Need for Speed: Shift

Friss irány, feltámadás, új fejlesztőcsapat, ingyen sör, megváltás. Nagyszabású ígéretek hagyták el az EA marketingeseinek száját az új Need for Speeddel kapcsolatban, melynek egyébként is hatalmas szerepet szántak: vissza kell adnia az emberek hitét, és újra fel kell melegíteni bizalmukat a széria irányába, hiszen a konkurencia félelmetesen erős és kegyetlen, és ezekben a sötét időkben újra szükség van a sorozat eredeti rajongóinak támogatására.

Elég rég volt már, hogy legutoljára NFS játékról írtam, s eredetileg ezt a cikket is Chocho mester követte volna el, ha nem jön közbe neki mindenféle más dolog, ami miatt lepasszolta. Talán néhány régi olvasó emlékszik még a híres-hírhedt közös Most Wanted tesztünkre, ahol hatalmas csalódásunknak és kiábrándultságunknak hangot adva a sárga földig húztuk le a játékipar ama hulladékát, s egyben az volt az utolsó anyag a sorozatban, amivel még képes voltam huzamosabb ideig játszani, lévén az azt követő daraboktól már a heveny hányinger fogott el. Nem tehetek róla, jómagam (Chocho komával együtt) a klasszikus NFS 1-2-3-on nőttem fel, s a legutolsó valamirevaló epizódnak a Porche Unleashedet tartom -ami viszont fergetegesen jól sikerült-, onnantól kezdve pedig egyre mardosóbb szívfájdalommal kellett végignéznem, ahogy egykori kedvenc autósjátékom újabb részeinek minősége erős lejtmenetbe kezdett.

Azóta kaptatok már NFS tesztet Dakstól és Zoenn-től is, s egyikük sem volt elragadtatva az újabb részektől, most pedig a sors furcsa fintorának köszönhetően végül hozzám tért vissza a legfrissebb epizód tesztelésének joga. Kételkedéssel vegyes optimizmussal vágtam bele a Shift nyüstölésébe, s fejemben két ellentétes érzés kavargott: ha az EA most sem volt képes betartani ígéreteit, akkor egy hatalmas csalódás, és valami nullához egészen közeli pontszám kíséretében örökre szakítok a sorozattal, ha viszont mégis sikerült egy, a névhez méltó autóversenyt összekalapálni, akkor tiszta lapot adok az NFS-nek, s mindenféle előítélet nélkül nézek a jövőbe. Előre lelövöm a poént: mindenki legnagyobb örömére az utóbbi vált válóra! S mivel mi itt a Gamekapocsnál tudjuk, hogy már nagyon-nagyon kíváncsiak vagytok a játékra, egy igazi kivesézős tesztet prezentálunk Nektek!

Need for Turismo
A fejlesztő Slightly Mad Studios alapítói az eredetileg a kiváló GTR-t fejlesztő SimBin tagjai voltak, s valójában teljesen elölről, a nulláról építették fel a Shiftet, aminek köszönhetően merőben más hangulattal és felépítéssel rendelkezik, mint bármelyik korábbi NFS, s jóval közelebb került a Forza és a Gran Turismo által képviselt irányvonalhoz. Ez persze azt jelenti, hogy ezúttal egyáltalán nem fogunk a sorozatra jellemző külső pályákkal, a természet lágy ölén kanyargó kecskepásztor utakkal találkozni, teljes mértékben be vagyunk szorítva a versenypályákra. Ennek megfelelően -végre- nem tolnak az arcunkba „történetet" sem, nem kell huszonhatodszorra „végigélveznünk" a Halálos Iramban forgatókönyvének tizennyolcadik derivatíváját és semmi hasonlót, egyszerűen csak azzal foglalkozhatunk, ami a lényeg: az autókkal, a versenyzéssel és mindazzal, ami ehhez kapcsolódik.

