Air Conflicts: Secret Wars teszt

A megélhetés fontos tényező, még egy szélhámos cikkíró életében is, amikor minden odafigyelés nélkül hallgat a főszerkesztő szavára, s míg felettese nyári szabadság révén jóízűen csobban a hűsítő habokba, addig beosztottja olyan ékes darabokkal múlatja az idejét, mint az Air Conflicts: Secret Wars. Pedig derék szomszédunk, a szlovák Gamesfarm nem ma kezdte a szakmát, igaz, eddig csak a középmezőnyben araszolgattak: az Attack on Pearl Harbor és a sima Air Conflict mellett totál ismeretlen vadászjátékkal bújtak meg a felszín alatt. De északi atyafiainknak legalább van foglalkoztatott konzolos fejlesztőcsapatuk. A portfóliót tekintve tudatosult bennem, hogy ezúttal rossz fába vágtam a fejszémet. Igazi arcade repülős cím ez, sekélyes történeti szállal. Olyan, mint egy kacsavadászat csak Spitfire-rel. De miért mulatjuk az időnket ilyennel? Homlokomra tettem a tenyeremet. Nem vitás: napszúrás lesz ez.


A Secret Wars nem sorban pakolja elénk a küldetéseket, mint mondjuk az IL-2 Sturmovik, hanem egy meglehetősen antipatikus figura életét meséli el nekünk. DeeDee Derbec meséje ez, aki igazi csempész és pilóta, szerves részt vállal Európa ellenállásában a németek rovására. Rátalál faterja barátjára, Tommyra, aki bőszen bevezeti kedves hősünket a levegőben vívott harc fortélyaira. Míg a játék legnagyobb hányada a második világháborúban zajlik, lehetőségünk lesz visszatekintések gyanánt részt venni az első világégésben is, amikor DeeDee apját személyesítjük meg, hiszen flashbackekkel úton-útfélen találkozni fogunk, bár nem olyan tökéletesen, mint Ezio és Altair esetében. Nos, a Secret Wars története inkább zagyva ömlengések tömkelege, rendszerint unottan bámuljuk a képernyőt mikor szer felett uncsi naplóbejegyzéseket olvasunk, illetve kézzel rajzolt, karikatúraszerű szekvenciákat nyálazunk át. Ami szó, ami szó, divatos, van, ahol profin megvalósítják, egy ilyen címbe viszont nem illik a giccs, pont ezért volt gagyi a Flyboys című mozi is. Ami sztori címén van, az egy összetákolt valami – de sebaj, itt az ideje repkedni!


A játék úgy illegeti magát, hogy „arcade szimulátor”. A két kifejezést egymás mellett leírni talán a legnagyobb baromság a videojátékok stílusi puhatolózásainál. Uszkve két perc alatt rájövünk arra, hogy a szimulátorságot el is felejthetjük. Ez kérem, egy arcade cím, abból is a rosszabbik fajta. Az oké, hogy szükség van erre, nem mindenki szeret tömény szakkönyveket bemagolni a botkormányok és műszerek működéséről. Mindenféle látványos mutatványokat mutatunk be fenn, a fizika, a légellenállás törvényeinek megcsúfolásával, a kontrollt egy pillanatig sem veszítjük el, még Simulator módban sincs különösebb trükk. A karrier módban egyedül iktatjuk ki az ellenséges légierő gépeinek tetemes hányadát, ami már magában is hatalmas parasztvakítás, de tény, hogy DeeDee szépen apja babérjaira tör, akinek kondenzcsíkját harapta a zuhanó ellenség – már ha lett volna ilyen és nem rotoros gépeket gyártottak volna akkoriban.


A dogfightozás elvitte volna a hátán az Air Conflictsot, ha lenne benne kihívás. Kezdjük azzal, hogy elég csupán nagyjából irányba tenni a gépet, az automatikus célzás innen átveszi a vezérlést, s már csak tüzelnünk kell és azon gyönyörködni, hogy megint nem tudott megszorongatni minket senki. Normál nehézségi szinten gyakran érezzük azt, hogy nem csináltunk semmi, jóhiszeműen a kezükbe van adva a siker – vagy már ennyire elkezsüelesedett volna az egész ipar? A nehézség feltornászásával sem szűnnek meg a kellemetlenségek, akinek már volt hasonló cím a kezei között, netán célra tud tartani egy puskát valamelyik lövöldözős játékban, nem lehet gond. Van néhány szórakoztató pillanata a Secret Warsnak, de nem ér fel a HAWK 2, vagy a konzolos IL-2 szintjére sem, túl nagy a kényelem-faktor, s bár epikus csatákat szeretne szimulálni, mindenféle történelmi hűség nélkül, nagyon hamar elcsúszik az egész.


