Sosem kedveltem igazán a JRPG-ket: a stílusra jellemző furcsa történetektől és karakterektől kirázott a hideg, valamint a harcrendszerrel sem voltam kibékülve. „Na, pont egy ilyen inkompetens idiótának kellett adni a Persona 5-öt tesztelésre!” – gondolhatják most sokan, de elárulom, hogy éppen a Persona negyedik része volt az, mely arra késztetett, hogy felülvizsgáljam a stílussal szembeni fenntartásaimat. A játékot egy akció során pár ezer forintért vásároltam meg a rengeteg pozitív vélemény hatására, majd várakozások nélkül, sőt, csalódásra felkészülve ültem neki a végigjátszásnak. Bár a japán mentalitás erősen érződött rajta, a komoly, fordulatos történet, az érdekes és egyedi karakterek, valamint a páratlan harcrendszer gondoskodott arról, hogy életre szóló élménnyel gazdagodjak. A Persona 5-öt így hihetetlenül vártam, kíváncsi voltam, hogyan sikerül átültetni a kalandot az aktuális generációba - elvégre az előző epizód még a PlayStation 2-es korszakban született.
A címben szereplő ötös szám egyébként megtévesztő lehet, de szerencsére a Persona 5 élvezeti értékéből semmit nem von le, ha nem játszottál az előző részekkel. Minden játék egy közös univerzumban játszódik, de egymástól különálló történeteket mesélnek el, így igazából akár a legfrissebb játékkal is elkezdheted a Persona-karriered. A sorozat fő jellemzője, hogy a játékmenet két részre bontható: egyrészt főhősünket terelgetve éljük a japán középiskolások cseppet sem unalmas mindennapjait, másrészt egy alternatív valóságban a personáink segítségével harcolunk az úgynevezett árnyékokkal szemben. A két világ hatással van egymásra, így például ahhoz, hogy harci képességeinket fejlesszük, a való életben kell tanulni vagy edzeni.
A történet főszereplője ezúttal is egy középiskolás japán srác, aki a nyílt utcán kel védelmére egy fiatal lánynak, azonban a támadó befolyásos ember, így végül hősünk húzza a rövidebbet. Iskolájából kicsapják, ezért Tokióba kényszerül költözni, hogy ott folytassa tanulmányait. A sztoriba a játékos az érkezés pillanatában kapcsolódik be, így együtt ismerhetjük meg az idegen környezetet és az új embereket. A Persona 5 csak nagyon lassan engedi el a játékos kezét, rengeteg idő eltelik, mire teljes szabadságot kapunk, de ennek ellenére a történet elején sem éreztem korlátozva magam. Mivel a játék nagyon hosszú, a cselekmény minden eleme és karakterek is részletesen ki vannak dolgozva. Itt nincsenek egy mondattal összefoglalható tipikus szerepjátéktársak, mindenki egyedi és hihető személy.
Ez annak is köszönhető, hogy rengeteget beszélnek a szereplők a játékban, még szerepjátékokhoz mérten is hihetetlen mennyiségű párbeszédben és átvezető jelenetben lesz részünk. Kommentálják folyamatosan az eseményeket, megosztják velünk érzelmeiket, sőt okostelefonunkon keresztül még üzenhetnek is nekünk. A mennyiség miatt persze nincs minden szöveg leszinkronizálva, de egyáltalán nem zavaró – amikor épp kezdene feltűnni, hogy eltűnt a szinkron, mindig történik valami fontos, amikor már van hang.
A furcsa, kissé bugyuta stílus, ami a japán játékokat átitatja, természetesen a Persona 5-ből sem hiányozhat, de szerencsére nem fekszi meg túlságosan a nyugati játékosok gyomrát. Sőt, a játékon keresztül bepillantást nyerhetünk a japán kultúrába és társadalomba, ami számomra legalább olyan érdekes volt, mint maga a sztoriszál. A játék emellett bátran nyúl olyan komoly témákhoz, mint a gyermekek bántalmazása vagy az öngyilkosság, melyeket remekül illesztettek be a történetbe a fejlesztők.
A Persona-sorozat részben egy japán diákélet-szimulátornak is felfogható, hiszen a játékmenet csendesebb pillanataiban általában mindennapi feladatokat végzünk el. Karakterünket irányítva elmegyünk iskolába, tanórákon veszünk részt, teszteket írunk, ismerkedünk a diáktársakkal. Ahogy a The Sims-szériában, ez esetünkben sem unalmas – többféle minijátékkal dobták fel a fejlesztők a különféle tevékenységeket, valamint hamar megkedveljük virtuális ismerőseinket is.
