Nioh 2 teszt

Annak ellenére, hogy mekkora siker lett a From Software Souls-szériája, csak kevés fejlesztőstúdió próbálkozott meg a formula lemásolásával. Egy-egy ötletet szinte minden játék elcsent a Dark Soulsból vagy a Bloodborne-ból, de hasonló felépítésű cím készítésébe, vagy akár a stílus megreformálásába csak kevesen kezdtek bele. A legemlékezetesebb próbálkozás a 2017-ben megjelent Nioh volt, melyet a Ninja Gaiden-sorozatról elhíresült Team Ninja készített el. A csapat elég jól vette az akadályt, és nem csak hogy degradáló lenne a soulsborne-klón jelzőt használni a játékra, de hibái ellenére simán odatehetjük a címet a From Software klasszikusai mellé.

A Nioh 2 lényegében nem változott, a fejlesztők az elődben bevált ötletekre építkeztek, és ehhez dobtak hozzá pár újítást. Ez egyrészt jó hír, hiszen aki az első játékot imádta és megismerte, hamar otthon fogja érezni magát a folytatásban is. Az első rész azonban közel sem volt tökéletes, a rossz hír pedig a fentiek alapján adja magát: a hiányosságokat sem sikerült pótolni.

Mielőtt azonban bárki mérges komment írására adja a fejét, megnyugtatom az olvasót, a Nioh 2 nem rossz játék, sőt. A harcrendszer továbbra is parádés, és kissé talán bonyolultabb mivolta ellenére könnyebb ráérezni a kaszabolásra, mint a From Software alkotásai esetében. Hamarabb elérjük a flow-élményt, amikor már nem arra koncentrálunk, hogy mit is kellene épp tenni az adott ellenféllel, hanem szinte automatikusan nyomjuk meg a megfelelő gombokat.

Visszatértek természetesen a különféle a fegyvertípusok, melyekből négyet használhatunk egyszerre – két közelharcit és két távolságit. A folytatásban bekerült pár újdonság a repertoárba, mint a tonfa, a balta, vagy az első epizód DLC-jéből ismerős odachi. Ami nem változott, hogy ezúttal is három módban használhatjuk őket, így adva további mélységet a harcrendszernek. Általában igaz a Nioh 2-re, hogy ami működött a három évvel ezelőtti első részben, azokat a funkciókat nem piszkálták meg a folytatásban - a visszatérő játékosok otthon fogják érezni magukat.

A Nioh folytatása azonban továbbra sem éppen kezdőbarát játék, ugyanis a változatos és az ízlésünk szerint alakítható harcrendszer elsőre bizony elég ijesztő lehet egy új játékos számára. Ehhez jön még hozzá az elődből megörökölt tömött és átláthatatlan menürendszer, melynek kezelését épp úgy el kell sajátítani, mint a kardok és lándzsák forgatását. És bár a stílus híres a meredek nehézségi görbéiről, azért itt már felmerülhet, hogy vajon a fejlesztők direkt szívatják az új kalandorokat, vagy meg sem próbálták befogadhatóbbá tenni a játékukat.

A Nioh 2 legnagyobb erőssége, hogy az alapból összetett harcrendszeren sikerült csavarni még egyet, és hasznos újításokkal bővítették a lehetőségeinket. Az egyik ilyen új mozdulat a Burst Counter, melynek használatát jobb, ha hamar megtanuljuk, ugyanis a boss fightok nagy része erre építkezik. A lényege, hogy minden ellenfélnek van egy rendkívül erős támadása, melyet a jobb ravasz és a kör gomb lenyomásával tudunk a leghatékonyabban kivédeni, sőt, egy látványos visszatámadással a saját előnyünkre fordítani. Az első pár démon vagy katona esetében még elég egyszerűnek tűnik a dolog, hamarosan azonban kiderül, hogy a legváratlanabb pillanatokban képesek az ellenfelek bevetni ezt a támadást ellenünk.

Hasonlóan hasznos funkció, hogy a megölt minibossok vagy bossok bizonyos támadásait elsajátíthatjuk és használhatjuk – ezeket hívja a játék Soul Coresnak. Ezekből a rendkívül erős mozdulatokból egyszerre kettőt aktiválhatunk, és a Burst Counterhez hasonlóan az Animából fog fogyasztani. Az Anima mennyiségét a stamina alatti kis lila csík jelzi, és bár lassan magától is töltődik, ezt a skillek fejlesztésével, bizonyos tárgyakkal, sőt fegyverekkel is segíthetjük.

