James Camerons Avatar: The Game

James Cameron szerethető rendező, viszonylag hosszú idő telik el két filmje között, ám ha ő alkot, akkor minden munkája mérföldkőnek tekinthető.Az Avatarnak is minden esélye megvan, hogy a 3D-s technológia segítségével, IMAX fényképezéssel soha nem látott érzékszervi magasságokba repítse a nézőket. És mint ahogy anno Peter Jackson a King Konggal, most Cameron mester is az Ubisoft szakértelmét kérte, hogy a filmhez játékadaptáció születhessen.

A filmben az élő szereplők csupán bábok, a játék viszont annál élettel telibb. Már a fejlesztési idő sem a megszokott, az ilyen típusú, moziból kijövet pár órás instant rágógumival szolgáló fércmunkákhoz köthető fél év, hanem már 2007 előtt elindultak a munkálatok az Ubisoft Montrealnál, aki a monumentalitást a Far Cry 2-vel és az Assassin's Creedekkel már be tudta mutatni. Nem hinném, hogy ennél jobb pedigré szükséges lenne-e a cucc befogadásához, mégis mennyivel mást mutathat egy játékváltozat, mint a kérdéses film? Sokkal többet, kibővítheti az univerzumot, a vásznon csupán megemlített eseményeket bonthat ki – az Avatar nem lesz tolakodó játék, nem a történések milliméter pontos visszaadása a cél. Ez a szoftver több annál. Több is, de egyben kevesebb is – mert semmi olyat nem fed fel, amivel tartalmasabbnak és kiforrottabbak kíván lenni egy átlag videojátéknál, nem úgy, mint a mozifilm a sallang sci-fiknél. Az Avatar arra elég, hogy ne döntse romba a nevet.


Sejtelmes dallamok, nyugtató kékség a menüben. Imádom ezt a stílusos elrendezést. Egy egyszerű karakterválasztó képernyőre kerülünk, ahol főszereplőnk kiválasztásához kapcsolódó tip-top elvárásoknak kell eleget tennünk. Két nem, színes, avagy fehér bőrszín, egy szimpatikus arc. Aki amiatt aggódik, hogy ha nőt választ, akkor csak férfival kerülhet közelebbi kapcsolatba, ne izguljon, az erősebb nem képviseletében sincs a játékban a mai trendnek megfelelő szexuális tartalom. Öt év hibernáció az űrkorszakban már nem nagy idő, mégis reményekkel eltelve ébredünk a Polythemis gázbolygó Pandora nevű holdján. S míg a Borderlandsban szintén Pandorának nevezett planéta a durvaság és a sivatagosság megfelelője, addig itt a trópusi paradicsom szinonimája, igaz mérgező légkörrel. Hatalmas faóriások, zöldellő, színekben gazdag vegetáció található itt, s az egzotikus vad lények mellett egy intelligens és humanoid fajnak, a na'viknak is a természetes élőhelye. Az emberek viszont hódítanak, új területeket népesítenek be, így kerülnek Pandórára is, elsőnek békésnek tűnő szándékkal, ámde a kizsákmányolás és az őslakosok igába hajtása a történelem során is bizonyított szokás. A na'vik majdnem négy méter magas, kékbőrű, hatalmas macskaszemekkel rendelkező lények, akik hamar betolakodóként tekintenek az emberre, hiszen eddig zavartalanul éldegélhettek a dzsungelekben szökellve. A jövevények eleinte nem akartak bajt, ezért kifejlesztettek egy technológiát, melynek segítségével na'vi formában, a két faj DNS-éből összekevert avatárként testet ölthetnek és így kerülhetnek közelebbi kapcsolatba velük. Hősünk na'vi bőrbe ugorva, veszélyes fegyverekkel áll neki a kolonizációnak, egyre tisztességtelenebb eszközökhöz nyúlva, a háború így már nem kerülhető el.