Annak ellenére, hogy a játékvilág nem olyan hatalmas, mint egy open world játékban, a virtuális Tokióban így is könnyű eltévedni. Az első küldetések egyike, hogy eljussunk az iskolába, ami cseppet sem egyszerű, hiszen legalább kétszer kell átszállni a metrón. Természetesen később megjelenik a gyors utazás lehetősége is, de érdemes azért néha sétálgatni az utcán, mivel rengeteg érdekes pletykát vagy beszélgetést hallgathatunk ki.
Ahogy minden Personában, úgy az ötödik részben is a játék főszereplője és társai át tudnak lépni egy alternatív világba, a Metaverse-be, ahol a hétköznapi srácokból és lányokból harcosokká válnak. A Metaverse bizarr lenyomata a valóságnak, ahol például a bántalmazó tesitanárból, sanyargató perverz király lesz. Itt nem is konkrétan hőseink harcolnak, hanem az úgynevezett personájuk, mely egyfajta megtestesülése a lelki világuknak és a személyiségüknek.
A harcrendszer nem változott az előző részekhez képest, most is körökre osztott csatákat vívhatunk meg. Ha meglepjük ellenfeleinket, akkor mi támadhatunk az első körben, ezután pedig felváltva cselekedhetünk. A győzelem titka az, hogy megtaláljuk, milyen típusú támadásra érzékenyek az ellenséges lények, mivel ha meglőjük az Achilles-sarkát valamelyiknek, akkor újra mi jövünk a körben. Tehát igazából, ha jól tervezünk és összefűzzük a támadásokat, akár úgy is lezárhatunk egy csatát, hogy az ellenfél cselekedni sem tudott.
A játék a történet közepétől bekeményít, így a csaták elég komoly kihívást tudnak nyújtani még normál fokozaton is. Mivel a Persona 5 egy hatalmas cím, a harcok igazából csak egy kis részei a kalandnak. Éppen ezért született egy könnyűnél is könnyebb nehézség, amit választva engedményeket és előnyöket kaphat a játékos a harcok során, így ha valaki csak a történetet szeretné élvezni, nem kell csatákkal bíbelődnie.
A Persona 5-ben már nemcsak véletlenszerűen generált dungeon-ökben kalandozhatunk – a sztori szempontjából fontos arénák egyedi, aprólékosan kidolgozott helyszínek, úgynevezett paloták, mely mindig az adott ellenfelünk lelki világát tükrözi. Így többek között ellátogatunk egy középkori kastélyba a sztori során, de modern épületkomplexum és egy piramis is került a repertoárba.
A dizájn ezúttal is parádésra sikerült, a játék stílusa nagyon egyedi, mégis rendkívül koherens. Ez nemcsak magára a grafikára vagy az átvezető videókra igaz, hanem a menüpontokra és a kezelőfelületre is. Az uralkodó szín ezúttal a piros, melyet remekül kombináltak a fehérrel és a feketével. A karakterek ezúttal már nemcsak a rajzokon, hanem a 3D-s modelleken is részletesek és jól felismerhetők. A szereplők megnyúltak, már-már eltúlzottan vékonyak és magasak, de ettől sokkal felnőttesebbnek tűnnek.
Az Atlus nagyon sokáig fejlesztette az új Personát, eredetileg PS3-ra kezdték el készíteni, ezért PS4 mellett a Sony előző generációs gépére is megjelent a játék. A két változat között, meglepő, de alig van különbség: a PS4-es verzió természetesen magasabb felbontásra képes, de a teljesítmény ugyanúgy 30 fps-re van korlátozva, mint előző generáción. Bár a hihetetlenül látványos dizájnnak köszönhetően a játék csodálatosan mutat, ha közelebbről megnézzük a textúrákat vagy a modelleket, akkor hamar rájövünk, hogy nem a PS4 volt a célplatform.
Az élményhez természetesen hozzátartoznak a remek zenék is, melyek csodásan kiegészítik a fentebb már említett megkapó stílust. Minden helyszínhez tartozik valamilyen sláger, melyeket hallva egy idő után már a becsukott szemmel is tudni fogjuk, hol is vagyunk éppen. A soundtrack teljes egészében fent van YouTube-on, érdemes magunkkal hurcolni a való életben - tapasztalatból mondom, hogy fel tud dobni még egy átlagos hétfő reggeli villamosozást is.
