Injustice: Gods Among Us teszt

Azt mondják, az ember ízlése körülbelül hétévente erősen megváltozik. Lehet, hogy nem szerettünk egy ételt akkor, amit ma imádunk, ha pedig visszatekintünk arra, hogy milyen ruhákat vettünk fel hét évvel ezelőtt, valószínűleg kiröhögjük magunkat. Változik a zenei ízlésünk, változik, hogy milyen filmeket kedvelünk, és sok esetben még az is, hogy kivel barátkozunk. S habár nem az ízléshez tartozik, de valószínűleg hét év elteltével sokkal jobbak leszünk a munkákban is. Bölcsebbé válunk, máshogy tekintünk dolgokra, máshogy fogunk hozzá valamihez. Habár ez az analógia teljesen félremegy azzal, hogy a NetherRealm nem hét, hanem csak öt évvel ezelőtt próbálkozott utoljára a DC-univerzumban, úgy látszik, a rebootolt Mortal Kombat elkészítése annyi extra tapasztalattal ruházta fel a brigádot, hogy azt a bónusz 2 évet el is hagyhatjuk.


Mert be kell látnunk, hogy a Mortal Kombat vs. DC Universe nem volt kifejezetten jó. Persze, némileg jobb volt, mint az előtte érkező katasztrofális MK-epizódok, de azért közel sem volt olyan szinten, hogy elégedetten bólogathattunk volna. Legnagyobb értékét az a coolsági faktor adta, hogy Sub-Zero szétverhette Batman arcát. Manapság azonban túl nagy pénz van a szuperhősös dolgokban, így érthető, hogy a NetherRealm újra neki akart futni a dolognak, a Mortal Kombat rebootolásával összegyűjtött értékes tapasztalatot felhasználva. Már előre le kell szögeznünk: ezúttal nem buktak el, sikerült egy hasonlóan színvonalas terméket lepakolni az asztalra. Még akkor is, ha elsőre valószínűleg nem feltétlenül ez lesz a benyomásunk.


A bevezető történetről ugyanis nem egészen tudtam eldönteni, hogy valami nagyon vicces dolog akar lenni, vagy teljesen komoly. De talán pont azért válik viccessé, mert a játék nagyon komolyan próbálja előadni, mint ahogy egyébként az egész egyjátékos sztorit is. Jokernek sikerül szert tennie egy kisebb atombombára (Lex Luthor hathatós segítségével), amit ügyesen összehangol Superman szerelmének, Lois Lane-nek a szívverésével. Ha a lány szíve megáll, a bomba robban. Ezt követően már csak azt kell elérni, hogy Superman egészen véletlenül másnak higgye feleségét, mint aki valójában, és megölje. Így pontosan ez történik: az általában tévedhetetlen Acélember elteszi láb alól saját nőjét, meg nem született gyermekükkel együtt, a bomba felrobban, Metropolis pedig romokban hever. Ezt követően az események eszkalálódnak: Superman kikiáltja magát a Föld urának, és brutális zsarnokságot vezet be.


Az ehhez hasonló verekedős anyagokban a sztori lényege nem csak annyi, hogy valamiféle alapvető hátteret adjon egymás szétpüfölésének, hanem, hogy legalább nagyjából értelmes keretben tudja összehozni a különböző hősöket. Ehhez pedig – mondhatni szokásos módon – az alternatív univerzumokhoz kell nyúlni, ahol Batman összetereli a szuperhősöket, hogy valamilyen módon helyrehozza az eléggé balul elsült dolgokat. Az alternatív univerzum persze egyben arra is magyarázatot adhat, miért harcolhat egymással két ugyanolyan karakter. Ugyan kacaghatunk az Injustice háttérsztoriján, azt azért meg kell hagyni, hogy legalább szépen végigvezet egy vonalat, és hoz néhány – már-már túlságosan is – látványos átvezetőt, melyeket vélhetően drámainak és eposzinak szántak a készítők, de erősen a határokat feszegetik.


Az InJustice kerettörténete tehát nem ér fel egy Nolan-féle Batman-filmmel, persze nem is ez a célja, és még így is köröket ver japán társaira. A legfontosabb természetesen az, hogy a játékmechanika, a verekedés megfelelő legyen. És bizony megfelelő, ráadásul úgy, hogy pont a japán konkurensektől emelt át néhány elemet. Lőttek a Mortal Kombatban megszokott külön védekezési gombnak, ezúttal vagy hátrálnunk kell, vagy lefelé irányt kell nyomnunk a blokkoláshoz. Szintén eltűnt a külön rúgás és ütés, ezúttal három gombunk van az alacsony, a közepes és a magas támadásokhoz, valamint egy külön gomb, mellyel minden karakternél valamilyen speciális dolgot hozhatunk elő – Bane magába nyomat némi mérget, hogy erősebb legyen, Flash belassít, és így tovább.


