Kane & Lynch 2: Dog Days teszt

A dán illetőségű, és jó néhány idegenbe szakadt hazánkfiát is foglalkoztató IO Interactive-nál sem találtak süket fülekre a 2007-es Kane & Lynch: Dead Menről szóló csipkelődő kritikák, hanem megfogadták azokat, és egy szinte tökéletes, vágatlan, testközeli és intenzív folytatással rukkoltak elő. Az egész játék vizuális világát meghatározó kézikamerás, dokumentarista stílus kéz a kézben jár a Youtube felhasználók által létrehozott videók érájával, így téve a Dog Dayst végletekig élethűvé és egyedivé. Ha az előző résztől fanyalogtunk, túl petyhüdtnek találtuk, felejtsük el a rossz élményeket, hiszen a folytatás messze felülmúlja a kezdeti szárnypróbálgatásokat. A komor és végletekig erőszakos történet szerint teljesen idegen közegben teszik próbára az amúgy is törékeny szövetség tagjainak fájdalomküszöbét.


A játék már az első indításkor azt sulykolja belénk, hogy ez más, mint amit eddig szimpla TPS-ekben láttál. Már a töltőképernyő is úgy bufferel, mintha egy kétes minőségű videó betöltődését várnánk a megosztó oldalak valamelyikén. Majd két pálya közt is ez megy, kiegészítve Lynch barátnőjével folytatott érdekes telefon-beszélgetéssekkel. A menü Sanghaj egyik animált pillanatképét mutatja be valós időben, legyen szó egy rózsaszín ködbe burkolt sikátor képéről, netán az autópályán járgányunk oldalablakán kipillantva elénk táruló látványról. Egy csapásra megalapozzák az alaphangulatot: a készítők több apró jellel, utalással próbálták elfogadhatóbbá tervezni a milliós város miliőjét, azt, amit a képeslapokon nem látsz. Emberek dolgoznak éhbérért napi 16 órákat, hamisított ruhákat gyártva illegális üzemekben. A szűk sikátorokban a mocsok szinte életre kél, a magas épületek lábaihoz már szinte nem is süt le a napfény. A helyi gettók tökéletes korrajza ez, egy patinás és vérbő gengszter-sztorival kiegészítve, amitől úgy effektíve lebabázunk. Kiváló ötlet az, ha valakinek szétlőttük a buksiját a kép sejtetően „kikockázza” a sérülést, legyen az bárki: itt nem kapsz idegesítő „Mission Failed” feliratot, ha kedvtelésből (netán alaposságból?) ártatlanok életét oltod ki.


Nyakunkon kidüllednek az erek, zihálni kezdünk, izzad a tenyerünk – folyamatosan káromkodunk és köpködünk magunk elé. Oldalbordáink nem értik mi ez a nagy negatív érzelemáradás, miközben görcsösen markoljuk a kontrollert – egyáltalán mi vált ki belőlünk akkora gyűlöletet a képernyőn látható animált poligon-ellenségek iránt? Teljesen átérezzük a két elvetemült bűnöző, a daliás pszichopata és a lecsúszott zsoldos szerepét, ahogy mi magunk is hasonló tesztoszteron-túltengéssel feszengünk a televízió előtt. Mi ez, betegség? Nem, csupán az anyag egészen elképesztő hatást vált ki belőlünk, ritkán fog meg egy játék stílusa, mondanivalója, kicsattanó agressziója, annyira, mint most a Kane & Lynch 2. A cucc befogad, megragad és nem ereszt el, mígnem a 11 fejezetre osztott kampány végéhez érünk. Igazi fülledt hangulat, a kánikulában ideális. Remegve vártam az újabb és újabb meneteket, elszántan mutogattam a játék hangsúlyosabb pillanatait életem értelmének, de csak tágra meredt szemekkel és érthetetlen arckifejezésekkel szembesültem. Szeretem, ha egy játék nem kerttel, nem próbál jópofáskodni, egyáltalán nem akar több lenni, mint ami. Be is ütött rendesen, mint egy jófajta kínai pálinka, a Baijiu.