A Persona 5 hatalmas játék, nem véletlenül készült ilyen sokáig, hihetetlen mennyiségű tartalommal van megtöltve. Hiába tart több tíz óráig egy alap végigjátszás, még a végén is kapunk tutorial-üzeneteket, hiszen még akkor is maradnak új játékelemek. Egy olyan cím, amit minden PS4- és PS3-tulajnak illik kipróbálnia, még akkor is, ha amúgy teljesen hidegen hagyják az ilyen típusú játékok.
A Persona 5 PlayStation 4-re és PlayStation 3-ra jelent meg - mi PS4-en játszottunk vele.
Kapcsolódó cikkek
Mégis mi az isten kell ahhoz hogy meglássák a Piacot benne?
Mennyi Ps 3 lehet a világon? és ps 4 ?
Pc-ből garantáltan több van !
lehülyézhetem őket?
Szerintem senkit nem zavar hogy Neked nem tetszik, a Te dolgod. De nem kritikát írtál az első hsz-ben hogy miért nem jó ez, csak közölted hogy túlpontozták mert "japán". Szerintem a japán RPG-k jók. És nem azért mert igazából szarok, csak azért mondom hogy jók mert japán. És nagyon sokan vannak így. Van olyan, ( Jeanne d'Arc ) ami egyenesen Európai történelmi eseményen alapul , persze jócskán "megbolondítva". Az hogy Neked konkrétan nem tetszik az oké, biztos van egy csomó más ember is így ezzel, de ne azt mond hogy CSAK ezért vannak dícsérve.
alapjáraton ezért nem szoktam élvezni a japán játékokat, néhány kivételtől eltekintve: pl. Silent Hill, FF Tactics -mert, leginkább a harcrendszerre koncentrál.
Például ÉS EZ A PÉLDA A 16-OS megmondóembernek szól én sokkal jobban szeretek egy jó játékmenettel felruházott RTS-t vagy akció RPG-t játszani (Diablo 2, Torchlight 2, Path of Exile).
Ugyancsak a 16oskának szól, hogy nézzen rá a második írott blogomra, ott jutott hely talán 45-46 játéknak, amit pár éve toltam ki. Nézd meg, hogy mik érdekelnek a 'COD-on' kívül és azután osztogasd nekem a lapokat!
Bár említed,hogy szereted a körökre osztott harcot...de pont a jrpg-ket nem...nekem ez is egy fajta érthetetlenségre ad okot,mert ha más nem pont a jrpg-k fejlesztették ezt a szisztémát tökélyre(FFX,Persona,Grandia)
A japános cukormázba pont az az izgalmasabb ,hogy az a felszín azalatt ,olyan egyedi világot és karaktereket találni illetve jellem fejlődéseket ami a nyugati társaiknál nagyon ritka.
Sokszor említik a jrpg-k sablonos karaktereit,meghogy "túl japán karakter"ez is az is...nekem ez fura.
Nyugati játékokba vagy nincs kb főszereplő(Skyrim amit jó játéknak tartok,de számomra pont ezért élvezhetetlen)vagy annyira sablonos ,hogy még a nevére se lehet emlékezni(én személy szerint végig vittem egy pár cod-ot bevallom...de ha megkínoznának se emlékeznék egy főszereplő nevére se).
Én engem meg pont ez a sablon "személytelen műanyag tesztoszteron "karakter tipus irritál...
Röviden: ezek a játékok nekem nem tetszenek, és akkor se fognak tetszeni ha 200. alkalommal is ugyanazt a játékmenetet fogják isteníteni, ami nekem nincs az ínyemre, és igen, ha már van ilyen opció had írjam le, hogy miért nem tetszik. És aki azzal jön, hogy ilyenekkel jön, hogy ilyennel még biztos nem játszott, annak megjegyezném, hogy szeretem a körökre osztott harcmenetet, csak érthetetlen módon amikor belekerül a japán milő, olyan szirupos lesz hirtelen számomra az egész kivitelezés, hogy cukrosat tudok hányni tőle.
Jesszusom, tényleg ennyire sz*rul áll hozzá manapság mindenki az ellenvéleményhez? Meg se lepődöm, hogy mindenki kerüli a lehetséges érdemi vitát, hisz az nem is létezik!
Én személy szerint sokkal jobban kedvelem a japán játékok dramaturgia rendezését illetve ,hogy a technikai bravúr helyett az egyedi ötletekkel probálják minőségivé kovácsolni az adott produktumot.
Nem nagyon tudom melyik japán játék volt fölé pontozva...
Ha pl egy COD 8 pont ,ne legyen már probléma egy Nier:Automata 8-9 pontja...
Szóval néha azért lehetne a japán felől érkező játékokat rózsaszín ködfátyol nélkül is kritizálni.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.