Transformers: Rise of the Dark Spark teszt

Az elmúlt hetekben két stúdióról is kiderült, hogy felemésztette őket a Call of Duty. Az épp júliusban húszéves Neversoft, a Tony Hawk- és a Guitar Hero-játékok atyaúristene megszűnt önálló fejlesztőcsapatnak lenni, beolvasztották az Infinity Wardba, a nevét és az ikonikus szemgolyós logót pedig kukázták. Közben a High Moon Studios - bár még létezik - PS3-as és Xbox 360-as változatot fejleszt a Call of Duty: Advanced Warfare-hez, noha nyilvánvaló, hogy a Transformers: Rise of the Dark Sparknál elkélt volna a csapat rutinja...

Az eddig túlnyomórészt portokkal és harmatgyenge adaptációkkal foglalkozó Edge of Reality ugyanis verítékezve próbálja másolni a High Moon Cybertron-sorozatát, de a munkája meg sem közelíti annak színvonalát.

A Transformers: Rise of the Dark Spark már koncepcionálisan elvérzik. Az Edge of Reality azzal, az egyébként kétségkívül ambiciózus céllal kezdte meg a játék fejlesztését, hogy összehozza a Cybertron-játékok és a filmek világát, azonban a két univerzum közötti kapcsolat borzasztóan erőltetett, ráadásul a készítők mindent elkövetnek annak érdekében, hogy összezavarják a játékost. A történet egy Dark Spark nevű kristály körül forog, ami nemcsak pusztít, de mindezt dimenziókon átívelően teszi, ebből pedig nem nehéz kitalálni, hogy a játék mindkét univerzumába eljut, a helyi rosszarcúak legnagyobb örömére. Bár a cselekmény maga faék egyszerűségű, a kampány felépítése rendkívül zavarossá teszi a sztorit: a játék a filmes univerzumban rajtol, a Földön járunk, méghozzá az Age of Extinction eseményeivel párhuzamosan, utána ugrunk a Cybertron-világba, a Fall of Cybertron történései elé, majd megint vissza a filmekhez. Közben fejezetről fejezetre változik, hogy éppen az autobotokat vagy az álcákat irányítjuk, és míg ennek az oldalváltásnak gyönyörű íve volt a korábbi Cybertron-játékokban, itt totál rendszertelennek hat az egész.

Oké, tegyük túl magunkat ezen, a történet gyengeségeit itt talán könnyebben elnézi az ember, még akkor is, ha a Transformersnek is megvan a maga mélyebb, kissé filozofikus oldala, amivel lehetne kezdeni valamit. Akárhogy is, az egyszeri gamer inkább a játékmenetre kíváncsi, mert a Cybertron-játékokban az bizony jó volt, és mivel az Edge of Reality játékmenet tekintetében is inkább ezekhez húz, arra lehetett számítani, hogy a Rise of the Dark Sparknak is jut egy kevés ebből a hagyatékból. Nos, jutott; az, hogy a cím még nem játszhatatlan, éppen a High Moonnak köszönhető.

Bár az Edge of Reality tényleg mindent megtett, hogy az élményt rombolja, ettől függetlenül a gunplay maga még mindig szórakoztató tud lenni. Ahogy a korábbi Transformers-játékokban, túlnyomórészt itt is megállás nélkül zajlik a harc, teremről teremre küzdjük át magunkat, és változatosan viselkedő fegyverekkel darálunk, amíg el nem fogy a lőszerünk. Túl sok taktikai érzék most sem kell a végigjátszáshoz, és az ellenfelek sem okosak, igaz, a program kíméletlenül megtorolja, ha agyatlanul, fedezék nélkül rohangálunk - pár másodperc, és tölthetjük be a legutóbbi checkpointot.

Ráadásul hiába játszunk egyedül, a kampány már be van csatornázva az Escalation módba, ami kétségkívül a Rise of the Dark Spark legjobb része, még akkor is, ha ez sem az Edge of Reality találmánya. A négy főre szabott kooperatív hordamódban nyolc, egyébként jól sikerült pályán kell túlélnünk tizenöt hullámnyi ellenséget, így ha a két-három estés sztorimód nem is, ez mindenképpen ad okot arra, hogy huzamosabb ideig játssz a játékkal. Nem véletlenül tértem ki erre már most: az egyjátékos részről lerí, hogy az Escalationre akar felkészíteni, valószínűleg az Edge of Reality is érezte, hogy a hordamód jó lesz mentőövnek, ha minden kötél szakad. És ezt tessék a legkomolyabban venni: a kampány során teljesített szintlépésekért és kihívásokért zsebelhetjük be azokat a karaktereket, fegyvereket és kiegészítőket, amivel azután az Escalation királyai lehetünk.