Haladjunk szép sorban. Először is a menürendszer nem hasonlít semelyik korábbi NFS rész, de még a Forza, vagy a GT menüjéhez sem. Egy nagyon sötét, egyszerű rendszert kapunk, ami sajnos nem nyerte meg maradéktalanul a tetszésemet, több okból sem. Egyfelől egyáltalán nem olyan a hangulata, ami illene egy autós anyaghoz, túl borongós, rosszkedvű, s habár megértem, hogy a fejlesztők mindezzel csak még inkább nyomatékosítani szerették volna a teljes stílusváltást, azért úgy érzem, egy kicsit túlzásba vitték. Nem tudom mire vélni a menü alatt szóló félelmetes, inkább horrorjátékba illő zenét sem, ami sokkal inkább arra ösztökél, hogy minél előbb indítsuk már el azt a versenyt, különben előugrik egy idegen a Dead Space-ből és kettéharap, mint arra, hogy vidáman böngészgessünk a lehetőségek között. A másik probléma, amit a pár napos megjelenés óta már elég sokan nehezményeztek, hogy a sötét háttér és kevés megvilágítás nagyon nem tesz jót a kocsiválasztó képernyőnek sem, a halvány fény miatt ugyanis nem lehet rendesen látni a színeket, illetve az alapból sötétebb kocsik beleolvadnak a háttérbe. Ezen felül valamilyen érthetetlen oknál fogva nem lehet szabadon pörgetve-forgatva megnézni a járgányokat, meg kell várnunk, amíg a kamera magától körbepásztázza őket.

Amennyiben magányosan szeretnénk belevágni az új NFS-be, úgy két lehetőségünk van: a gyorsjáték, ami azt hiszem egyértelmű, hogy mit takar, illetve a karriermód, ami igazából egyfajta versenylista, több kategóriára osztva. Sajnos a készítők nem emelték át a Gran Turismo hangulatos földgömbjét, vagy nem kerestek valamiféle más megoldást a karriermód érdekesebbé tételére (mint pl. a Dirt 2), így igazából csak ki kell választanunk a megfelelő versenyt a sötét, félelmetes és ellenszenves menüből, lenyomni azt, majd újra visszatérni oda. Még mielőtt azonban bármit csinálhatnánk, a Shift rögtön egy tesztfutamba dob minket a játék rendkívül szimpatikus reklámautójával, a BMW M3-assal. Ezután a verseny után a program a teljesítményünk alapján felajánl nekünk egy nehézségi fokozatot, amit egyébként ettől függetlenül szabadon variálhatunk és állíthatunk. Ezt követően kezdhetjük meg karrierünket a Tier 1-es futamokon, amihez először is vételeznünk kell egy Tier 1-es masinát.

Paradise for Speed
Minden jóérzésű ember, akinek Isten nem puncit ajándékozott nemi szerv gyanánt (és még egy kis fogalma is van arról, mi az igazi autó), rögtön a duplaturbós BMW 135i-t fogja választani kezdő versenygépnek. Innentől fogva az első szintű futamokat egymás után lenyomva csillagokat kell gyűjtenünk, hogy megnyissuk a második, harmadik és negyedik szintet, majd pedig tovább lépjünk a végső játszmába, a World Tourba. Mindez azonban nem ilyen egyszerű. Csillagokat ugyanis nem csak a versenyen elért helyezésekért kapunk, hanem mindenféle extra dologért is, amikre folyamatosan oda kell figyelnünk. A Shiftbe ugyanis a készítők beleépítettek egy teljes profilfejlesztő- és mini-achievement rendszert, ami folyamatosan pontoz és értékel minket. Ezeket a mini-achievementeket a játék badge-dzseknek nevezi, és kétféle létezik belőlük, a kicsi badge és a mester badge, utóbbiból pedig több szintet is nyilvántart a program, úgy mint bronz, ezüst, arany és epikus master badge, melyeket ebben a sorrendben nyilván egyre nehezebb megszerezni.

