Sniper: Ghost Warrior 2 teszt

Hiába kell teljes álcaruhában bokortól bokorig kúszni, hiába kell figyelembe venni a szél irányát és a lövedék röppályáját, attól még egy végletekig lineáris próbálkozással van dolgunk. Nem fogsz hosszú percekig azon agyalni, hogy miként kell beszivárogni az ellenség bázisára, vagy keresni a tökéletes pontot, ahol tiszta rálátást kapsz az eseményekre. Csupán követed a képernyőn felbukkanó utasításokat, likvidálod az ellenséget – csendben, vagy mindent bele alapon –, majd kényelmes tempóban, úriasan távozol. Látszik, hogy a lengyel kiadó fel akar nőni a nyugati társaihoz, s bár játékai minősége lassú fejlődést mutat, attól még nem mer elrugaszkodni az idejétmúlt megoldásoktól, s meg sem próbál kísérletezni. A Sniper: Ghost Warrior 2 többek közt a mechanikán bukik el, holott a CryEngine 3 olyan fegyver lehetett volna a kezében, amelyről eddig nem is álmodott. Nem is sütötte el.


A játék nem kertel sokat, egy rövid ismertető után máris az események sűrűjébe dob. Főhősünk ismét Cole Anderson kapitány, aki mostanság biztonsági tanácsadó szerepkörben tetszeleg. Hű szövetségese a veterán Diaz, aki egy trópusi akcióra invitálja hősünket. Kettecskén, lassan, fokozatosan haladunk előre, követve társunk parancsait – az egész olyan, mintha egy Call of Duty sunnyogós küldetésén lennénk. Fél perc után már meg is van az első áldozatunk, pont jókor, elvégre már alig várjuk, hogy elsüssük az ígéretesen kinéző puskánkat. Rögtön szembesülünk a kevésbé sem örvendetes ténnyel, hogy a felfedezett rosszfiúk feje felett egy díszes célkereszt lebeg, mondván „ide lőj, te paraszt”. Meg is tesszük, majd haladunk tovább. A belerázódást elősegítendő, Diaz mindig meghagyja számunkra a zsíros célpontokat, szóval könnyedén terelgetnek minket az első küldetésben, ami nem feltétlen baj, de később sem engedik el a kezünket túlzottan.


A sztori egyébként nem egy nagy durranás, ha például pár nap múlva rákérdez valaki, azt válaszolnám, hogy „hát, ööö – hagyjuk inkább, úgyis a sniperkedésen van a lényeg”. S milyen igaz! Szóba jönnek a biológiai fegyverek, itt is kapunk egy 1993-ban játszódó küldetésszálat - hasonlóan a Black Ops 2-höz, s társaink is lesznek Diaz és Maddox személyében. Hamar kiderül, hogy egy minden hájjal megkent gazember – bizonyos Merinov – mozgatja a szálakat. Anderson rövid időn belül magányos farkasként osztja a fejlövéseket, bosszúra szomjas, ő a nemes, amerikai hős, aki nem ismer lehetetlent. A többi mesterlövész hiába kuksol harangtornyokban, vakok ők, hiszen úgyis mi látjuk meg őket hamarabb. Szereplőnk nem kérdez, hanem teljesíti a feljebbvalói utasítását, s meg sem próbál politikai kérdéseket feszegetni – machinál olykor, de úgyis a mindenki számára elfogadható alternatívát választja. Persze néhány apróbb történeti csavart leszámítva, felejthető az egész. A sunnyogós címek összes sablonját előveszi, a legkellemetlenebb szituációkból is kivágjuk magunkat, mert a háborút vérrel írják, s a mi tollszerszámunk a hűséges távcsövesünk.


