Pure Football

Szép lassan csak beütött a nyár, s el is indult a mindenki által várt foci VB, ami jelen állás szerint nem igazán váltja be a hozzá fűzött reményeket. Mondhatnánk úgyis, hogy unalmasabb, mintha zsinórban kellene ötször megnéznem a Szex és New York 2-t. A Ubisoft valószínűleg felbérelt valamiféle jóst, ők ugyanis előre látták ezt; ezért elkészítették a Pure Football című játékukat, ami passzol a dél-afrikai világbajnoksághoz: pont ugyanolyan rossz.

Az egész VB-téma már a nyitókoncertnél kezdett gyanússá válni. Ezek azért az esetek nagy többségében érdekesek szoktak lenni, de a Dél-afrikai Köztársaságnak sikerült az utóbbi pár évtized legunalmasabb eseményét összehozni. Persze, lokális bandák voltak nagyszámban, halálosan monoton zenét nyomatva órákon keresztül, meg párszor a régió egy-egy teljesen ismeretlen vallási / politikai vezetője is előkerült, és teljesen érthetetlen angollal, zagyva mondanivalóval próbálta tüzelni a népet. Így utólag belegondolva; nem is vagyok benne biztos, hogy angolul beszéltek, mert három szó ismételgetését azért nem nevezném kifejezetten nyelvtudásnak. A „szenkjú" meg a „frídom" folyamatos darálásán kívül sikerült betanulniuk egy bonyolultabb kifejezést is: a „kredül of lájf" kiejtése ugyan nem mindig sikerült zökkenőmentesen, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy folyamatosan erre verjék a… mellüket. Nelson Mandelát ismerjük, és szeretjük, de róla csak egy montázsra futotta.
 

Ezek után azt hiszem nem meglepő, hogy a hivatalos dalnak sincs abszolút semmi értelme. A szöveg szókincse olyan, mintha egy négyéves kubai menekült írta volna. A dallama mondjuk fülbemászó, de a zagyva szöveg gyorsan kicsapja a biztosítékot, ezért inkább a spanyol változatot hallgatom -ott legalább az egészet nem értem, s így nem zavar. Érdemes megemlíteni, hogy az m1-nek sikerült egy magyar verziót is előállítani, ami jó –olyan értelemben, mint amikor kiderül, hogy szifiliszed van. Tulajdonképpen örömhír, mert legalább nem hererák, de azért fájni fog. S akkor ott van a Dél-afrikai Köztársaság válogatottja. Mivel ők képviselik a játékban azt az országot, aminek irányába elvileg végtelen szimpátiával és támogatással kellene hozzáállnunk, és az egész világ összeborulva segít nekik iskolákat építeni a sivatag közepére, ezért valamilyen szinten alázatos, tiszteletteljes focit várnánk tőlük. Viszont amit kaptunk, az ennek pont az ellentéte: itt mutatkozik meg, milyenek igazából. Ahogy Daks fogalmazott az ominózus kapuskiállítás után: vademberek. Brutális, éretlen és gagyi focit produkálnak, s annak ellenére, hogy angol gyarmat voltak, láthatóan nincs közük a civilizált játékhoz.  
 

S akkor, ha ez még nem lenne elég, fújják azt az idióta hangszert, aminek köszönhetően minden meccs olyan akusztikus „élményt" nyújt, mintha három hadseregnyi méhet tenyésztenének a stadion alatt. Irtózatos. Amikor pedig a civilizált világnak kicsit elege van ebből, s finoman szólnak nekik, hogy esetleg nem kellene ezt annyira erőltetni, lévén olyan emberek is nézik a közvetítést, akik nem egy bambuszsátorban nőttek fel, akkor persze rögtön besértődnek, és jön a „kredül of lájf" meg a „kultúra". Idegesítő, unalmas és röhejes. Éppen ezért kísértetiesen hasonlít jelen tesztünk alanyára, a Pure Footballra. Ahogy a VB, elsőre ez is viszonylag jónak tűnt. A Ubisoft nem nagyon hibázott mostanában, az E3-as felhozatalukat nézve pedig a közeli jövőben sem fognak, éppen ezért érthetetlen számomra, hogyan juthatott át ez a játék a rostán.
 

A Pure Football az egyébként se nem túl sikeres, sem pedig túl jó FIFA Street játékok koppintása, ami már önmagában sem egy bíztató előjel. A szabályos, nagypályán és 11 emberrel vívott foci helyett itt egy öt az öt elleni gettóliga résztvevői lehetünk, s habár akadnak licenszelt játékosok szép számmal, a valóságosság körülbelül ezen a pontos meg is áll. Minden a bevezető filmecskével kezdődik, ami olyan, mintha egyenesen egy Playstation 1-es címből lépett volna elő, utána pedig szembekerülünk a grafikával, amire igazából nincsenek szavak. Sokan azt mondják érdekes, meg, hogy üdítő és újszerű. De ne csapjuk be önmagunkat: bűnronda, és olyan, mintha Lenin egyik propaganda-grafikusa rajzolta volna, az animációkat pedig nyilvánvalóan egy göthös tehénről motion capture-ölték.
 

