Far Cry Primal teszt

Persze kevesebb, mint másfél évvel a negyedik rész megjelenése után esély sincs arra, hogy az alapok megváltozzanak – ez csak a szigorú, kákán is csomót kereső kritikusok kívánsága. A többség, a milliós rajongói bázis jól el van a nyitott világban való bóklászással, gyűjtögetéssel és az ellenséges bázisok megtisztításával. Ki gondolta volna, hogy ez a mechanika remekül működik a spin-offban is? Azt azonban hozzátenném, hogy a Primal egy teljes értékű epizód, így semmiképp sem állítható a Blood Dragon mellé. Mivel a kőkorszakban járunk, így az eddig ismert szabályok is változnak: puskáink nincsenek, csak kezdetleges fegyvereink, és ha szerinted a Far Cry a lövöldözésről szól, akkor most nagyot fogsz koppani. Nem tudom, hogy a fejlesztők eddig miért mellőzték ezt a korszakot, hiszen itt még a természet törvényei uralkodnak, a nyers valóság pedig önmagában is feladja a leckét a kihívásra vágyó játékosnak.

Bevallom, nem hittem volna, hogy a Far Cry Primal ennyire jó lesz. A játékmenet persze ismerős, de nincs meg benne az a magabiztosság, amit az előző részekben éreztünk, amikor egy maximumra fejlesztett AK-47-tel törtünk utat előre. Már a bevezető küldetésben is tudatosítják bennünk a készítők, hogy itt a tápláléklánc alján foglalunk helyet, egyetlen árva dárdával megyünk neki egy kisebb gyapjas mamutnak. Később is úgy éreztem, hogy jobb felvenni a nyúlcipőt, amikor néhány barlangi oroszlán vagy medve esti vadászatát megzavartam. A játék lassabb és taktikusabb, mint a korábbi iterációk, a fő történeten kívül rengeteg mellékes melóval, nyersanyagok beszerzésével és craftolással tölthetjük el az időt, hiszen egy jobb kőbunkó vagy erősebb íj meghálálja magát, és minden könnyítésnek nagyon tudtam örülni.

Közép-Európa teljesen máshogy festett időszámításunk előtt 10 ezer évvel, mint ma. A fiktív Oros földjét zöldellő dzsungelek, füves síkságok, gleccserekkel tarkított hegyláncok tagolták. Főhősünk Takkar, a wenja törzs vadásza, aki egy balul elsült portya után magára marad, életben maradt társai elvesznek, ráadásul dárdáját is elhagyja. Pedig az egzotikus völgy kiváló otthont jelentene a törzse számára, így aztán Takkar nem hagyja annyiban, felszerelkezik és eltökéli, hogy összegyűjti népének megmaradt tagjait, falut alapít, és szép lassan gyarmatosítja a zord vidéket. A cél kivitelezése nagyjából 15-20 órát vesz el az életünkből, ám ha minden apró-cseprő melót elvállalunk, ennél jóval többet kicsikarhatunk a Primalból. Ez pedig nem lesz könnyű, hiszen egyrészt a környék hemzseg a vadállatoktól, másrészt két rivális törzs is megvetette a lábát Oroson.

A sztori nem egy nagy durranás. Kezdetben népünk fontosabb figuráit, a sámánt, a javasembert, a fővadászt és a többieket kell kihúznunk a csávából, akik ez után már örömmel gazdagítják a falunk populációját. A mesterek szépen át is adják tudásukat nekünk, ha rendelkezünk elég tapasztalati ponttal, és kellően erősek vagyunk, nagyratörő céljaink elérése sem lehetetlen, hamarosan már erősen őrzött ellenséges táborokat tisztítunk majd meg az idomított állatkánkkal közösen. Ami nem tetszett, hogy a Primalban nem találunk olyan ikonikus karaktert, mint Vaas, vagy Pagan Min. Sem a kannibál udam törzs, sem a kékre mázolt bőrű piromán fattyak, az izliák nem tudnak felmutatni olyan elmebeteg vezért, aki miatt már megéri végigülni az átvezető jeleneteket. Így aztán a történet végét átélve sem éreztem katarzist, elvégre egy kiugró szemöldökcsontú izomagy elpáholása inkább kötelesség, semmint élvezet. Tény, hogy a sztori ebben a részben kicsit félresiklott, ellenben az átvezetők kellően brutálisak, ráadásul a fejlesztők valódi nyelvészek bevonásával egy fiktív ősi nyelvet adtak a szereplők szájába. (Ez persze elsőre érdekes, de a lassú makogás hosszabb távon már inkább idegesítő.)