Lynch az igazságszolgáltatás  és a régi sérelmek elől elmenekülve Sanghajban telepedett le, barátnőt talált, élte a szolgai életet. Ám egy nagy horderejű fegyver-biznisz van kilátásban, így barátja Kane, a valaha jobb napokat látott ex-zsoldos segítségét kéri. Kane repülője be is fut, kézfogás nélkül üdvözli rég nem látott cimboráját, bár sok mondanivalójuk nincs egymásnak, annyi bizonyos, hogy Kane lánya már nagyjából kiheverte évekkel ezelőtti elrablását. Kane persze továbbra sem vált mintaapává. Egy rövid séta Sanghaj rosszhírű negyedében egy összekötőt keresve, minden békés kilátást eloszlat: a nyereséges üzlet darabjaira hullik, olyasvalakit ölnek meg, akit nem kellett volna, nem várt ellenállásba botlanak, vérdíj van a fejükön, s az egész sanghaji alvilág a nyomukban van. Valamit nagyon elcsesztek, megpróbálják túlélni a következő 72 órát, miközben lassan, sűrű és hangos véleménynyilvánítások közepette megkeresik, hogy hol van a kutya elásva. Az atmoszféra szinte tökéletes, nyers, brutális és ilyesformán vonzó. A helyszínek sem a turisták komfort-elvárásainak felelnek meg: sikátorok szövevénye, olcsó butikok és halpiacok, csótányokkal tarkított bérházak, építési területek, illegális ruhakészítő üzemek, éttermek – igen színes a paletta. Vagy a sztori szempontjából lényeges, amikor az sugárúton ütnek rajtunk, az egész forgalom a feje tetejére áll, kulcsfigurákat kell védenünk, de persze minden karakternek megvannak a maguk önkényes érdekeik. S ekkor már a yard is a nyomunkban van, főleg a szemét kommandósok mutatják ki a foguk fehérjét.


A képi világ taglalását ezúttal nem lehet a cikk végére hagyni, hiszen ez az első szembeöltő különbség a hasonszőrű címekkel szemben, és igen tetemes szeletet hasít ki a játék grillázsberakásos tortájából. A kép szinte folyton zavaros, mintha valami gagyi kamerával rögzítették volna, amely non-stop rángatózik, mintha az operatőr be lenne tépve, vagy azzal büntették volna, hogy a veszélyes körzetben kell dokumentálnia e két bűnöző tombolását. Még nyugvó állapotban is ring ide-oda hősünk, Lynch mögött, amikor sprintelünk már szinte követhetetlenül rázkódik. Nem, egyáltalán nem zavaró, aki odavan a hasonló szellemben felvett filmekért, az itt is csipázni fogja, akció közben viszont nem szól bele a ténykedéseinkbe. Bekapott lövéseknél még inkább zavarossá válik a kép a hirtelen hatásoktól, közvetlen fényhatásoknál meg szép színes téglalapok emelik ki a fényforrást. Persze megtartja ezzel a sima harmadik személyű akciójátékok szabványos lehetőségeinek repertoárját, de új formák közt tálalja azokat.


A filmszerű  explicit átvezetőkön kívül a játékmenet lényegi magva az akció, nem terhelnek idióta, több válaszadási lehetőséget felvonultató  párbeszédekkel, de még csak nem is fejlődhetünk szerepjátékszerűen, sőt igazából a pályafelépítés is hamisítatlan csőjáték érzetét kelti -igaz, a co-op lehetőségeket szem előtt tartva. Általában szűkös és sötét helyszíneken nyomulunk, viszont olykor kiterjedtebb terepek közt szabadon kereshetjük a tömegoszlatáshoz szükséges ideális pozíciót, általában két útvonalat felvonultatva, hogy Kane se unatkozzon. Az ádáz tűzharcoktól tuti nem fogunk nagyokat ásítani, az ellenség elég komoly tűzerőt képvisel, s olykor hiába vagy fedezékben, egy-két kósza lövedék még így is képes áthatolni a vékony falakon. Tényleg minden a túlélésért zajlik, medium nehézségen pont tökéletes a kihívás, akadnak izzasztó részek, de ha belelendülünk, elég jól le tudjuk gyűrni a túlerőt.