Érezzük a szlovák barátaink akarását, miszerint mixelni szerették volna a hasonszőrű címekben látott elfoglaltságokat: lesznek itt lopakodó küldetések, bombázások, sima portyázások, na és a játékmenet 80 százalékát adó légiharc, test-test ellen. Az már inkább zavaró, hogy szörnyen ismétlődnek a feladatok, mindig ugyanazt kell csinálni – de ez a műfaj már csak ilyen. Bár van időlassítás is, még teljes sebességgel sem nehéz kivitelezni a halálos lövéseket. A leszállások és felszállások szintén összecsapottak, hol van már az az idő, amikor vért izzadtam a PC-s IL2-ben, hogy végre a magasba tudjam emelni a gépcsoda orrát? Semmi más nem kell, mint nyomni a gázt és húzni fel a repülőt, irgalmatlanul rövid felszállási távval. Pedig más csak egy kis fáradság kellett volna  a Gamesfarm részéről, és a dolgok máris érdekesebbek lettek volna. Oké, hogy itt a repülésen van a hangsúly, de tényleg minden plusz hiányzik a produktumból.


Az ellenség mesterséges intelligenciája sem öregbíti tovább a nevet, néha ugyan képesek belénk ereszteni pár rundot, de esélyük sincs: levadászásukhoz nagyobb tudás nem kell, mintha rabsic módjára, egy fejbe vert pontyot szeretnénk kifogni a fürdőkádunkból. Olykor néha visszaemlékszünk a dicső évekre, amikor apánk gyűrte a repülőket az első világháborúban. Józan paraszti ésszel azt gondolnánk, hogy a kétszárnyas tákolmányokat nagyobb odafigyeléssel kéne reptetnünk, de irányításuk teljesen megegyezik a második világháborús gépekével. Minden pontosan ugyanaz, holott a hozzáértők tudják, hogy ez tényleg nem fedi a valóságot. Az egyetlen igazi különbségek a bombázók szerepeltetése közben bukkannak elő.


DeeDee fejlődik is – nincs mit ezen csodálkozni, lassan már az Angry Birds madárkáit is tunigolhatjuk profi madárpapival. Statisztikánk növeléséhez tökéletesen elegendő ha teljesítjük az adott misszió feladatait és hopp, máris örömmel jelentik nekünk, hogy eloszthatunk egy pontot a teljesítmény, az agilitás, vagy a szerencse tulajdonságaink között. Gyakorlatba ennek nem sok jelentősége van, ha felturbózott képességek hatásfokát kiegyenlítik az újonnan érkező ellenséges vadászgépek száma. Szóval olyan minden, mint amilyen már a játék elején is volt. A szerencse inkább forgandó: ha odafigyelünk rá, akár instant kilőhetjük a fritzek fejét a cockpitből.


Vizuális szempontból sem sikerült megnyerőre az Air Conflicts: Secret Wars, a környezet ugyan nagy kiterjedésű, mégis inkább kopár és élettelen, hiányoznak az igazán éles textúrák és a részletek. Pedig már máshol igazán lenyűgöző az, ha letekintünk az alattunk lévő tájra, ehelyett csupán foltokat látunk, masszákat, ahol voltaképpen egy hegyláncnak kéne lennie. A repülők megvalósításával már más a helyzet, egészen pofás darabok, de hiányzik belőlük az a plusz, amitől hosszú percekig csak elveszünk a részletekben. A drámai zenék elfogadhatóak, a repülőgépek markánsan zümmögnek, a fegyverhangok felteszik a pontot az i-re, bár kétségkívül nem lehetne elkápráztatni velük a hardcore réteget, igaz őket el is kerüli ez a játék. A szinkronban az a jó, amikor nem halljuk, ennyire vontatott, erőltetett blődséget már régen hallottunk. DeeDee eléggé egy tenyérbemászó figura. A multiplayer teret enged 2-8 játékosnak is, bár nem hinném, hogy a nagyobb nevek mellett tudna kiemelkedőt nyújtani az online szegmens. Tipikus egyszer kipróbáló, akkor is inkább System Linkben. 


Az Air Conflicts: Secret Wars nyilvánvalóan többnek akart tűnni, mint amilyen valójában, de ettől eltekintve megmarad az arcade vonalon, aki a gyors sikerélményekre vágyik, viszont imád repkedni, nem akar mélyebben beleveszni az acélmadarak működési elvébe, a történelem sem az erőssége, még az is lehet, hogy számukra ajánlott kipróbálni. Teljes áron viszont vétek beruházni rá, bár a nyári szegmensben mégis lehet térjogosultsága – annyival nem gyengébb, mint a nagyátlag. Nem tagadhatjuk le, néha igen is szükség van egy könnyen felejthető repülős címekre is, hiszen ha már túlkínálat nincs belőle, legalább él a műfaj, még ha cukor helyett csak glükóz került bele. De ilyenkor úgyis csak szomjasabbak lennénk tőle.