Watch Dogs teszt

Elkövettem egy nagy hibát. Úgy álltam neki a Watch Dogs tesztelésének, hogy előtte egy csokor negatív élménybeszámolót olvastam róla, míg a futár érkezését vártam. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, akit elvakítottak a reklámok, szinte követeltem a Ubisoft Montreal legújabb dobását. Mindenáron szükségem volt rá, hiszen egy innovatív ötletre építkezik, a franciák nem sajnáltak rá a százmilliókat, nem beszélve az agresszív (és olykor arrogáns) marketingkampányról, amely a megjelenést övezte. Bizonyára te is bedőltél neki, valld be! Az emberi elme alapvetően befolyásolható. Társas lények vagyunk, a biztonság és az együttélés elengedhetetlen eszköze, hogy hallgatunk a (látszólag) okosabbakra, akik szemlátomást tudják, hogy mi a jó nekünk. Csordaszellem ez, ha így jobban hangzik. Megvezettek minket, túl nagyok voltak az ígéretek. A generációváltás még nem zajlott le teljesen, nem a Watch Dogs miatt ül majd döbbenet az arcunkra. Most már sejtem, hogy erre a Ubisoft is rájött a tavalyi év végén, de fél év extra fejlesztési idővel nem lehet menteni a menthetetlen, hiszen az alkotás meglehetősen ingatag lábakon áll.


A fejlesztők abba buktak bele, hogy látszólag figyelmen kívül hagyták azokat az alapvető ismérveket, amik egy nyitott világú alkotást naggyá tesznek. Kidolgozott, szerethető karaktereket várunk, kellően izgalmas és csavaros fő történeti szállal. Tudom, nehéz dolog egy új széria alapjainak lefektetése, de a montreali brigád nem tanult az Assassin’s Creed első részének hibájából: egyetlen ötletre nem lehet egy nagyívű játékok felhúzni. A hackelés esetünkben pofonegyszerű, repetitív funkció, nem pedig egy életképes és hangsúlyos alternatíva a meglehetősen egysíkú küldetések teljesítésére. Van egy szimpla okostelefonunk, amellyel a Chicagót működtető hálózatra, a ctOS-re csatlakozhatunk fel, ahonnan titkos információkat lophatunk el, szabotázsakciókkal a feje tetejére állíthatjuk az infrastruktúrát, biztonsági kamerák képét nézegethetjük, minden lakosról kompromittáló tudnivalókat szerezhetünk, telefonbeszélgetéseket hallgathatunk le és így tovább. Az igazság az, hogy az előbb vázolt dolgokat gyakorlatilag egyetlen gombnyomásra visszük véghez, igazából csak az épületek belső hálózatára történő csatlakozáskor játszhatunk le egy sima útkereséses minijátékot, minimális kihívással. Ha a hackelést nem számoljuk, akkor a Watch Dogs egy szimpla külső nézetes akciójáték, szerethető lopakodási szekvenciákkal és a paródia határait feszegető autóvezetéssel.


Kezdjük azzal, hogy Aiden Pearce egy meglehetősen súlytalan karakter. Piti bűnöző, aki társával tehetős figurák pénzét lopja, netán fontos adatokat ad el egy harmadik félnek. Hősünk mindaddig így élte az életét, mígnem egy olyan célpontba botlott, aki meg tudta védeni értékeit. Hamar kinyomozták az ír felmenőkkel bíró Aiden valódi személyazonosságát, így egy csapásra veszélybe sodorta családtagjait, különösképpen unokahúgát, akit meggyilkolnak. Megmaradt famíliája megóvása érdekében hősünk mindenre képes, bosszút forral és ahol a hackelés nem segít, ott a fegyverek szava dönt, miközben persze igyekszik leszámolni azokkal, akik felültették őt. A történet bizonyára nem nyer rangos irodalmi díjakat, ha úgy tetszik, szimpla bosszúsztorival van dolgunk, mesterkéltnek ható belső monológokkal, olykor éjszakában sétálós, sablonos melankóliával.


A legkínosabbak mégis azok a jelenetek, ahol Aiden a húgával diskurál, próbál jó nagybácsi lenni a megmaradt unokaöcsi szemében, még egy év önként vállalt száműzöttség után is. Vannak azonban kedvelhető szakaszai is a sztorinak: amikor hősünk a rivális hackerekkel számol le, vagy a szexi társával, a szénné tetovált Clarával dolgozik egy-egy akción. Mindent összevetve, a Watch Dogs sablont sablonra halmoz, nem tudjuk elhinni, hogy egy titokban munkálkodó számítógépguru hogy a fenébe ért a rohamfegyverekhez és gránátokhoz. Vagy mi nem vagyunk tisztában a hackerek munkakörével? Hol marad a valódi izgalom? Miért kell ilyen ezerszer látott motivációt adni a kőbunkó, ám szeretethiányos főszereplőnek, akiben egy egyszemélyes hadsereg rejtőzik?