Lynch mozgása kicsit lomha -hiába, a túlzott alkoholfogyasztás nem tesz jót a reflexeknek-, a sima helyváltoztatást egészen lassan viszi végbe: ráadásul hiába tartjuk nyomva a futás gombot, mert eközben meg nem tudunk célozni. Egy gombnyomással fedezékbe húzódhatunk, mely fedezékek nagy része rombolható is, s darabokra szakadásuk után kereshetünk újabb búvóhelyet. Ám sajnos csak közvetlen közelben lévőhöz lendül oda agresszorunk, nincsen annyi kiterjedt lehetőség, mint a Splinter Cell: Convictionben. Szerencsére mi is leamortizálhatjuk a gazfickók rejtekeit, de azok az Istenért se hajlandóak újabbat keresni. Uszkve egy helyváltozatást enged nekik a script, és utána ott ragadnak, míg le nem daráljuk őket. Mi pedig elég hamar padlót fogunk, de szerencsére nincs semmi veszve ilyenkor sem: elvonszolhatjuk magunkat a legközelebbi fedezékig, de talpra is állhatunk, kockáztatva azt, hogy ismét kiütnek. Ha a pályán tűzoltó-készülékekbe, netán benzines kannákba botlunk, felkaphatjuk őket és az ellenség felé hajítva, majd egy automatikus lövéssel felrobbantva azt igen hatásos tűzijátéknak lehetünk tanúi, így lehetőleg mindig használjuk ki ezeket a lehetőségeket. Ha nem is ebben a formába, de legalább távolról egy skulót beléjük eresztve.


A célzásnál alapesetben él az auto-aim, de a menüben kikapcsolva is csak a fickók testére csúszik automatikusan az a fránya célkereszt, mint ahogy a célzásgombot nyomkodva kicsit kacsavadászatra emlékeztet az egész. Próbáljunk meg saját kútfőből célozni, ezzel a sikerélményünk is nagyobb lesz. Ellenfeleket hátulról megragadva használhatjuk őket emberi pajzsként (ilyenkor sem vagyunk teljesen védettek), mígnem szitává nem lövik szerencsétleneket, vagy mi nem végezzük ki őket látványosan. Üresjárat egy percig sincs, s ugyan első látásra semmivel sem emelkedik ki a TPS-mechanika, s olyan, vitathatóan érdemleges co-op mozdulatok sincsenek benne, mint az Army of Twoban, de tutira nem lesz lányregény, folyamatosan ajtókat betörve, és fanatikus gengszterek torkát elkapva. Fegyverrepertoárunk is eléggé színes, kezdve a sztenderd pisztolyoktól elkezdve, az Uzi és a Skorpió géppisztolyon át, a rendőrségnél és az alvilágnál rendszeresített karabélyokon keresztül, egészen a katarzisszerű őrület közben kézbe vett durvább mordályokig. Mellesleg olyan fülsiketítően durva hangjuk van, ami csak megkoronázza a felkavart golyó-orgiát.


Ugyan az intelligencia nem pipálja le a konkurenciát, összességében ellenfeleink képesek látványos produkcióra, nem adják könnyen az életüket. Ugyan néha fej vesztve rohannak, máskor faramuci módon képesek elbújni a sarokban, úgy, hogy észre sem vesszük őket, amikor közel merészkedünk hozzájuk. A közegek nem restek kutyákat is bevetni. Veszélyes fenevadak ezek, állkapcsuk szorítása kíméletlen, és irtó gyorsak. A kampány öt órás intenzív elfoglaltságot jelent, kooperatív módban is végigjátszhatjuk ízlés szerint, ekkor barátunk Kane bőrébe bújik, aztán nekiveselkedhetünk másodjára az alternatív útvonalaknak. Mondjuk kicsit gyomorforgató, amikor osztott képernyőn mindketten sprintelünk, és a kamera duplán ringatózik, nehéz kaját ne fogyasszunk a játék előtt, több okból se. Természetesen a multi ebben nem merül ki, sőt, ha az előző rész többjátékos módját csak összedobott szarkupacnak éreztük volna, akkor elárulom, hogy a Dog Days újító szándékú módjai legalább akkora potenciált képviselnek, mint a tömény single.