Ha nem ismeretlen számodra a sorozat, fél perc alatt nyeregben érezheted magad. Adva van egy hatalmas nyitott terep, méreteiben leginkább a Far Cry 4 Kyratjához hasonlít (talán nagyon is), ami csak arra vár, hogy felfedezzük. Ismét rengeteg különféle ikon található a térképen, több mellékes elfoglaltság, meghódításra váró tábor, vagy éppen kolosszális méretű máglyarakások, amelyek a tornyok helyi megfelelői. Kezdetben megcsap minket a bőség zavara, de később már mindig tudni fogjuk, hogy mire számítsunk egy adott pontot meglátogatva. Ehhez hozzájönnek még az olyan véletlenszerű események, amikor bajba jutott wenjákat kell kisegítenünk: ki kell őket szabadítanunk, elkísérnünk A-pontból B-be, vagy le kell győznünk az őket terrorizáló vadállatokat. Egy adott régiót akkor hódíthatunk meg teljesen, ha felszámoltuk az ottani nagyobb ellenséges bázist, ami legtöbbször nem okoz nagy nehézséget, ám vannak jóval nagyobb és védettebb helyőrségek is, ahol már alaposan fel kell kötnünk a bundabugyit.

A kőkorszak sajátos fegyverarzenált jelent. Bunkókat, íjakat, lándzsákat és parittyákat vehetünk kézbe, melyek használat során leamortizálódnak, így folyton újakat kell készítenünk a meglévő kőből, csontból és bőrökből. Ráadásul itt a tűz is fontos használati eszköz. Ha a nálunk lévő alkalmatosságot meggyújtjuk, akkor azt rögtönzött fáklyaként használhatjuk a sötét barlangokban, másrészt éjjel a ragadozókat tarthatjuk távol vele ideiglenesen, harmadrészt pedig a harcok során juthatunk vele stratégiai előnyhöz. Egy bozótosba tüzes vesszőt lőve elzárhatjuk az ellenség menekülési útvonalát, vagy egyszerűen a nádkunyhójukat boríthatjuk lángba. Éjszaka minden a feje tetejére fordul, a sötét erdő roppant veszélyes hely, sokkal több a világító szemű ragadozó, de olyan növényevők is előbújnak, amik máskor nem. Persze ilyenkor az ellenség is védtelenebb, hiszen a figyelmük lankad, így nem látják meg Takkart olyan könnyen.

Közelharci fegyvereket használva sima hack & slash-sé válik a Primal, ami nem jelent jót. Van egy gyors támadásunk, ami nem sebez túl nagyot, illetve egy erősebb is, ha nyomva tartjuk az akciógombot. A rendszer túl egyszerű, de legalább kellően brutális, ennyi vért még egyetlen Far Cryban sem láttam. Ha minden kötél szakad, el is dobhatjuk a kezünkben lévő dorongot, a lándzsát pedig ajánlatos is, hiszen erre szolgál. Az íj használata egyértelmű, a fejlövések szinte mindig halálosak, és ha a lopakodást preferáljuk, ez lesz a legfontosabb eszközünk. A legviccesebb mégis a méhkas, ami a gránát helyi megfelelője, és teljes káoszt tud okozni az ellenség soraiban. Ráadásul még a saját baglyunk is az előemberek nyakába dobhatja, hasonlóan a cserépbombákhoz, de a tollas jószágnak ennél jóval fontosabb szerepe van. Ő a mi felderítőnk, hiszen madártávlatból, az ő szemén keresztül térképezhetjük fel a terepet, ami után az ellenség helyzete felkerül a minitérképünkre.

Egy olyan világban, ahol nem állnak a rendelkezésünkre a modern kor technológiai vívmányai, nagyon meg kell becsülnünk azokat a nyersanyagokat, amit a természettől kapunk. A vadászatnak a Primalban sokkal fontosabb szerepe van, mint eddig bármikor, még szerencse, hogy bekapcsolhatjuk a Hunter módot, amivel láthatóvá válnak az állatok után hagyott szagok és lábnyomok - igaz, ez néhány küldetésnél túl nagy előnynek tűnhet. A különféle állatok bőrei, a kövek és a fák arra szolgálnak, hogy a fogyóeszköznek számító fegyvereinkből újakat tudjunk készíteni, a hús pedig nem csupán a mi életerőnket állítja vissza, hanem a mellettünk harcoló vadállatét is. De ne csak magunkra gondoljunk! A térkép nyugati szélén fekvő wenja falut is nekünk kell fejlesztenünk, ráadásul a törzs előjáróinak is saját kunyhót kell felhúznunk a megfelelő irhákból és sok minden másból, amiket nem egyszerű összeszedni. Hajlék nélkül a megfelelő NPC nem áll szóba velünk. A Far Cry Primal szinte észrevehetetlenül sarkallja a játékost a gyűjtögetésre és a fejlesztésre, ám itt legalább elhisszük, hogy ez fontos játékelem, és a boldogulásunk múlik rajta. Nem lehet megkerülni – szerencsére.

