Final Fantasy Type-0 HD teszt

Az utóbbi egy generációban úgy tűnhetett, hogy a Square Enix tulajdonképpen saját maga ellensége. Egészen addig, míg meg nem nézzük alaposabban a helyzetet, és rá nem jövünk, hogy valójában a rendkívül komplex és drága PS3 volt az, ami tulajdonképpen megcsonkította a PS2-korszakban virágzó japán játékipart. Ezért kellett a Square Enixnek irtózatos mennyiségű pénzt belepumpálni a Final Fantasy XIII-ba, majd újrafelhasznált assetekkel legyártani belőle még két folytatást, és ezért történhetett meg az is, hogy igazából az egész előző generációban nem kaptunk ténylegesen új folytatást.


De ez csak addig igaz, amíg az asztali konzolokat nézzük. Amíg ugyanis PS3-on hanyatlásnak indult a Final Fantasy, addig a PSP-n elkezdte második virágkorát élni. Ráadásul a PSP-re megjelent játékokban ténylegesen újítottak is a fejlesztők, ezek az újítások pedig leginkább a fiatal designer, Hajime Tabata  nevéhez köthetők. Mind a Crisis Core: Final Fantasy VII, mind pedig a Type-0 ugyanis több ponton elszakadt a bejáratott Final Fantasy-hagyományoktól. A probléma, hogy utóbbit nyugaton kevesen ismerték, hivatalosan ugyanis sosem jelent meg, vélhetően azért, mert már a PSP életútjának legvégén készült el.


Éppen ezért örömteli tény, hogy a Square Enix most felújítva hozta el nekünk a Type 0-t Xbox One-ra és PlayStation 4-re. Ha pedig már itt tartunk, érdemes azzal kezdeni, mennyire is lett felújítva a játék. Tekintve, hogy egy két generációval ezelőtti hordozható konzolra jelent meg eredetileg, csodákat nem szabad várni. A felbontást feltornázták, lecseréltek néhány karaktermodellt, és bekerültek magasabb minőségű textúrák. A probléma az, hogy nem mindenhol és mindenhova, így sokszor egy jelenetben egymás mellett láthatunk látványosan eltérő minőségű karaktereket, illetve kiugróan ronda textúrákat.


A Type-0 HD-t tehát nem a grafika fogja eladni, de a pályatervezésen is érződik a PSP-s múlt. Legtöbbször szűk és kopár, kevés tereptárgyat felvonultató helyszínen megyünk majd előre, és szoba-folyosó-szoba stílusú felépítés eléggé szembeötlő, ami nyilván szükséges volt az eredeti platform szűkös memóriája miatt. Ezek mellett ráadásul új tartalom sem került a portba, a készítők pusztán a legszükségesebb változtatásokat végezték el a kezelőfelületen, és kikerült a PSP-n még jelen lévő multiplayer is. Az újoncok azonban örülhetnek egy teljesen úgy könnyű fokozatnak, ami kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy beletanuljunk a játékba - sokak szerint ugyanis az eredeti változat (ami most a normal) túlságosan nehéz volt.


A Type-0 HD története pont ugyanolyan értelmetlen marhaság, mint gyakorlatilag összes Final Fantasy-játéké. Orience világában járunk, ahol négy egymást kiegészítő királyság létezik, melyek mindegyikének központja egy-egy kristály. Ezek közül az egyik felelős a mágiáért, a másik a tudományért, a harmadik a sárkányokért, a negyedik pedig egyfajta pajzsért. A négy királyság egyfajta szimbiotikus békében él egymással, és mindegyik rendelkezik egy akadémiával, ami az adott kristályt kutatja. Már a bevezető film során teljesen elveszítettem a fonalat, annyi véletlenszerű ökörséggel traktálnak az írók mindenféle I'Cie-vel, meg valami Tempus Finis nevű eseménnyel, amiről mindenki rémülten beszél, szóval gondolom a világvégéről van szó.


A lényeg úgysem ez, hanem hogy Királyság #1 megtámadja Királyság #2-t egy annyira szemét módon, hogy leblokkolják a teljes kristályrendszert. A szorongatott helyzeten nyilvánvalóan már csak egy csapat metroszexuális fiatal elit tanonc segíthet az akadémiáról. Ők a Class Zero, és megérkezésük a legszebb Sailor Moonos időket hozza vissza, ám ha tovább látunk a röhejes körítésnél, akkor észrevehetjük, hogy a Type-0 HD egyébként jóval komorabb, és sokkal véresebb, mint elődei. Alapvetően egy kemény háborús sztorit kapunk, aminek már az első perceiben is több vért látunk, mint a Final Fantasy XIII-trilógiában összesen. Persze a játék továbbra sem egy darabolós thriller, de mindez érdekes dolgokat vetít előre a Final Fantasy XV-re.