Viszonylag hamar választás elé állít minket a játék, nevezetesen vagy az emberek oldalán, tőkeerős kereskedelmi és katonai hatalmak színeiben gyaluljuk le az esőerdőket, vagy na'vi testünket megtartva, átvéve kultúrájukat, szokásaikat és kezdetleges fegyvereiket, az őslakosok oldalán harcolva szembeszállhatunk agresszív fajtánkkal. Ezáltal nincs párhuzamos játszadozás a két oldal között, határozott döntés kell és ez egyben minimum két végigjátszási lehetőséget is ad, s ezzel egy csapásra kétféle játékmenetet kínál a játék. Az alapok a sandbox stílus jegyeit viselik magukon. Szabadon bóklászhatunk a gigantikus holdon, NPC-ktől küldetéseket vehetünk fel. Pandora több, már magában is hatalmas területekre van osztva, ahol az önfeledt bóklászás megengedett. A küldetést adó NPC-k feje felett sárga kérdőjel éktelenkedik, mint egy RPG-ben, a kívánt célterületet pedig a bal alsó sarokban lévő térkép jelöli. Egyszerű hagyomány ez, semmi felesleges sallangot nem kínál. Számunkra a kellemesebb játékélményt egyöntetűen a na'vi oldal adja. Egyszerű, talán túlontúl is ósdi kardokkal és íjakkal vagyunk felszerelkezve, ami első látásra hatástalan a harcászati csúcstechnológiát viselő emberekkel szemben, de ez csak a látszat. Mivel fizikumunk is jóval eltér az emberekétől, így szédítő sebességre és ruganyosságra vagyunk képesek, a buja növényvilág nincs ránk hatással, jól elférnek mellettünk, a területek leküzdése is akár földi ormányos, akár repülő madarakon történik.


A satnya párbeszédeket követő feladataink végrehajtása úgy zajlik, beleértve a fő és mellékmissziókat, hogy megközelítjük a területet, mindegy mivel, majd általában némi harc következik. Robbantsd fel ezt, gyűjtsd össze ezeket, s a siker máris garantált, de legalább stílusos mechanizmusban tálalják mindezt. A célok ugyan összetettebbekké nem, de nehezebbé inkább válnak, így később elég hamar előtérbe kerül a bennszülöttek elavult technológiája, már ha a faágból hasított fegyvereket és tompa késeket annak lehet nevezni. A történetben előrehaladva térképezzük fel a változatos és részletgazdag vidéket, a történet pedig a háború tényleges okait világítja meg, s természetesen az emberek oldalán is végigszlalomozva teljesedik ki. A Blizzardnál már két részletben jelent volna meg. Szóval a Homo Sapiens bármilyen kis gyámoltalan a dzsungelben, ahol az legutolsó (húsevő) fa ága is csak őket húzza, nem beszélve a ragadozókról és a legutolsó hitvány rovarokról. De legalább lépegető robotokba, páncélozott terepjárókba pattanhatnak hátas gyanánt, netán egy helikopterben, vagy egyéb repülő fémdobozokban repülve utazhatnak, melyek már önmagukban is tisztességes tűzerővel bírnak. De ha egyszer közel kerülnek egy na'vihoz. A kék lények egyetlen távolsági fegyvere az íjuk, ám annak szinte tökéletes. Megfelelő kezekben egy vessző-egy halál elven működik, s bár korlátozott a muníció, odasettenkedve az emberek csoportjához, felmászva egy szikla-kiszögelésre, felülről jól leíjazva mindenkit hatalmas a boldogság. Ha meg nincsen sok ellenség, akkor mehet a kaszabolás. Kicsit mereven, kicsit sután, általában nem oda csapva ahova kell, de végül is a harc=öröm.


Emberekkel játszva a Lost Planet jutott eszembe a lövöldözés során, ugyanaz a némileg esztelen aprítás, a túlerő és a környezet ellen – szinte már viszket az ülepünk, hogy végre egy robot botkormánya mögé pattanhassunk, abban aztán kérdések nélkül lehet aprítani. Bennszülöttként viszont hajtépésig meggyűlhet a bajunk a csúcstechnológiával, szinte folyamatosan mozgásban kell lennünk, érthetetlen, hogy miért nem használhatjuk a másik fél fegyvereit, hogy fair módon viszonozhassuk a tüzet, mert így esünk-kelünk folyton, sőt nincs is minduntalan beváló taktika, játékos válogatja, hogy neki bejön-e ezafajta gerillaharc, amely sok esetben kudarcba fullad. Az egyensúly megtartásának ilyesfajta galád megoldása némileg képlékennyé teszi a harcrendszert, hiába az olyan mértékű szabadság, felfedezők lelkületűek kedvét hamar eloszlatja a barátságtalan vidék.