Pici badget gyakorlatilag mindenért osztogat a játék, folyamatosan értékelve ezzel a versenyző teljesítményét. Nem tudom, hogy ehhez az NFS epizódhoz volt-e már valami köze a Criterion csapatának, mindenesetre az egész valamelyest hasonlít a Burnout mindent jutalmazós szisztémájához. Ha koccantunk valakivel, jön a badge, ha tisztán előztünk meg öt embert, jön a badge, ha kipörgettünk valakit, jön a badge, és így tovább. Ezen felül a Shift folyamatosan profil pontokat is osztogat menet közben, ezt követhetjük nyomon a képernyő tetején elhelyezkedő csíkon, amire érdemes néha rápillantani, hiszen ha teljesen feltöltődik, akkor dupla mennyiségű pontot kaphatunk minden akciónkért. Mindezeken felül a fejlesztők beépítették a corner master rendszert, ami azt figyeli, hogy mennyire tudtuk elsajátítani a pályán található kanyarok tökéletes bevételét. Ahhoz, hogy az adott kanyart -közel- perfekt módon tudjuk abszolválni arra van szükség, hogy a valódi versenyzőkhöz hasonlóan a megfelelő szögből a megfelelő sebességgel kanyarodjunk be, végig maradjunk az ideális íven, a kanyar végeztével ne sodródjunk ki, és mindezt persze igyekezzünk rendes versenytempóval véghez vinni, hiszen gyökkettővel bárki megcsinálja.

Mindezek alapján pedig a verseny végeztével a játék besorolja vezetési stílusunkat az agresszív, vagy a precíziós kategória egyikébe, nyilvánvalóan attól függően, hogy a futam közben milyen jellegű cselekedetekre kaptunk több pontot. Ahhoz, hogy a precíziós értékelést kapjuk ennek megfelelően is kell vezetnünk, ami általában a következőket jelenti: követjük az ideális ívet, megpróbálunk minél több kanyart tökéletesen bevenni, nem lökdössük ki az ellenfelet -de lehetőleg még csak nem is koccanunk-, nem hagyjuk el a pályát, és kigyorsításaink és fékezéseink is finomak, pontosak. De a Shift értékeli a belemenősebb játékstílust is, így ha az agresszív plecsnit szeretnénk megkapni, akkor érdemes szélárnyékban húzatni magunkat, ellenfeleinket koccanásokkal, vagy akár kipördítésekkel odébb tessékelni, a kanyarokba keményen megérkezni és kifarolva bevenni őket. Na, és akkor a karriermódban ezek közül a legtöbbre kaphatunk csillagokat is, hogy éppen mire, azt mindig verseny közben a képernyő bal oldalán láthatjuk. Az tehát, hogy az adott futamot mennyi csillaggal zárjuk attól függ, hogy hányadik helyen végeztünk, illetve hogy mennyit teljesítettünk ezekből az extra feladatokból (például: érj el 1000 pontot, pördíts ki négy ellenfelet, menj egy teljesen tiszta kört, stb.).

Amennyiben összeszedtük a megfelelő mennyiségű csillagot, megnyílik előttünk a lehetőség, hogy átlépjünk a következő szintre, ahol már keményebb ellenfelek és nehezebb versenyek várnak ránk. Minden egyes befejezett hajsza után a megszerzett pontokkal és badge-dzsekkel fejlődik profilunk, valamint némi pénzmag is üti a markunkat. Anyagi javainkat egyébként sokkal nagyobb ütemben gyarapíthatjuk, ha részt veszünk az időnként felbukkanó meghívásos eseményeken, melyekkel a készítők nagyon ügyesen lehetőséget adnak arra, hogy kitörjünk az éppen adott versenyszintünk korlátai közül, és keményebb, gyorsabb gépcsodákat vezethessünk, ezzel folyamatosan biztosítva a változatosságot a kampány során, amire egyébként sem lehet sok panaszunk, hiszen alapból is eléggé sokszínűre sikerült. Az alap verseny mellett ugyanis játszhatunk time attackot, ahol a célunk, hogy próbáljunk meg folyamatosan jobb és jobb köridőt futni, a többiekhez számított pozíciónk a pályán nem számít, de driftelhetünk, vagy fogócskázhatunk is. Utóbbi általában olyan formában szokott előkerülni, hogy egymásnak eresztik két autógyár hasonló modelljét (az első ilyen menet a BMW M3 vs. Audi RS4), és három fordulóból kell eldöntenünk, ki a jobb. Az első fordulóban mi indulunk elölről, és feladatunk, hogy a kör végéig megtartsuk előnyünket, vagy öt másodpercre elszakadjunk az üldözőnktől, míg a második menetben ellenfelünknek van egy kis előnye, s nekünk kell tapadni rá, illetve a kör végéig megelőzni. Ha a harmadik fordulóig nem dől el, hogy ki volt a jobb, úgy egymás mellől indulva kell lenyomni a végső játszmát.

