Ghostrunner teszt

A Ghostrunner története egy pusztító globális katasztrófából sarjadó cyberpunk disztópiában veszi fel a fonalat. Az első képsorokban egy porrá égett metropolisz utolsó álló felhőkarcolójában, a Dharma Tower csúcsán találjuk magunkat. Ez a toronyváros az emberiség végső mentsvára, melynek mocskos sikátorait és neonfényben úszó utcáit milliók neveznek az otthonuknak. Az épület, ezáltal pedig az egész társadalom vezére –­ és nem mellesleg a Ghostrunnerek atyja – nem más, mint az Architect, aki a cselekményünk kezdetén egy váratlan merénylet áldozatává válik. Ennek következtében minket, a bukott testőrt metaforikusan és a szó legszorosabb értelmében véve is a mélybe taszít a trónfosztó rezsim, a feladatunk tehát az lesz, hogy megmásszuk a hatalmas tornyot, és bosszút álljunk a mesterünk gyilkosán.

Röviden ennyi elég is ahhoz, hogy képben legyünk a Ghostrunner körítésével. A zsáner jól bejáratott, akár szakállasnak is nevezhető közhelyeire építő sztori nem túl mély, és hamar elég kiszámíthatóvá válik, de annyi mégis az írók javára szólhat, hogy ezzel a rövid felvezetéssel sikeresen elérték a céljukat, vagyis megadták a játék kellő alaphangját. Mindez ugyanis éppen elegendő arra, hogy tökéletes motivációt kapjunk a toronymászásra ,és megfelelő narratív keretbe helyezhessük ezt a sötét, kesze-kusza sikátorokból és mocskos szellőzőalagutakból összefont világot. Aki tehát mély egzisztenciális kérdéseket szeretne feszegetni, és robusztus történetvezetésre számít, az jobb, ha kivárja a decembert, amit viszont a Ghostrunner nyújt, az az eszméletlenül látványos, hajmeresztően gyors és szemtelenül komoly kihívást jelentő játékmenete – ebből pedig csillagos ötösre vizsgázik.

Ha vannak az olvasóink közt Genji-mainek, akkor jól figyeljenek, mert számukra idén korábban érkezett a karácsony, noha a tesztalanyunk jobban nem is különbözhetne a hagyományos shooterektől. A One More Level, a 3D Realms és a Slipgate Ironworks közös munkájából született Ghostrunner éppen olyan könnyen nevezhető klasszikus puzzle-platformernek, mint belsőnézetű akciójátéknak. A videojátéktörténelem talán legmozgékonyabb cybernindzsájaként falon futva, szellőzőjáratokban csúszkálva és háztetők közt ugrálva gyűrhetjük le az előttünk lévő akadályokat, s minél magasabbra jutunk a monolitikus toronyvárosban, annál erősebb és ravaszabb ellenfelek várnak majd arra. hogy a katanánk egyetlen suhintásával kettészeljük őket.

Igen ám, de ez a one-hit mechanika visszafelé is játszik, tehát egyetlen kósza találat vagy egy rossz mozdulat bőven elegendő ahhoz, hogy a villámgyorsan cikázó Ghostrunner villámgyorsan padlót is fogjon. Ennek következtében a legegyszerűbb, mezei pisztollyal felfegyverzett ellenfeleink is komoly veszélyt jelentenek a játék teljes lefutása alatt, nem is beszélve a pajzsos, gépfegyveres vagy mesterlövészpuskás rosszfiúkról, az ellenséges nindzsákról vagy éppen a főellenfelekről – ó igen, még a bossok is egyetlen csapással lapítanak szét bennünket.

Mindezek után talán furcsán hangzik, ha azt állítom, hogy a harc mégsem játszik központi szerepet a Ghostrunnerben. Én inkább úgy gondolok rá, mint a platformos szekciók kiterjesztésére, ahol az ellenfeleink nem többek az adott feladványt komplikáló akadályoknál. Nem véletlen tehát az sem, hogy a pályaszakaszok jelentős részén egyáltalán nem is találkozunk ellenállással, hiszen a mérnöki pontossággal felépített ügyességi feladványok gyakran éppen akkora kihívást nyújtanak, mint a kardozós szekciók. És mivel a játék gyakorlatilag felváltva és folyamatosan fokozódó nehézségben adagolja a harci arénákat és a puszta akadálypályákat, egy percre sem untam meg a játékot – annak ellenére sem, hogy néhány feladványt több tucatszor kellett újrakezdenem, egy-két bossharcnál pedig szinte éreztem, ahogy egyesével beőszülnek a hajszálak a fejem búbján.

Trial and error. Ez itt a kulcsszó (vagy inkább kulcskifejezés), hiszen ha a Ghostrunner útjára lépsz, jobb, ha felkészülsz arra, hogy zavarba ejtően gyorsan ki fogsz feküdni. Rengetegszer. A főhősünk pedig a kisebb, Tetris-szerűen kiosztható fejlesztései ellenére sem lesz soha látványosan erősebb, te, mint játékos azonban előbb-utóbb a környezeted és a képességeid mesterévé válhatsz. Amikor rögzül az izommemória és elkap Daniel Deluxe lüktető synthwave zenéjének önkívületbe ejtő ritmusa, olyan érzés fog majd el, mint amikor Neo először belelátott a Mátrixba. Az elméd mélyén átkattan egy kapcsoló, a kirakós minden darabja a helyére hullik, te pedig azon kapod magad, hogy ösztönösen vágsz keresztül a közel lehetetlennek tűnő akadályokon. A DOOM Eternal legbrutálisabb arénáinál éreztem utoljára ezt a shooter-transzt, a Ghostrunner pedig időnként hatványozottan adja vissza ezt a semmihez sem hasonlítható érzést.