Végső soron egyébként élveztem a sztorit, mert elég nagy szerepet kap benne a politika, az árulások és a kavarások, ahogy egy rendes háborús  történetben kell. Ráadásul a fő küldetések között vállalhatunk mellékes elfoglaltságokat is, amik még többet árulnak el a világról és a sztoriról, valamint a mellékszereplőkről, ezek teljesítésére azonban limitált idő áll rendelkezésünkre, így ha mindent meg szeretnénk ismerni, akkor többször neki kell majd futnunk a játéknak. Ráadásul egy idő után a lehetőségeink kinyílnak, hiszen szert teszünk saját léghajónkra, amivel viszonylag szabadon közlekedhetünk a világtérképen, és ha már térkép: bekerült egy kis stratégiai minijáték is, ahol Total War-módra seregeket tologathatunk. Túl sok jelentősége nincs, de hoz egy kis változatosságot.


A lényeg azonban a Type-0 HD harcrendszere, az ugyanis teljesen eltér a nagykonzolokon megszokott Final Fantasy-alapoktól. Nem körökre osztott, hanem teljesen valós időben zajlik, ám ez nem jelenti azt, hogy a taktikát teljesen mellőzi, sőt. Ha egyszerűen csak rátenyerelünk a támadás gombra, akkor viszonylag hamar felmossák velünk a padlót, így maga az elv hasonló ahhoz, mintha körökre osztottan játszanánk: ki kell figyelnünk az ellenfeleket, és egy-két támadás után ki kell térnünk az ő támadásaik elől. A Class Zero ugyan tizennégy tagból áll, de közülük egyszerre csak három lehet kint velünk a harcmezőn, és abból a háromból is egyet irányíthatunk közvetlenül, de bármikor válthatunk közöttük. Erre szükség is lesz, hiszen embereink nem csak sebességükben, de támadási formájukban is eltérnek egymástól, elég csak a közelharci-távolharci kettőségre gondolni.


Egy biztos, a Type-0 harcai közben sosem fogunk unatkozni. Folyamatosan résen kell lennünk, váltogatnunk hőseink között, és oda kell figyelnünk az ellenfelekre. Főleg, mert ügyes időzítéssel beleszakíthatunk az ellenfél támadásaiba, hatalmasat sebezve ezzel rá, vagy azonnal megölve őt. Eközben pedig minden irányból látványos mágikus effektek sokasága lepi el a képernyőt, bár messze a leglátványosabb elem a Trinity támadás, amikor a három karakterünk közösen, erejét egyesítve csap le egy ellenségre. A harcban segít a többnyire jól működő kamera és a lock-on rendszer, bár utóbbi bizonyos esetekben képes megzavarodni. A legyőzött ellenfelekből a Phantoma nevű nyersanyagot tudjuk kinyerni, ami egyrészt visszatölti karaktereink erejét, másrészt pedig ezt használhatjuk fejlődésre, de a lock-on rendszer néha nem tudja eldönteni, hogy most ki szeretnénk szippantani a hullából a Phantomát, vagy éppen tovább harcolni, úgyhogy elkezd szerencsétlenkedni.


De ez egyáltalán nem tudja elrontani a Type-0 játékélményét. Egyrészt érdemes megemlíteni, hogy a társaink okosak, képesek harcolni maguktól is. Másrészt pedig az ellenfeleket úgy helyezték el a pályán a készítők, hogy taktikáznunk kelljen - például fedezéket keresni, amíg fentről légicsapást hívunk le, vagy egyszerűen csak azért, mert sokféle ellenféltípus sokféle támadásával állunk szemben. Ehhez hasonlóan a legtöbb bossharc is remekül sikerült, szinte mindegyikhez valamilyen egyedi stratégia, jó időzítés és ügyesség szükséges, ezzel pedig szerintem az esetek többségében messze élvezetesebb tud lenni a Type-0 harc közben, mint a korábbi nagyobb Final Fantasy-részek. Kevés kielégítőbb dolog van annál, mint jól időzítve betalálni négy-öt critet egymás után, majd egy másik karakterre átváltva befejezni a harcot.


Persze ezzel együtt a Type-0 HD nem olyan hosszú, mint a nagykonzolos elődei, körülbelül 20-25 óra lehet benne, ám ezzel még mindig hosszabb, mint számos konkurense. Persze a legtöbben a Final Fantasy XV demója miatt fogják megvenni a játékot, ám ha már így tettek, nem érdemes figyelmen kívül hagyni a Type-0 HD-t. Egyrészt azért, mert nagyon úgy tűnik, hogy a Final Fantasy XIII-mal bebukott Toriyama-szan helyett ténylegesen Tabata viszi majd tovább a sorozatot, és nem érdemes kihagyni ezt a "korai" munkáját, másrészt pedig a végleges Final Fantasy XV számos dolgot átvesz majd a Type 0-ból, így felkészülésnek sem utolsó.