Race Driver: Grid

Elérkezett végre a nagy nap, a Race Driver: Grid június hónap hajnalán felkerült a boltok polcaira, mi pedig boldogan üthettünk F8-at a rongyosra játszott, hárompályás demónak. Ha azt kérdezitek, hogy megéri-e a pénzét, akkor a válaszom mindössze annyi, hogy nagyon is! Vessük hát bele magunkat a benzingőzös éjszakába, következzen a teljes verzió kicsontozása.

A Codemasters-es fiúk nagyon kitettek most magukért, a DiRT továbbfejlesztett Neon motorjából, az Egoból egy piszok jó, és szokatlanul élvezetes autós játékot hoztak össze. A Gridben mindenféle aszfaltszaggató gépállatot kell megzaboláznunk, és noha már a demónál is megszellőztettük a kijelentést, csak mára vált biztossá: a Need for Speed: Pro Street csúnyán le lett iskolázva!


A játék lelkét jelentő karriermód kezdeteiben felkéréses próbaversenyeken kell teljesítenünk, majd ha sikerrel vettük az akadályokat, és megnyertük beszállókártyánkat a száguldó világba, megalapíthatjuk saját versenyistállónkat. Itt veszi csak kezdetég igazán a játék, megalkothatjuk az autóink sablonfestését, később pedig teleaggathatjuk őket a sorra befutó szponzori logókkal, de a legfontosabb, hogy magunk főnökei lehetünk az egész játék során, nincs aki dirigáljon, senkitől nem kapunk lecseszést, önmagunknak kell teljesítenünk.


A versenyek három szintre lettek bontva a játékban. Vannak amerikai, európai és japán futamok, melyek alatt összesen nem kevesebb, mint 51 trófeát szedhetünk össze. Az amerikai kupában a benzinfaló izomautók kapják a főszerepet, az európaiban a túraautók versenye dominál, míg a japán versenysorozat a driftelés köré épül. Mindegyiknek külön világa van, ami pedig rendkívül nagy meglepetés volt számomra, hogy helyet kapott a 24 órás Le Mans verseny is, sőt még open wheel futamokon is részt vehetünk, ami egy kicsit előremutat a kiadó ugyanezen motorjára épülő, 2009-es Formula 1 szezont feldolgozó játékra.


Forradalmi újítás, hogy nem kötelező folyton elsőként befejezni a versenyt, sokszor az is bőven elég, ha teljesítjük a részfeladatokat. Menedzserünk minden meccs elején ad egy bónusz célt, például végezzünk XY pilóta előtt, vagy verjük el az XZ csapatot, hogy hatalmas pénzösszeg üthesse a markunkat – a bezsebelt tiszteletpontokról már nem is beszélve. A szponzorok is hasonló rendszerben fizetnek, az ő kikötéseik többnyire olyanok, hogy nyerjünk mi az autóosztályon belül, legyünk dobogósok, vagy csak simán fejezzük be a versenyt, más nem is számít. Maximalistaként én persze mindig az elsőségre hajtottam a karrier során – így kapjuk meg ugyanis a bajnoknak járó arany serlegeket.


Pénzünket új illetve használt autók vásárlására költhetjük, javítani nem kell, azt elintézik a támogatók. Először egy szakadt izomautóval indul karrierünk, majd sorra tölthetjük fel járműparkunkat újabbnál újabb verdákkal – a különböző versenyszámok ugyanis különböző autókat igényelnek, ez nem is vitás. A karrier igen zseniálisan úgy lett összeállítva, hogy mindig legyen egy kis újdonság a versenyekben, folyton költhessünk az egyre duzzadó pénztárcánkból, és így gyakorlatilag csak a hajnal beköszöntével tegyük félre a játékot, mikor már leragad a szemünk, és hasogat a derekunk.


Dicséret illeti a grafikát, a játék fantasztikusan néz ki, az autók nagyszerűen kidolgozottak, mindegyiknek van belső nézete is, ami pedig nem semmi, hogy még a környezetben, és a nézőkben se nagyon lehet hibát találni. A mai kor technikájából a maximumot hozza ki a kicsike, a kép kellően effektezett, egy rossz szavunk sem lehet a játékra, a kontrasztos összkép rovására menő bloomot vethetjük fel egyedüli gondként, minden más teljesen rendjén van.


A nagyszerű hangulatért nem csak a grafika, de a páratlan vezetési élményt nyújtó játékmenet, és a látványos ütközéseket produkáló izgalmas futamok is felelősek. Arcade játékhoz hűen nem egy izzadságmirigy-fakasztó feladat az úton tartani a kocsit, mégis oda kell figyelni a gáz és fék adagolására, valamint a kormányzásra, különben könnyen a szalagkorláton találjuk magunkat. Az ütközések nagyon királyok lettek, a kasztni kopik, hajlik, deformálódik, minden, amit csak el tudtok képzelni, az itt megvan – és profi kivitelezésben.


Apró ám igen egyedi fícsör, hogy nem kell azonnal restartot nyomni, ha totálkárra zúztuk a verdát, a „megállítható, visszatekerhető élő adás" reklámszlogen itt játékon belül is érvényesül. Nincs más teendőnk, mint a replay menüben belőni azt a pillanatot, ahol még meg tudjuk úszni az ütközést, és máris mehet tovább a játék!


Az irányítás szerintem nagyon jó, bár sok panasz érkezett a billentyűzetes navigálásra, de olvasni a neten a kormányok nem megfelelő támogatottságáról is. Kontrollerrel gond nincs, a PC-seknek is ez ajánlatos, 8 ezer forintért remek kis gamepadokat lehet már ugyanis kapni – ezekkel könnyen elkerülhető a kanyarban való tehetetlen kisiklás.


A mesterséges intelligencia terén sajnos nem alkottak nagyot a Codemastersnél, az AI autók imádják a leprogramozott ideális íveket és a számukra belőtt sebességet. Mindig van pár virtuális pilóta, akit ki se lehet robbantani az élmezőnyből, és néhány olyan, aki még a legívesebb kanyarokban is képes kipördülni – ilyenkor persze messziről ordít róla, hogy direkt csinálta. Az igazi kihívás így a többjátékos módban van, ott aztán van élet rendesen, hatalmas élmény a hús-vér ellenfelek ellen nyomulni, de a mikrofonozás se utolsó!


Mivel az őszi új Need for Speedig nem nagyon fog kijönni semmi igazán említésre méltó arcade autós játék, így a Grid bátran beajánlható az év legjobbjai közé – legalábbis engem meggyőzött, az biztos. Remélem az EA-sek egy nagyszerű játékkal válaszolnak majd novemberben a Pro Street mostani földbe döngölésére.