Már a demó  is lehozta a csillagokat az égből, imádtuk a gyors és könyörtelen hajszát a pénzért, az iránymutatás is csak annyi, hogy lopj el négy millió dollárt négy perc alatt. Gyors, kiszámíthatatlan, gátlástalan menetek ezek, szerettük na! Mindegyik lényege az, hogy bankot megfúrva, pénzszállító emberkéket legyilkolva társaiddal egyetemben első körben mehet a lé felszedése, a számláló folyamatosan növekszik, majd lehetőleg meg kell lépned a zsákmánnyal, persze a rendőrök folyamatosan terrorizálnak. És saját csapattársaid is, hiszen bárkiből lehet áruló, még belőlünk is, hiszen egy óvatlan pillanatban saját társunkat is megölhetjük a nagyobb nyereség fejében. Persze az árulókat nem nézik jó szemmel, a térképen láthatóvá is válnak, viszont a győzelem is szebb így. Ha te vagy a kakukktojás, akkor vigyázz, mert ha lelőnek, a meccs végéig nincs respawn. Irtó hangulatos, amikor nem tudhatod, hogy mikor durran el társaid agya, mikor lőnek hátba, vagy kapnak el. Sőt, ha valaki egy-két kör után piszok sok lóvét harácsol össze, irigységedet csillapíthatod, ha legközelebb az ő pénzét veszed el. Kapsz véletlenszerűen egy karaktert: anyagyilkost, lecsúszott értelmiségit, megrögzött maffiózót, önös érdekekkel a háttérben, mintha egyenesen a Szemtől szemben című Al Pachino, Robert De Niro mozifilmből csöppentek volna ide. Nem számít, hogy csinálod, csak csináld meg!


A játékmódok erre a törékeny szövetségre épülnek, ám a recept másképpen is csavarható. A Fragile Alliance-ben ha meghalsz, egyből egy zsaru bőrében éledsz újra. Bűnözőként el kell érnünk a bizonyos időközönként érkező kimenekítő furgont, rendőrként pedig pont ezt kell megakadályoznunk. Revansot itt is vehetünk, ha éppen a társunk gyilkolt le, furcsa, hogy egy csapásra a gyűlölt zsernyákok sorában találjuk magunkat. Az Undercover Cop még tovább növeli bizalmatlanságunkat, itt a program véletlenszerűen választja ki az egyik játékost, aki beépített rendőr lesz a bűnözők között, és nem kap büntetést, ha idő előtt lelepleződne. Elsőre nem kezdhet féktelen tombolásba, meg kell várnia, míg a tényleges bűncselekményt kivitelezik, azaz ellopják a pénzt, majd ott tehet keresztbe nekünk ahogy csak tud. Nem is olyan könnyű elsőre felfedezni a téglát, viszont ha sikerül, tekintélyes jutalom jár érte. Nem elég, hogy a többi kapzsi betyárra is figyelni kell, a zsarukat sem szabad szem elől tévesztenünk. Nem semmi mód, könnyen lehet, hogy ebben van a legnagyobb potenciál. Végül a Cops and Robbersben tizenketten próbálnak meglépni a zsével, csak a menekülés lebeg az orruk előtt, s a rendőrök szinte legyőzhetetlenek. A főmenüben virít az Arcade Mode opció, ebben igen gáláns módon magányosok is tolhatják botok ellen a multis térképeket, erősen ajánlott az online megmérettetések előtt belerázódni, hogy senki ne ordibálja feleslegesen azt a headsetbe, hogy „Frendly Fire, Idiot!”, amikor hátba lőnek társaink. Ontsd ki itt elsőnek mások vérét, hiszen ha megízleled milyen, akkor később se fog gondot okozni.


Nem volt nehéz dolga a Kane & Lynch 2: Dog Daysnek: az első markáns, cenzúrázatlan nyitányától elkezdve olyan szinten láncolt magához, hogy azt tanítani kéne. Bár a grafika technológiai szempontból nem egy nagy durranás, még mindig az öregecske Hitman: Blood Money motorját használja, de az IO-nál tényleg kihoztak belőle mindent. A kézikamerás, dokumentarista stílus pedig abszolút telitalálat, remek példa arra, hogy ekképpen is meg lehet alapozni egy nyers, drasztikus alaphangulatot, a maga naturális mivoltában. A Dog Days előkelő helyet foglalhat el az év akciójátékainak sorában, viszont a kampány pofátlanul rövid, s ha nem szerelmesedünk bele a multiba, akkor a játék szavatossága erősen megkérdőjelezhető. Máskülönben mehet online a kíméletlen és pénzhajhász csetepaté időtlen időkig. Szerencsére ezen játékmódot kibővítő DLC-áradatból sem lesz hiány.

Kapcsolódó cikk

• Kane & Lynch 2: Dog Days