Oké, a játék elején még lenyeltük a lineáris előrehaladást, de a helyzet később sem oldódik meg. Csak egyetlen útirány létezik, arról letérni pedig nem lehet, mert áthatolhatatlan sziklákba, vagy sűrű bozótosba botlunk. Feltűnésmentesen megyünk előre, a hagyományos távcsővel felmérjük a terepet, majd leginkább úgy szedjük le egyenként az ellenséget, hogy sejtésük se legyen, hogy ki lőtt rájuk, s míg az egyikük elhull, addig a másik vígan cigizik tovább. Az illúzió akkor tökéletes, ha a delikvens nem figyel fel társa halálára, mert másfelé néz, vagy messze van tőle. De amikor alig két méterre ácsorog a hullától és továbbra is gyanútlanul pásztázza a vidéket, akkor ott már komoly baj van. A Sniper Elite V2-vel való összehasonlítás elengedhetetlen: a Rebellion megoldása jobban feküdt nekünk, hiszen ott sem voltak túl nagyok a pályák, de legalább bármerre mehettünk.


Egyetlen mesterlövész puskával és egy hangtompítós oldalfegyverrel indulunk a küldetésekre, amik bőven elegendőek a számunkra. Közeli ellenfeleket elintézhetjük a pisztolyunkkal, vagy mögéjük settenkedve megkéselhetjük őket – ráadásul nem muszáj közvetlenül mögöttük állnunk, elég három méterre megközelítenünk őket és mehet is a kivégzés. A távolabbi rosszfiúk ellen a guggolás és a hasalás a legkifizetődőbb testhelyzet, így valamelyest csökkenthetjük a célkereszt himbálózását. Ha megvan a megfelelő távolság a zoomolásnál, várnunk kell pár másodpercet, mire egy vörös pont jelenik meg a célkereszttől függetlenül – ez mutatja a lövedék várható becsapódási helyét. Csak könnyebb szinteken vagyunk ennyire elkényeztetve, hard nehézségen már nekünk kell kisilabizálni a célt a távolság és a szél arányában, de mivel arra nem kapunk sok instrukciót, hogy ezt hogy kell és miért, így megmaradtunk a piros pöttynél. Ha készen állunk a célzásra, egy gombbal visszatartjuk a lélegzetünket, így az idő is lelassul, majd indulhat a gyilkos lövés. Itt álljunk meg egy percre! Számoltam, én legalább egy percig vissza tudom tartani a levegővételt, akkor ez a hülye Anderson miért nem tudja négy másodpercnél tovább anélkül, hogy fuldokolva rángatná azt a fránya célkeresztet? Időnként – rendszerint az utolsó állva marad katona esetében – a kamera követi a golyó útját, egészen addig, míg el nem találja a szerencsétlent. A csonttörések és a szervroncsolódások megmaradnak a képzeletünknek, sajnos nincs X-Ray.


Egy ideig jó móka az utasítások milliméterpontos követése, de azért néha direkt nem azt csináltuk, amire a program utasított. Jobb esetben túléljük a záporozó tűzet (érdekes, hogy ha észrevettek minket, már több golyó kell egy ellenséges baka halálához), rosszabb esetben nem, s ez az általános. Hiába van két elsősegélycsomag, ha eltérsz a tervtől, rövid úton belül véged és soha nem vagyunk elég gyorsak ahhoz, hogy időben aktiváljuk a medkitet. A képletet olykor olyan ötletek színesítenek – szintén a program utasítására –, hogy lődd ki a közeli rádiót, mert az elvonja az őrök figyelmét, így az egyik leszakad a társaitól. Ha éppen egy teherautó mellett állomásosnak a zsoldosok, lőjük ki a kocsi tankját, mire az egész kóceráj felrobban. Olykor az elektromos biztosítékot likvidáljuk, mire az egész terepre sötétség borul, így már szép csendben, az éjjellátónk segítségével leszedhetünk mindenkit.