Az előző részhez hasonlóan itt is megküzdhetünk más játékosok szellemeivel, akiket legyőzve hasznos felszereléseket zsebelhetünk be. Hasznos újítás - bár a stílust ismerő játékosoknak bizonyára ismerős funkció -, hogy már segítőket is megidézhetünk. Őket a ritkán beszerezhető Ochoko Cupok segítségével hívhatjuk be - mondanom sem kell, hogy csak a legvégső esetben, nagyobb ellenfeleknél érdemes rájuk hagyatkozni.

Már a Nioh első része sem volt éppen egy egyszerű játék, a folytatás azonban a fenti újításoknak hála rátesz az ott látottakra is egy lapáttal. A stílus jellemzője, hogy ezek a címek nehezek, és rendkívül sok figyelmet, koncentrációt és türelmet követelnek meg a játékostól. Az össze-vissza menürendszer és a játékosra egyszerre ráhányt funkciók azonban inkább játéktervezési hibának mondanám, semmint hardcore tulajdonságoknak. A skillfa például feleslegesen túlbonyolított és aprólékos, de a tárgyakkal és a felszerelésekkel való pepecselésen is lehetett volna alakítani. Ezek azonban igazak voltak az első részre is, így három év után érdemes lett volna javítani rajta a folytatásban.

Szeretnék szót ejteni a játék a nehézségéről is, mely néha elképesztően brutális tud lenni, és bár mindig fairnek éreztem a kihívásokat, de egy-két boss azért okozott kellemetlen pillanatokat. Az alapellenfelekkel – amikből egyébként rengeteg van – való csaták nagyon szórakoztatóak a nehézség ellenére is, a boss fightoknál azonban már rezgett a léc. A fejlesztők alig hagytak lehetőséget a hibázásra ezeknél az összecsapásoknál, úgy éreztem, hogy csak egyetlen jó megoldás létezik, amire amíg rá nem jövök, lehetetlen legyőzni az adott főellenfelet. Ráadásul nagyon cselesek tudnak lenni ezek a harcok, az első komolyabb boss fightnál például sokáig kilátástalannak tűnt a győzelem. A From Software alkotásaiban az első pár próbálkozás után már nagyjából képben van a játékos, mit is kellene tenni, itt azonban lesz pár reménytelen pillanat.

Az első Nioh esetében a fejlesztők beáldozták a látványt a teljesítmény oltárán, ami egy ilyen precíz harcrendszerrel megáldott játék esetében teljesen érthető. A folytatásban megtartották a fejlesztők jó szokásukat, így a játék remekül fut, és szempillantás alatt tölti vissza az állást az elhalálozásunk után. Ezúttal is lehetőségünk van a 60/30 fps között választani, de én mindenképpen ajánlom a kisebb felbontást a jobb teljesítmény érdekében, még ha ez az alap PS4-en alig 720p-s felbontást eredményez. A játék szebb lett, de ez köszönhető annak is, hogy az előd nagyrészt sötét és borongós világa helyett ezúttal világosabb és látványosabb helyszínekre is ellátogathatunk a folytatásban. A pályák egy picit talán még mindig lineárisak és ingerszegények, de határozottan több elágazással és titkos átjáróval találkozni, mint az első részben. Ami dicséretre méltó, az a szörnyek, démonok dizájnja, de közülük is kitűnnek a látványos bossok, melyekhez az amúgy visszafogott soundtrack is kiválóan illeszkedik.

A teszt során nem is írtam még eddig semmit a történetről, ez nem véletlen. Ahogy az előd esetében, ezúttal is ez a játék leggyengébb pontja. Kezdéskor egy saját - egészen részletesen testreszabható - karaktert hozhatunk létre, aki sajnos szótlanul nézi végig a körülötte zajló eseményeket. A cselekmény egyébként nagyrészt előzményként szolgál az első részhez, de aki megoldandó rejtélyeket, misztikumot vár, az sajnos csalódni fog. A főküldetések között egyébként egy térképen bogarászva mellékes missziókat is elvállalhatunk, de ezek esetében is a játékmeneten van a hangsúly, és a nem a cselekményen.

A Nioh 2 egy tipikus folytatás: mindenhez hozzátettek picit a fejlesztők, az újítások pedig jól sültek el, tovább mélyítették a játékmenetet. Akinek az első rész tetszett, annak mindenképpen ajánlott ránéznie a folytatásra is, de a soulsborne-játékok rajongói sem fognak csalódni benne. Ettől függetlenül picit szomorú, hogy a kiváló harcrendszer mellett az előd hiányosságait is sikerült megőrizni a második részben. A történet továbbra is felejthető, az átláthatatlan és túlbonyolított funkciók pedig még mindig felesleges kihívással gazdagítják a kalandot.

A Nioh 2 kizárólag PlayStation 4-re jelent meg, mi az alapgépen teszteltük.

Kapcsolódó cikkek

• Nioh Collection teszt
• Húsz cím, amivel játszanod kell 2020-ban