Chicago a lehetőségek városa. A várost behálózó ctOS csak arra vár, hogy mobilunkkal felcsatlakozzunk rá haszonszerzés, menekülés, adathalászat, vagy bármi más céljából. A város főbb jellegzetességei észrevehetők, ha nem csak virtuális formában jártad be az USA ötödik legnépesebb államát. A változatossággal nem lehet gond: megnézhetjük a külvárosi ipartelepeket, a sugárutakkal tarkított belvárost hatalmas felhőkarcolókkal és eldugott sikátorokkal, de még egy szeletnyi vidéki flórát is kapunk, ha magunk mögött hagyjuk a zsivajt. Sőt, egy motorcsónakkal még vízre is szállhatunk – a terep tehát kellően tágas és, ami a legfontosabb, részletes ahhoz, hogy ideális homokozót nyújtson. E tekintetben a Watch Dogs kihoz egy egált a Grand Theft Auto V-tel is. Mindezt nyakon öntik a dinamikusan váltakozó időjárással. Ősz van, az utcákat elsárgult falevelek borítják, a nap lágy fénnyel tör magának utat a kocogókkal és szerelmes párokkal teletűzdelt fás parkokban. Máskor pedig az eső ered el, tócsákba gyűlik a víz a járdaszegélyek mellett, amin a város neonfényei és az autók fényszórói visszaverődnek. Aiden gyalogszerrel, vagy egy autó volánja mögött roboghat az úti célja felé, utóbbiakból egyszerűen kipenderítheti a jogos tulajdonosát, netán a parkoló alkalmatosság ablakát bezúzva ellophatja. Elegánsabb azonban az egyik haverunkat megkérni, hogy ugyan a szomszédos utcába szállítsa már le a kívánt négykerekűt. A tranzakciót a mobilunk megfelelő menüpontjában zavarhatjuk le.


Aidennel könnyűszerrel navigálhatunk a városban, kerítésekre mászhatunk, bár hősünk mozgása korántsem olyan sima és akrobatikus, mint egy parkourra kihegyezett Assassin’s Creedben. A házak tetejére például nem mászhatunk fel, de nincs is erre szükség. Ha az adott kerületben található fontosabb mellékmissziókat szeretnék megnyitni, csupán a megfelelő ctOS-tornyokat kell feltörnünk. A mobilunkat előkapva az utcákon sétáló polgárokról tudhatunk meg privát információkat (milyen politikai nézeteket vall, szereti-e az állatokat, vagy kedvelt időtöltése-e a nők kínzása, meddő-e, van-e pedofil hajlama, mennyi az éves jövedelme, stb.). Ráadásul a Watch Dogs meglehetősen liberális játék: szemlátomást sok a vegyes pár, fehér férfi csőrözik fekete nőkkel és fordítva – a második részben már a másság sem lesz tabutéma. A tudnivalók többségére nincs szükségünk, pedig a fejlesztők változatos apróságokat hoztak össze, nem nagyon találkoztam ismétlődő jellemzőkkel. Néhány ember mobilját feltörve némi pénzt szipkázhatunk le a bankszámlájukról, netán azzal is tisztában leszünk, hogy az illető hol tárol némi értéket a városban. Odakocsikázva új alkatrészekkel vagy más apróságokkal leszünk gazdagabbak. Egy ideig persze szórakoztató a polgárok monitorozása, telefonbeszélgetéseinek kihallgatása, aztán már nemigen foglalkozunk velük, mivel pénzt gyorsabban is szerezhetünk, meg amúgy is érdektelené válnak a piszkos titkok. Chicago tényleg a bűnözés melegágya, a lakosság tetemes hányadának vaj van a füle mögött, ami – valljuk be – elég hihetetlen.


Szerencsére a maszek melók közül gyorsan megtaláljuk a számunkra legszimpatikusabbakat. Vannak olyan kurafik, akik a mi pénzünkre vadásznak (online kapcsolat esetén más játékosok), akiket egy megadott területen kutathatjuk fel a mobilunk segítségével, mielőtt leapaszthatná a bankszámlánkat. Máskor sima sofőrösdit játszhatunk, utcai versenyeken indulhatunk el, netán komplett bandákat likvidálhatunk. Véletlenszerűen is jelezhet a készülékünk, amikor a ctOS bűntényt észlel a közelben, odasomfordálunk az eset helyszínére, megvédeni az áldozatot és lehetőleg élve kézre keríteni az elkövetőt. Máskor egy frissen szabadult, vádalkut kötött bűnözőt kell elfognunk, mialatt páncélozott konvojával áthalad a városon. A lopakodást sem kell nélkülöznünk a Watch Dogsból, szerencsére a mechanika erősen emlékeztet a legutóbbi Splinter Cellekre: fedezéktől fedezékig haladunk, kerülve az őrök tekintetét. Figyelemelterelésként közeli riasztókat hozhatunk működésben a biztonsági kamerák képét vizslatva, de felrobbanthatjuk a gránáttal rendelkező rosszfiúkat, megcsörgethetjük telefonjaikat, netán elektromos kapcsolószekrényeket robbanthatunk fel, esetleg targoncák villáját leeresztve zúzhatjuk halálra az alatta tartózkodókat és stb. Jó pár alkalommal elég, ha csak egy-két célpontot likvidálunk az akció során, nem kell mindenki életet elvenni. Az önbíráskodás gyönyörködtet!