Valami, ami igazán több szerephez jut, az az ugrabugra. Oké, hogy a bolygó nem sík, domborzati viszonyai nehezítik az előrehaladást, ott bizony egy platformjátékot megszégyenítő mozgássorozattal tudunk csak érvényesülni, persze egyáltalán nem annyira kiforrott módon. Nem kell ecsetelnem, hogy egy rosszul kiszámított ugrás után máris kezdhetjük előröl az egész ugrándozást a legutolsó ellenőrzőponttól. Másik, némileg több potenciállal, ámbár közel se elégnek mondható rendszer az a fejlődési szisztéma. Minden leölt ellenfél után tapasztalati pont jár, majd egy szintet elérve újabb képességek birtokába kerülhetünk. Emberként tudjuk magunkat gyógyítani (nagyon hasznos), erőpajzsot vonhatunk magunk köré, na'viként pedig ideiglenes láthatatlanságot vehetünk fel, netán bizonyos fegyvereket teljesítménye nőhet meg – amelyik ilyen képesség szimpatikus, abból válasszunk ki négyet egy időben, ezek variálása némileg megkönnyítheti a dolgunkat.


Másra is jó a megszerzett XP, nevezetesen az utazás megkönnyítésére is szolgáló teleportpontokon elhelyezett War Room helységben egy Rizikó nevű társasjátékra emlékeztető minijáték keretében menedzselhetjük seregeinket. Egy taktikai térképen látjuk Pandora szigetét felülnézetből, gyárthatunk egységeket, húzhatunk fel épületeket, mint egy stratégiai játékban. A cél az, hogy a lehető legtöbb területek vonjuk a mi dominanciánk alá, kár, hogy az égegyadta világon semmi jelentősége nincs a tényleges játékmenetre nézve, hiszen az általunk birtokolt területeken nem lesz könnyebb dolgunk, nem csökken az ellenállás, nem nő az utánpótlás, még csak járműveket sem hívhatunk elő. Így meg nem sok értelme van.


Ha már kétszer is végeztünk Pandora birtoklásáért folyó harcokkal, elő a multiplayert, hogy a szálanként 4-8 órás játékidőt feltornásszuk a film hype-ja által keltett hullámokat meglovagolva. A nagy területek adják magukat, a tényleges játékosszám már kevésbé. Van ugye a két játszható fél, a sima deathmatchek és a bázisfoglalósdi, némi zászlóhajkurászással egybeöntve. Sajnos a kissé esetlen harc ide is beette magát, na'viként csak igazán hardcore arcok tudnak boldogulni egy közepes képességű emberbrigád ellen, akik minden kék lényt leaprítanak, ha azok esztelenül futkároznak a térképen. Kétlem hogy nagy népszerűségre tenne szert az online félmóka.


A Pandora, mint idegen világ szépsége lenyűgöző, buja dzsungel, levegőben úszó hegyek, veszélyes növények és minden betolakodóra támadó soha nem látott ragadozók. Igazi, egyedi mesevilág, s ehhez a Far Cry 2-ben debütált Dunia Engine kellően jól asszisztál, a motorra jellemző alacsonynak mondható erőforrásigény mellett, hacsak nem HD minőségben vetemedsz a futtatására. Ha többszázezres 3D-s cuccok vannak a birtokodban, akkor a világ lemászik a képernyőről, az arcodba liheg és teljesen megbabonáz. A James Cameron által megálmodott planéta az idegen létformáival sokáig emlékezetes marad, eltekintve a suta karakteranimációktól és a helyenként, egy-egy eldugott ligetben előforduló hanyag textúrázástól. Mindezt irányítani egérrel és billentyűzettel némileg körülményes, egyszerűen „nem állt kézre" úgy, mint azt egy TPS-től elvárnánk, viszont kontrolleren ilyen irányú nehézségeink eltűntek. James Horner, mint megannyi hollywoodi produkció zeneszerzőjének dallamai kellően varázslatos muzsikával bírnak, s arról az eredeti szinkronszínészek sem tehetnek, hogy a játékbeli párbeszédek semmitmondóak, a mögöttes tartalmú, lélekből jövő dialógusokkal megvárjuk a filmet.


Az Avatar világa PC-n és konzolokon is életre kelt, onnan nem tágít, míg meg nem ismerjük Pandora titkát, amelyet a videojáték verzió kínál. Az, hogy ez a gyakorlatban milyen erőfeszítésekkel és félmegoldásokkal párosul, már más tészta, legyen elég annyi, hogy így sem rombolja le a mítoszt. Free roaming környezetbe ágyazott TPS, két szemben álló féllel, s ehhez kellően markáns hangulat is adódik. A legnagyobb baj mégis az, hogy akciójátéknak tervezték, mert annak némileg szegényes és akiknek nem eléggé edzettek az idegei, nem tolerálják a gyengeségeket, könnyen elveszhet a motivációja.