A kísérletezés pedig a sztori alatt elkezdődik, a pályák egyes pontjain elhelyezett termináloknál nemcsak feltölthetjük az életerőnket és a lőszerkészletünket, de szabadon lecserélhetjük a felszerelésünket, és fejleszthetjük is azt. Az elsődleges fegyverünk általában gyorsabban tüzel, de kevesebbet sebez majd, mellé pedig tartozik egy kötelező nehézfegyver. Az úgynevezett Hack egy passzív képesség, és általában a játék újraegyensúlyozására szolgál: beállíthatjuk, hogy robbanjanak fel az ellenfelek, mikor padlót fognak, de azt is kérhetjük - már ha felnyitottuk az ehhez szükséges eszközt -, hogy sebezzenek kevesebbet a rosszfiúk, akár több HP árán is. A Techekből hármat vihetünk magunkkal, ezek amolyan egyszerhasználatos képességek: kérhetünk magunk mellé harci vagy gyógyító drónt, de pajzsot is felhúzhatunk magunk elé, hogy megvédjük a csapatot a golyózáportól.

És még mindig nincs vége, a derék robotok ugyanis még egy olyan képességet is használhatnak, amiket legfeljebb a cooldown ideje korlátoz, más nem. A kampány során ezt a képességet nem cserélhetjük le, ahogy maguk a főszereplő transformerek is rögzítve vannak, először az Escalationben, élesben próbálhatjuk ki, milyen, amikor Optimus Prime nem pajzsot használ, hanem mondjuk egyfajta mentális kapcsolattal a csapat összes fragje után gyógyítja a többieket. A variálható lehetőségek tárháza tehát széles, ráadásul kell egy kis idő, míg minden karaktert és kiegészítőt összegyűjtesz: ha külön vesszük a cybertroni és a filmes változatokat, több mint negyven robotot küldhetünk harcba, ebből a szempontból nem érheti szó a ház elejét.

A Michael Bay-filmek nem képviselnek ugyan túl sok értéket, de az megkérdőjelezhetetlen, hogy látvány tekintetében elképesztőek - éppen ezért ironikus, hogy a Rise of the Dark Spark a prezentációnál vérzik el. Már a kampány sem az igazi, a történet gyengeségei mellett tömve van gyenge, erőltetett jelenetekkel: én a magam részéről azzal is beértem volna, ha egyhuzamban ledarálhatom a játékot, a béna mesterlövészes jelenettől vagy az erőtlen bossharcoktól simán megkímélhettek volna a készítők. Amit a legjobban sajnáltam, hogy a várva-várt Grimlock-pálya is csalódást okoz; egy kockaépületekkel korlátolt folyosón végigtiporni azért nem olyan nagy élmény. (Pozitív ellenpélda azért akad persze, de hátast dobni egyiktől sem fogsz.). És ha már annyit emlegettem a Cybertron-játékokat: a járműves részek, leszámítva a repülős csatajeleneteket, itt sem az igaziak, polipnak kell lenni ahhoz, hogy kezelni tudd a gépeket ebben a formában, és általában nincs is szükség az átalakulásra.

Mindezen felül a játék még csúnya is, jóllehet ugyanúgy az Unreal Engine 3-at használja, mint elődei. Igaz, én az Xbox 360-as verziót teszteltem, de a cikk miatt direkt előkerestem a War for Cybertront (szintén erre a platformra), és óriási a különbség az előbbi javára. A War for Cybertron valahogy monumentálisabbnak, részletesebbnek tűnik, a nettó fémből épült Cybertron még ma is szép, a transformerek mozgása és átalakulása kőkemény, miközben a Rise of the Dark Spark kopott, üres és unalmas. Ráadásul a földi jelenetek még kiábrándítóbbak: bolygónk nagyvárosainak prezentálása amúgy sem volt erőssége a Transformers-játékoknak, de azt hiszem, az Edge of Reality bekkelte ki a dolgot eddig a “legügyesebben”.

Hiába hát a rengeteg játszható karakter, az Escalation mód, és hiába a Peter “Optimus” Cullen vezetésével felállt szinkrongárda és a trailerhez leigazolt Linkin Park-nóta, a Transformers: Rise of the Dark Spark így sem tud felemelkedni a War for Cybertronhoz és a Fall of Cybertronhoz. Bele lehet feledkezni a játékba így az uborkaszezonban, de sajnos be kell látni, hogy bőven lehet fogást találni rajta. Egy újabb adaptáció, ami mehet a süllyesztőbe.