A megszerzett pénzt aztán gépjárművünk fejlesztésére fordíthatjuk, ugyanúgy több szinten keresztül. Tápolhatunk a motortól, felfüggesztéstől, abroncsoktól kezdve a légterelőkön át a nitróig és a karosszériáig mindent, hogy végül egyszerű utcai autónkból egy igazi színes-szagos szörnyeteget varázsoljunk. Az igazi szimulátorok ismérve szokott lenni az a lehetőség, amit szerencsére a fejlesztők beépítettek a Shiftbe, hogy egy külön menüpont, a tuning használatával a végletekig finomhangolhatjuk járgányunkat (a „tuning" itt a hangolásra utal, nem az előzőleg ismertetett fejlesztésre, amit az „upgrade" menüpont takar). Itt aztán különböző csúszkákkal testre szabhatjuk a gumik nyomását, a felfüggesztéseket, a légterelők beállítását, a váltót és gyakorlatilag mindent, amire csak szükség lehet. Akár minden egyes versenyre kimehetünk teljesen külön finomhangolt verdával a legjobb köridők elérése érdekében. Nem csak a vas teljesítményén, de kinézetén is ügyködhetünk, azonban Shift lehetőségei ezen a téren messze elmaradnak a Forza által felállított mércéhez képest. Az egyik oldalra felragasztott matricát például nem másolhatjuk át automatikusan a másikra, s nincs semmilyen háló-, vagy koordináta rendszer sem, ami alapján pontosan be tudnánk lőni a díszítő elemek pozícióit, így az egész kissé nehézkes és gagyi.

Szimulátort szimuláló szimulátor
Nem tudom észrevettétek-e, de már egy kisregény méretű szöveget írtam a játékról, de még igazából egy szó sem esett a lényegről, a vezetési élményről és mindarról, ami a pályán zajlik. Az új Need for Speed egy nagyon furcsa eset, mondhatnánk azt is, hogy mestermunka, legalábbis mestere az illúziókeltésnek. Mert bár közel sem árkád játékkal van dolgunk, azt sem mondhatjuk rá, hogy szimulátor, de valamiért ha a kettő közül választani kéne, mégis inkább az utóbbi felé hajlanánk. Pedig nem lenne igazunk, a Shift nem rendelkezik azzal a precíz fizikai modellezéssel, hogy az autó minden egyes kilója számítson vezetés közben, minden egyes apró különbség teljesen megjelenjen, és úgy egyáltalán, a játék vezetési rendszere nem igyekszik a valóság minél pontosabb visszaadására. Ebből a szempontból tehát nem szimulátor, legalábbis nem olyan mértékben, mint a Gran Turismo, ahol a valóság legpontosabb visszaadása volt a cél. Persze a járgányok különbségei itt is előjönnek azért, és a fejlesztések is markánsan éreztetik hatásukat, kezdve egy-egy motorcserétől a légterelők felszereléséig. Igazából minden ugyanúgy megvan a vezetési modellben, mint a konkurenseknél, csak pont annyira, hogy egy fokkal könnyedebb, élvezetesebb, de mégis komoly, szimulátor-szerű versenyélményt nyújtson.