A Watch Dogsnak nem kell szégyenkezni akkor sem, amikor tűzharcra kerül sor. Fegyverarzenálunk változatos, újabb mordályokat a halott ellenségektől, vagy a fegyverboltból szerezhetünk (olykor árengedményt kicsikarva az eladótól). Amikor vérontásra kerül a sor, könnyen kezelhető és intuitív fedezékharcos TPS-sé alakul a játék, bár az ellenség taktikai tudása kimerül abban, hogy ők is fedezék mögül támadnak és nyomulnak előre, az M.I. ügyetlenségét ezúttal is túlerővel, gránátdobálással és erősítésekkel kompenzálták a fejlesztők. E tekintetben továbbra sem beszélhetünk next-gen játékról, az viszont jó pont, hogy a fedezéknek használt objektumok egy részét szétlőhetjük, így ugrasztva ki a nyuszit a bokorból (a dolog fordítva is működik). A megfelelő képesség megszerzésével egy gombnyomásra lelassíthatjuk az időt, gyorsabban válthatunk a mordályok közt, precízebben célozhatunk és így tovább. Idővel újabb képességpontokra teszünk szert, amiket a terebélyes képességfán költhetjük el. Nem csupán újabb harci kunsztokat szerezhetünk, a hackelési skilljeink is fejlődnek, hatékonyabbak készíthetünk bombákat, a küldetéseket több módon is megoldhatjuk. Visszatérve a harcrendszere: működőképes, semmivel sem jobb, vagy rosszabb, mint más, hasonszőrű játékokban.


A város reagál a cselekedeteinkre, de csak finoman. Nem úszhatjuk meg büntetlenül, ha halálra gázolunk egy ártatlant, csőre töltött fegyverrel rohangálunk az utcákon, vagy kirángattunk valakit a kocsijából. A szemtanúk azonnal tárcsázzák a rendőrséget, amellett, hogy a hírnevünk is negatív irányba mozdul el. Menekülésre bizony jó párszor sor kerül a Watch Dogsban, függetlenül attól. hogy a rosszfiúktól, vagy a yard elől szeretnénk szabadulni. Előbbiek a nyomunkban lesznek végig, utóbbiak a bejelentés alapján letapogatják az eset pár háztömbnyi helyszínét. Ha felkeltjük a figyelmünket, szirénázva erednek utánunk, egy autóval, vagy többel, súlyosabb esetben útblokáddal és helikopterrel. A ránk akaszkodott személyeket látványos manőverekkel rázhatjuk le, átkapcsolhatjuk az utcai lámpákat, így megvan rá az esély, hogy az érkező forgalom oldalba kapja az üldözőket. Ha sikátorokban menekülünk, magunk elzárhatjuk az utat magunk mögött a forgalomirányító oszlopokat aktiválva. Mihamarabb ki kell kerülnünk a rendőrök hatósugarából, megállíthatjuk az autónkat egy félreeső helyen is, meglapulva a vezetőülésen, ha minden klappol, az üldözőink elgurulnak mellettünk. Persze soha nem tudni, hogy az M.I. épp hogyan reagál, ami tartogat számunkra némi izgalmat.


Az autóvezetés egyébként nem tartozik a Watch Dogs legjobban sikerült elemei közé. Bár a játék különböző kategóriákba sorolja a verdákat, értelemszerűen egy amerikai izomautó másképpen irányítható, mint egy családi egyterű – a baj a járművek kezelhetőségében rejlik. A GTA V például a fizikát tekintve sokkal igényesebb, pedig az előző generációs cím. Az autók nehezen fordulnak, rosszul reagálnak a mozdulatainkra, holott a mechanika túlságosan is arcade-os, ami alapesetben nem lenne zavaró akkor, ha nem autóvezetéssel töltenénk a játékidő tetemes részét. Ezáltal illő lett volna egy realisztikusabb vezetési modell megalkotása, mert így túlságosan sokat ütközünk, túl sok civilt sodrunk el és feleslegesen kerülünk bajba. Mondhatjátok, vezessek óvatosabban, de ahhoz nincs kedvem, hogy birkamódra autókázzak. A fejlesztők mellett szóljon, hogy van egy egyszerű cockpit-nézet és a változatos zenei repertoár szól az autórádióból, amiket időnként az korábbi misszióinkról szóló eltusolt, kiszínezett hírek szakítanak meg.