Ennél egy picit látványosabb dolog az úgynevezett Clash, vagyis összecsapás. Ezt akkor tudjuk aktiválni, ha a két életerőcsíkunkból az egyik már lement, és persze van elég töltöttség a super-meterünkben. Ha aktiváljuk a Clash-t, az rögtön megszakítja az ellenfél kombóját, és ilyenkor mindkét küzdő félnek fel kell áldoznia valamennyi energiát a super-meterből – a poén az, hogy mindez titokban történik, a másik nem látja, hogy mi mennyit nyomtunk bele. Amennyiben sikerül megnyernünk az összecsapást, akkor némi életerőt nyerünk, annak függvényében, hogy mennyi energiát használtunk fel, míg ha elveszítjük az ütközetet, akkor természetesen életet veszítünk – ezúttal már annak függvényében, hogy az ellenfelünk mennyi energiát fordított a dologra. Alapvetően egy érdekes mechanizmusról van szó, ami képes egy extra taktikai réteget hozni a játékba, hiszen folyamatosan meg kell gondolnunk harc közben, hogy mennyit tartalékolunk a super-meterből. Cserébe viszont néha kicsit meg tudja akasztani a harcok folyamatosságát, azonban mindkét fél csak egyszer lőheti el egy meccs alatt.


A pályákon találhatunk néhány interaktív elemet, melyeket felhasználhatunk (potenciálisan sebzésre), és érdekes, hogy a különböző típusú karakterek különböző módon veszik hasznukat ezeknek – így más eredményt kapunk például Bane-nel, vagy Jokerrel. A pályák néhány pontja ráadásul rombolható is, illetve áttessékelhetjük ellenfelünket bizonyos pontokon, hogy az látványosan, pár repülőgépet felrobbantva, tíz emeletet zuhanva, különböző dolgokat összetörve landoljon máshol, és folytatódjon a küzdelem. Ezek szintén képesek néha kissé feleslegesen megakasztani a bunyó tempóját, már csak azért is, mert tényleg hosszúak tudnak lenni – ugyanakkor viszont megadják azt az érzést, hogy itt tényleg közel sebezhetetlen szuperhősök harcolnak.


A sztorin kívül van még egy gyakorló módunk, ami főként csak az alapokat tanítja meg, de mivel az Injustice alapvetően nem egy félelmetesen összetett cucc, kísérletezéssel, illetve az adatbázis nézegetésével előbb-utóbb rendesen ki lehet tapasztalni. A Battles mód jelenti itt az arcade-et, annyi csavarral, hogy az elejétől a végéig több úton juthatunk el, melyek különböző módosítókat jelentenek – például azt, hogy véletlenszerűen kapunk karaktert minden alkalommal. Végül pedig itt van a Challenge Tower helyi megfelelője, a S.T.A.R.S. Labs, ahol mindenféle, sokszor elég fárasztó minijátékban kell részt vennünk – olykor egy macskával fogunk átkommandózni egy múzeumon, olykor pedig rakéták elől fogunk elugrálni, mert miért ne.


A multiplayer a szokásos mederben folyik, játékos-játékos elleni mérkőzésekkel, King of the Hill, vagy túlélő jelleggel, illetve természetesen belevethetjük magunkat ranked mérkőzésekbe is. Érdekes, hogy a verekedős játékok fejlesztői elég nagy eséllyel nem képesek rendesen megvalósítani a netkódot, és itt is ez a helyzet: ugyan jobban áll az Injustice, mint a Mortal Kombat a maga idejében, de még mindig nem tökéletes. Szintén elég nagy hiányosság, hogy nem rögzíthetünk visszajátszásokat, és nem tekinthetünk meg mérkőzéseket utólag, pedig jó eséllyel így lehet a jobb játékosoktól ellesni trükköket – így viszont marad, hogy közvetlenül nézzük a mérkőzéseket.


Az Injustice nem szakadt el a gyökereitől: a Mortal Kombatra jellemző lassan, súlyosabb harci stílust képviseli továbbra is, és ezt kiemelkedő hangulattal és körítéssel próbálja eladni. Nem bánjuk, mert az anyag mindenkinek élvezetes lehet, újoncoknak és haladóknak egyaránt. A sztori persze azért inkább megmosolyogtató, mint komoly, a grafika pedig körülbelül úgy fest, mint a jelenlegi konzolgeneráció első játékai, de még talán ez a legkevesebb. Kevés a minőségi verekedős játék, ami pedig jön, azt meg kell becsülni. Mi pedig becsüljük az Injustice-t.

Kapcsolódó cikk

• Injustice: Gods Among Us demóteszt