Sajnos a játékmenet területén  sem számíthatunk sok jóra. A Pure Football fejlesztői láthatóan valamiféle csíkmániában szenvednek, mert a játékkal eltöltött időnk 90%-ában különböző skálákon kell színeket eltalálnunk. Lőni szeretnénk? Semmi gond, csak egy csíkon meg kell állítanunk a mutatót a megfelelő résznél. Lehetőleg ne a pirosnál, mert az nem frankó, hanem inkább a zöldnél, de a legjobb, ha a kettő közötti kis fehér részt sikerül elkapnunk. Ez az úgynevezett „pure", vagyis tiszta lövés, és ilyenkor szinte mindegy, hogy honnan, milyen pozícióból, kikapcsolt monitorral-e, de még a kontrollert az ánuszunkban tartva is gólt fogunk szerezni. Ilyen egyszerű. S akkor vannak a keresztlabdák, meg a szögletek, ahol szintén a csíkon kell bűvészkednünk, s ismét: ha sikerül eltalálnunk a fehér részt, akkor emberünk biztos leveszi a labdát, és mindenki boldog. Ha valamilyen oknál fogva (pl.: gyerekkori betegség, amputált végtagok, vakság) mégsem vagyunk képesek a „pure shot" előcsalogatására, semmi gond: elég a kapu felé állnunk és lövöldöznünk –amit még azok is végre tudnak hajtani, akik a kontroller nyalogatásával játszanak-, s máris elkezd töltődni egy újabb skálánk, ami ha eléri a maximumot, akkor a következő kapura bombázásunkkor kapunk ajándékba egy tiszta lövést.
 

Mivel a Pure Football a rendes foci szabálykörén és területén kívül játszódik, így nincs bíró, meg közönség sem. Elvégre hogy mondod meg nekik, hogy jöjjenek már le a londoni atomerőműbe egy meccs erejéig? Ennek megfelelően azt gondolnánk, hogy nincsenek igazán kemény szabályok, se büntetők, se hasonló marhaságok, hanem a srácok szépen kulturáltan lebokszolják egymás között a dolgokat, ahogy az a grundon szokás. Említettem már a készítők skálafétisét, ugye? Nos, nyilván nem tudták megállni, hogy a szabálytalanságokra ne vezessenek be egy újabb, folyamatosan töltődő csíkot. Azért nem kell megijedni, ez általában csak a durva, hátulról érkező becsúszásoktól kezd el telítődni, majd ha végig ér, a sértett csapat kap egy büntetőt. Ha éppen nem valamilyen skálán próbáljuk kicentizni a fehér részt, akkor szenvedünk a játék irtózatosan rossz irányításával. De komolyan, a FIFA már tíz évvel ezelőtt sokkal jobban kontrollálható volt. A cselezés, a sprint és a többi mozdulat semmire nem jó, ráadásul minden egyes mozgás olyan késleltetéssel jön elő, amilyet legutóbb akkor tapasztaltam, amikor egy üzbegisztáni szerveren próbáltam Unreal Tournamentezni. Persze, meg lehet szokni, de én előbb szoknám meg azt, hogy egy vödör sósavba lóg a nemi szervem.
 

A karriermód mindezek ellenére eléggé ötletes: arra épül, hogy folyamatosan meccseket nyerve fejleszthessük a csapatunkat, s lecseréljük az alapból útszéli vesztesekből álló ötösünket egy világsztár mini-válogatottra. Ahhoz, hogy a nevesebb játékosokat a csapatunkban tudhassuk, teljesítenünk kell a hozzájuk kapcsolódó kihívásokat, melyek egy kis színt visznek az egyébként csak csík-abuzálásból álló játékmenetbe. Például ahhoz, hogy megszerezzük Beckhamet, 75% feletti passzolás pontossággal kell befejeznünk a mérkőzést, vagy ahhoz, hogy Casillast a saját kapunkban tudhassuk, hárítanunk kell egy büntetőt, Rooney-t pedig valószínűleg egy Bentley Continental GT vásárlásával oldhatjuk fel. De úgy érzem kissé felesleges erről írnom, hiába a karriermód a legjobb ebben a kavalkádban, úgysem fog senki játszani vele, mert mégis kinek okozna örömet ilyen körülmények között végigszenvedni az egészet, összehozni egy csapatot, s megverni a többieket? Körülbelül akkora sikerélményt okoz, mintha a brazil válogatott nyerne egy rakás japán iskoláslány ellen.  
 

Igaz, korábban azt mondtam, a 2010-es foci VB annyira rossz, mint Pure Football. Nos, ez nem teljesen fedi a valóságot. Az igazi meccseket ugyanis nézhetem a kocsmából, sörrel a kezemben, a barátaimmal, beszólhatok a francia drukkereknek, szidhatom az ausztrálokat, és egy gólnál a többiekkel ordíthatom együtt, hogy „Deutschlaaaaaaaaaaaand!". S ez azért jó érzés: hiába zümmögnek 90 percen keresztül, hiába egy-nulla a legnagyobb eredmény, amit látunk, hiába felejtettek el az angolok focizni, ez azért mindig megmarad nekünk. S igazából ezért szeretjük VB-t.