Mindehhez nagyon sokat hozzátesz a mesterien jól sikerült belsőnézet, mely a legjobb, amit valaha autósjátékban készítettek. A kilátás tökéletes, a belső tér kidolgozása hibátlan, ráadásul  a kamera sosem marad egy helyben, mindig reagál egy picit arra, ami történik. Gyorsításkor egy kicsit a székbe préselődünk, nagy sebességnél homályosabban látjuk a környezetet, ütközéskor pár másodpercre az egész kép átmegy fekete-fehérbe és beremeg. Az egész telitalálat, nem túl sok, nem túl kevés, pont jó. Ez az első olyan autós anyag, ahol egész egyszerűen nem akarok kijönni a belsőnézetből, annyira fenomenálisan sikerült. A legjobb része pedig az, hogy igazi, kőkemény sebességérzetet és félelmet kölcsönöz a Shiftnek. 200-hoz közelítve már komolyan azon kezdünk el parázni, hogy vajon meg le fogunk-e tudni időben fékezni a következő kanyarban, mert ha nem, akkor a falban kötünk ki, és az arra reagáló kamera-effekt pedig annyira kemény, hogy már szinte nekünk fáj. Fele részt ennek köszönhető, hogy az új NFS képes elhitetni a játékossal, hogy egy igazi szimulátorral nyomul, közben pedig annyira élvezetes, árkád-szim átmenet irányítást kínál, amit mindenki imádni fog. A Need for Speed cím újra értelmet nyert, gyerekek, végre újra lehet érezni és élvezni a sebességet, a vezetést, az autóversenyt!

Amennyire csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a vezetési élményről általánosságban, sajnos annyira rosszul sikerült megvalósítani mindezt a drift játékmódban. Itt a teljes fizika és vezetési modell megváltozik, és az autónk olyan szinten instabillá, kezelhetetlenné válik, hogy indulás után egy minimális gázadással már a falban kötünk ki. Nem értem miért volt szükség arra, hogy az egyébként kiváló rendszert így megbolygassák, és egy teljességgel valószerűtlen, irányíthatatlan hulladékot varázsoljanak belőle. Az egész körülbelül olyan, minta jégen próbálnánk meg lavírozni, s habár állítólag jó sok gyakorlás után bele lehet jönni, ha nekem körülbelül egy óra próbálkozás után sem sikerült egyetlen közel értelmes driftet sem abszolválnom, akkor ott úgy érzem bajok vannak. Kicsit hasonlóan felemás a helyzet a multiplayerrel is, ami ugyan eléggé szórakoztató, és valószínűleg jó sok ideig le fog kötni mindenkit, viszont nagyon hamar képes átváltozni roncsderbivé, lévén a játék ott is jutalmazza az agresszív vezetési stílust.

Velünk van az (M) Erő!

Akad néhány további hiányossága is a Shiftnek, ezek közül az egyik a viszonylag kicsi autókínálat (körülbelül 60), amivel ugyan a készítők lefedték az általános igényeket, de legnagyobb konkurensekhez képest ez azért elég sovány. Ráadásul a garázsunkban nagyon limitált hely áll rendelkezésünkre, így még csak nem is gondolhatunk arra, hogy akár csak a felét, vagy a negyedét összevásárolhassuk és kicsinosíthassuk ezeknek a drágaságoknak. A pályafelhozatallal nincs igazán gond, mindegyik kiváló, élvezetes darab, s aránylag pontosan követik az eredeti vonalvezetést is. A grafikát tekintve, lévén multiplatform a kicsike, nem vonultat fel olyan minőséget és részletességet, mint a csak egy célhardverre készült társai (a Forza az Xboxon és a GT a PS3-on), de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy abszolút nincs okunk panaszkodni. A hangok pedig egész egyszerűen tökéletesek, rég hallottam már ennyire élő, erőteljes motorbőgést, mint amit a Shift produkál az 5.1-en.

Hogyan tudnám akkor mindezt összefoglalni? Összességében akad néhány ellentmondásos része az új NFS-nek, van pár kevésbé átgondolt, vagy nem megfelelően kidolgozott területe, s nem tud annyi lehetőséget nyújtani, mint amennyit a heteken belül megjelenő Forza 3 képes lesz. De, és, viszont! A vezetési élmény és a hangulat olyan szinten telitalálat, ami ötvözve a játéktörténelem eddigi legjobb belsőnézetével bizony tiszta játékélmény terén már igenis komoly vetélytársává teszi a Microsoft üdvöskéjének. S valahol mégiscsak ez az autószimulátorok lényege. Aki tehát szereti a stílust, annak egyáltalán nem kell semmin gondolkodnia: irány a bolt, tessék bevásárolni egy Shiftet!