Az igazság viszont az, hogy nem minden játékos fog eljutni erre a pontra, teljesen érthető módon sokan már az első fejezeteknél magára hagyják majd a Ghostrunnert, hiszen a játék megköveteli, hogy újra és újra megugorjuk a szándékosan magasra emelt nehézség lécét. Minden hasonló játéknál komoly üzleti rizikó ez, épp ezért becsülöm a fejlesztők megingathatatlanságát, hiszen nem tettek többféle nehézségi fokozatot a játékukba. Ahogy a Dark Souls is elveszítené az identitását egy easy-móddal, úgy a Ghostrunner sem lenne az önmaga, ha ennél szelídebb lenne. Sok ügyesség és annál is több türelem kell a játékhoz, de amikor száz próbálkozás után a százegyedik alkalommal legyűröd az előtted álló főellenfelet, egyből olyan mérhetetlen sikerélmény áraszt el, ami maradéktalanul feledteti veled az összes eddigi frusztrációt.

Azzal viszont senki nem vádolhatja a Ghostrunnert, hogy szándékosan bosszantaná a játékosait. Épp ellenkezőleg, a fejlesztők mindent megtettek azért, hogy egy félresikerült próbálkozás után azon nyomban újra nekiugorhassunk az adott szekciónak. A halálunk után sosem kell töltőképernyőre várnunk, egyetlen gombnyomással folytathatjuk a játékot, a checkpointokat pedig olyan sűrűn szórja a játék, hogy általában másodpercek alatt behozhatjuk az elveszített állást.

Ha pedig ez sem jelentene elég vigaszt, a játék bizonyos pontjain ellátogathatunk a kibertérbe is, ahol különböző puzzle-feladványokat teljesítve négy különleges képességgel gyarapíthatjuk az eszköztárunkat. Ezeket a hosszú visszatöltési idejük miatt azonban általában érdemes csak a legvégső esetben használnunk, ha tehát igazán meggyűlik a bajunk egy adott szekcióval, akkor az ellenfelektől hemzsegő területet megtizedelhetjük például egy erőlökéssel vagy egy távolra ható kardcsapással.

A játékélmény tehát fantasztikus céltudatossággal lett felépítve, ezzel a bravúrral pedig talán csak a Ghostrunner prezentációja rivalizálhat. Nem kertelek, a játék fantasztikusan néz ki. Elsőként PC-n tettem próbát a játékkal, hála a továbbra is elérhető demóváltozatnak, a teljes produktumot viszont PlayStation 4-en játszottam végig. Az öregedő PS4-en ugyan ráfért volna még a játékra egy kevés élsimítás, de összességében így is abszolút helyén van a látvány. A sötét, indusztriális városnegyedek és az esőpárában úszó neonszínek csak úgy ontják magukból a klasszikus cyberpunk-atmoszférát. PC-n természetesen jóval brutálisabb a látvány, főleg ha meg tudjuk támogatni a játékot sugárkövetéssel is. Ray tracing nélkül egyébként kifejezetten barátságos a program hardverigénye, ami ugyebár nem elhanyagolható egy ilyen szélsebes játéknál. Ami pedig a next-gen verziót illeti, a konzolos vásárlók ingyenesen megkapják majd a Ghostrunner újgenerációs változatát is, amelyhez a One More Level csapata egy teljes újgenerációs ráncfelvarrást készít 2021 elejére.

Az egyetlen valódi fekete pont, amit a Ghostrunner ellen fel tudnék róni, az a szavatosságát illeti. A pályákon elrejtve találhatunk alaposan eldugott kódexbejegyzéseket és alternatív kardkinézeteket, de akinek nem kenyere a gyűjtögetés, az valószínűleg egyetlen, öt-hat órán át tartó végigjátszással kivégezheti a történetet. Érdemes azonban észben tartani, hogy a játék erősen nyomott, mindössze 30 eurós áron került a boltokba, ennyi pénzért pedig kevés olyan címet találunk, ami ennyire prémium, AAA-kategóriás játékokkal versenyt futó élményt kínál. 

Ha tehát nem futamodsz meg egy kis kihívástól, nem vágod falhoz a kontrollered néhány halál után, sőt talán még egy kis mazochista hajlam is van benned, akkor mindenképp fuss pár kört a tesztalanyunkkal! Egy elképesztően egyedi és hiánypótló alkotás ez, ami amellett, hogy rendszeresen borsot tör a játékos orra alá, futószalagon szállítja az adrenalin- és endorfinlöketeket. Igen, a sztori felejthető, és annak újrajátszhatósága sem eget rengető, az elsőosztályú látvány és a brutális játékélmény viszont olyan szinten kárpótol mindenért, hogy a Ghostrunner egy pillanatra sem tűnik kakukktojásnak a generációváltó prémium játékok hiperkompetitív megjelenési listáján.

A Ghostrunner PC-n, PS4-en, Xbox One-on és Nintendo Switchen jelent meg, jövőre pedig PS5-ön és Xbox Series X/S-en is tiszteletét teszi. Mi a Sony konzolján teszteltük a játékot.