Már így is bőven túlléptem a cikkre tervezett karaktermennyiséget, pedig még semmit nem írtam az egyéb tartalmakról, a rengeteg gyűjthető tárgyról, platformerekre emlékeztető, aranygyűjtésre kihegyezett minijátékokról, digitális tripekről, amiket az utcákon ácsorgó dílerek jóvoltából élhetjük át. Na jó, ez utóbbiak megérnek egy gondolatot! Virtuálisan bekábulva vadászhatunk megszálló idegenekre, lángoló fejű gyalogosokat üthetünk el, mintha a Carmageddonban lennénk, virágról-virágra ugrándozva szállhatunk a levegőben szivárványszínű pályákon, netán pókrobotot irányítva ölhetjük az embereket. Az biztos, hogy a ubisoftos emberkék értenek a poénokhoz, a pontszerzésre kihegyezett ámokfutások kétség nélkül a játék emlékezetes momentumaihoz tartoznak.


A multiplayer nem különül el annyira a single-től, mint más játékokban. A program folyamatosan bombáz minket felkérésekkel, más játékosok törhetnek be hozzánk némi fogócskázásra, CTF-re és adatlopásra, de mi is indíthatunk online konfrontációt, akár egy társunkat is bevonva, aki egy mobilos alkalmazással folyamatosan borsot tör a hackerek orra alá úgy, hogy útakadályokat pakol le elénk, rendőröket uszít ránk, miközben mi ellenőrzőpontról ellenőrzőpontra haladunk. Vannak multiplayer-specifikus képességek, így a kampányban való előrehaladásunkat nem befolyásolják, hogy miként teljesítünk az online vizeken. Vagyis teljesítenénk, ha a Uplay szerverei stabilak lennének, mert látszólag egy szimpla statisztika lekérése is nehezére esik, máskor pedig egy meccs elindítása is. Léteznek még olyan közösségi funkciók, ahol a legtöbbször becsekkoló játékos egy ideig az adott terület polgármestere lesz, máskor pedig ajándékokat helyezhetünk el a többi delikvensnek Chicago főbb nevezetességeihez ellátogatva. Adhatunk pénzt, lőszert, alkatrészeket is pusztán jófejségből.


Nyilván könnyű porba döngölni a Ubisoftot azért, amiért egy összehányt, sablonos sztorit rittyentett a Watch Dogs alá. Aident nem tudtuk annyira szeretni, mint mondjuk Eziót az Assassin’s Creed II-ből, és össze sem lehet hasonlítani a GTA V hármasával. A látvány tényleg pazar  lehet, hogy nincs meg az 1080p-s felbontás PS4-en, és csak 30 fps-sel fut, engem lenyűgözött. Az első órák tényleg remekül telnek: tobzódunk a lehetőségekben, utána durva lejtmenet kezdődik, nem a feladatok számával van a baj, hanem azok összetettségével. Juss be ide, törd fel ezt, öld meg azt, húzz el onnan. A legbonyolultabb misszió sem tart tovább 10-15 percnél, főleg, ha a nyílt küzdelmekre megyünk rá. A lopakodás már más tészta, ha tényleg kerüljük a feltűnést, ki tudja, még izgalmasnak is találhatjuk a Watch Dogsot. Egy darabig elszántan lopakodunk, „hackelünk”, szorgalmasan teljesítjük a térképen fellelhető mellékküldetéseket, aztán azon kapjuk magunkat, hogy unatkozunk, dacára a tengernyi tartalomnak, a játék egyszerűen hadilábon áll a változatossággal, a hackelős témából rengeteget lehetett volna hozni. De mi marad nekünk? Az elszántabbak akár 40 órát is kihozhatnak belőle, a többségnek nem nyújt többet tizenvalahány óránál. A designeri döntések életképessége megkérdőjelezhető, nagy volt a nyomás a több száz főt foglalkoztató stúdión, érezhetően sokat akartak fogni, de játék egyszerűen nem áll össze kerek egésszé. Kicsapongó és részleteit tekintve egyszerű, tipikusan egy brand első fecskéje. Hogy megérdemli-e a figyelmünket?  Húzzuk a szemükbe a kalapunkat úgy, mint Aiden a fejfedőjét, tegyük azt, amit szeretnénk, és majd meglátjuk.

Kapcsolódó cikkek

• Interjú a Digic Pictures-szel
• Watch Dogs előzetes