Az idomítható vadállatokat már jó előre bejelentették a fejlesztők, valóban egy jól használható újdonságról van szó. Ami nem tetszett, az a szelídítés folyamata: egy elhajított bűzölgő húscafattal kell lekötnünk a kiszemelt jószág figyelmét, majd egyetlen gombot kell nyomva tartanunk a nyugtatásukhoz és hopp, az állatka immáron csak a mi kívánságunkat lesi. Jobb lett volna előtte némi macska-egér játék, vagy úgy általában valami hosszabb és összetettebb folyamat. Különféle farkasokból, medvékből, oroszlánokból, borzból, jaguárból és párducból áll a kedvenceink felhozatala, ám egyszerre csak egy követhet minket. Mindegyik más szituációban hatékony: a farkasok messziről jelzik az ellenségeket, a nagymacskák észrevétlenül becserkészik az áldozatot, a medvék a puszta erejükkel szaggatják ketté azt, akire rámutatunk, ráadásul akkor is talpon maradnak, amikor a kisebb társai már rég az aljnövényzetben szuszognak lecsapva.

A baj akkor jön elő, amikor éppen gyanútlanul kóborolunk a vidéken, és a kis kedvencünk összeköti a bajuszát egy mamuttal. Az erőkülönbségek gyorsan megmutatkoznak, és a legtöbbször mi is kapunk az oldalunkba egy kétméteres agyart, ami roppant fájdalmas tud lenni. Apropó, mamutok! A Far Cry 4 elefántjaihoz hasonlóan a Primalban is meglovagolhatjuk a kisebb gyapjas ormányosokat, akik igazi tankként viselkednek. Egy táborba betörve, a hátukról tüzes vesszőket lövöldözve szinte megállíthatatlannak érezzük magunkat. Amúgy a játék során szert tehetünk olyan képességre is, amellyel a többi nagy testű ragadozót is meglovagolhatjuk, ami nem csak vagány dolog, hanem sokkal gyorsabban haladunk velük, mint gyalogszerrel.

A látvány szempontjából a Far Cry-sorozat mindig is toppon volt, és a Dunia Engine még manapság is remekül helytáll, a játék PS4-en stabilan tartja a 30fps-t 1080p-ben. A meleg színekkel operáló képi világ szinte lefolyik a képernyőről, hihetetlen, mennyire részletgazdag és változatos Oros világa, az animációk simák, a harcok csontrepesztőek. Az élőlények folyamatosan zsibognak, az ellenség dühös üvöltést hallat, amint meglát minket, a ragadozók vérszomjas ordításától felállt a szőr a hátamon – igazi naturális hangulatbomba az egész. A szinkron is tűrhető lenne, mert a színészek kellően átélik a szerepüket, csak éppen totális zagyvaságnak tűnik az egész nyelv.

Talán még egyetlen Far Cry-játék hangulata sem húzott be annyira, mint a Primalé. Kalandozásaink során rengeteg nem várt helyzetbe botlunk, soha nincs két ugyanolyan szituáció, rengeteg minden múlik azon, hogy a játékos hogyan reagál az adott helyzetre. E szempontból a játék minden eszközt megad neked: nappal akarod teljesíteni a küldetést vagy éjjel? Lopakodsz, vagy betörsz? Inkább előre küldöd a kardfogúdat? Út közben elvonja valami a figyelmedet? Túl nagy diónak bizonyul a bázis, inkább felmész északra összegyűjteni a megfelelő nyersanyagot a jobb íjhoz, és aztán újra megpróbálod. A játék közben folyamatosan járt az agyam, terveztem, számoltam, és azon vettem észre magam, hogy megint elröpült az idő. A Primal kitűnően tudja leplezni a széria évek óta változatlan játékmenetét, értelmet ad a repetitívnek tűnő elfoglaltságoknak, miközben olyan atmoszférát teremt, amitől nem nagyon tudunk elszakadni. Ez most elég volt a sikerhez.

A Far Cry Primal PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg - mi ez utóbbi verziót teszteltük.

Kapcsolódó cikkek

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2016-ban
• Far Cry Primal előzetes