Feladataink sokrétűek: vedd kézbe a puskád, a késed és egy adagnyi C4-es robbanószert és Te lehetsz a hazád megmentője. A sima lövöldözés mellett olykor el kell jutnunk egy tiszta rálátást biztosító pontra, ahol egy speciális alakulatot kell támogatnunk fentről, miközben azok túszokat szabadítanak és menekülnek. Nem hiányozhatnak azok a szegmensek sem, amikor megfosztanak minket a drágaságunktól, és egy szál pisztollyal kell menekülőre fognunk. A fentieket olvasva akár olyan érzésünk is lehet, hogy a Sniper: Ghost Warrior 2 egy jó játék, pedig a mesterséges intelligencia durván lelombozza a kedélyeinket. Az ellenfelek olykor azt sem látják, ha közvetlen mellettük állunk, máskor pedig a falon keresztül is észlelnek bennünket. Nehéz kiszámítani, hogy mi lesz a vége a lopakodásunknak. A legsűrűbb bozótosban, teljes álcagúnyában, percekig mozdulatlanul lapítva várakozunk, úgy, hogy a puskánk csövén még a pillangók is szerelmi életet élhetnek. Mire jön a tisztelt delikvens és belénk ereszti a tárat, s mire csak a gondolat fogalmazódik meg bennünk, hogy a pisztolytáskánkhoz kéne nyúlnunk, máris halottak vagyunk Az M.I. tehát kiszámíthatatlan, s ha éppen mi osztjuk az áldást, s sorba dőlnek el a gerillák, az élők még véletlenül se futnak fedezékbe: inkább egy totálisan értelmetlen irányba kocognak, mire mi nevetve levadásszuk őket.


A multiplayer is van, és kolosszális mennyiségű tartalmat biztosít a két pálya és az egyetlen játékmód. Igen, jól olvastátok – a többjátékos porciót szűkebben mérik, mint a jägert a felkapott belvárosi presszókban. Hősünket és fegyverünket nem szabhatjuk testre, egyedül a kívánt puskát választhatjuk ki meg a szimpatikusnak tűnő katonát, de ennyi. Tizenkét játékos csaphat össze a Team Deathmatch módban, koordinálatlanul és életképes fejlődési rendszer nélkül. Nem hittem volna, hogy van még olyan kiadó, aki ezt bemerte vállalni 2013-ban, megannyi életképes online shooter idején.  Ezért marad a City Interactive továbbra is ugyanaz a kompánia. A menüben találunk még egy lövöldözési tréninget is – a változó távolságban felbukkanó céltáblákat kell eltalálnunk. Nem sok értelmét találtuk - miért nem hasonlíthatjuk össze az eredményünket a barátainkéval?


A fejlesztők hiába választották a CryEngine 3-at a mozgatáshoz, úgy bánnak vele, mint a lámpalázas ifjú, aki először lát életében nőt meztelenül. Tapogatózik, ügyetlenkedik, csúnya is, nem hozza ki a maximumot - végeredménynek pedig ugyanaz jön ki. Értse mindenki úgy, ahogy kell. Hiába fut alatta a Crysis 3 motorja, a Sniper: Ghost Warrior 2 csak a felszínt kaparja, s azt is rosszul: villódzó, ismétlődő és gyér felbontású textúrák, rengeteg apró grafikai baki miatt rossz szájízünk van utána. A látvány maximum tisztességes, de esztétikai szempontból is csak tucatmunkáról beszélhetünk. A hangok elfogadhatóak, Anderson élethűen fújtat egy sprint után és szinkronhangja is kellemes, a lövések perfektül dörrenek, a golyók pedig nedves puffanással szakítják át az emberi szöveteket. Zenei betétek? Most, hogy így szóba került, igen, valami duruzsolt a küldetések alatt, de ettől még nem vert gyorsabban a szívünk. Ja, ne is verjen, mert akkor Anderson keze megbolondul…


Szigorú szemmel nézve a Sniper: Ghost Warrior 2 úgy csúfolja meg a mesterlövészes címeket, mint azt az Alkonyat tette a vámpírok mítoszával. Persze ez nem teljesen igaz, az viszont már igen, hogy látszik a City Interactive igyekezete, de a fejlődés felé tett lépcsőfok még mindig rövid ahhoz, hogy játékukra hangsúlyos fegyvertényként tekintsünk. A hatórás játékidő alatt úgy táncoltunk, ahogy a tervezők fütyültek, s bár a maga a távoli lövések kivitelezése autentikusnak mondható, minden más tekintetben csak tipikusan középszerű alkotással van dolgunk. Nyomott áron jó vétel lehet. Újrajátszani csak a legelvetemültebbek fogják, a hard nehézség önszívatás, célzásrásegítés nélkül. Egy kicsivel több szabadságérzet, átgondoltabb multi és merev szabályok nélkül másként tekintettünk volna rá.