Call of Duty: WWII teszt

Ezúttal a Sledgehammer Gamesnek jutott a feladat, hogy elkészítse az új Call of Dutyt - legutóbb a 2014-es Advanced Warfare-t köszönhettük csapatnak, mellyel a sci-fi érába kormányozták a sorozatot, a téma azonban hamar kifulladt. A tavalyi év egyik emlékezetes pillanata volt, amikor nem sokkal a Battlefield 1 bemutatója után napvilágot látott az Infinite Warfare első trailere, és a rajongok szinte egyöntetűen pfujolták ki az űrkorszakba ültetett szériát. Várható volt, hogy idén valami radikálissal áll elő az Activision, a konkurencia sikereit látva pedig szinte borítékolható volt a világháborús téma.

Így született meg hát a Call of Duty: WWII, mely már a címében hirdeti, hogy ez bizony egy második világháborús játék. A téma az előző évtized elején nagyon népszerű volt, az utóbbi években azonban nagyítóval kellett keresni a múltba tekintő háborús címeket. Az új CoD emiatt határozottan frissnek hat az első órákban, sőt, egy kis nosztalgiával is gazdagodnak azok, akik a Modern Warfare-éra előtt csatlakoztak a sorozathoz.

Ennek ellenére nem árt már az elején tisztázni: a WWII továbbra is egy modern Call of Duty-játék annak minden bájával és bajával együtt. A fejlesztők meg sem próbáltak egy old-school FPS-t összehozni, ez továbbra is egy adrenalinbombával felérő céllövölde, melynek elemeit már mindannyian jól ismerjük.

A kampány főszereplője Ronald "Red" Daniels, aki a híres 1st Infantry Division tagjaként szolgál az amerikaiak oldalán. Kalandjaink a normandiai partraszállásnál kezdődnek, majd végigkövethetjük a szövetségesek előrenyomulását; ott lehetünk Párizs felszabadításánál, majd egészen Németországig harcolhatunk. Pár kisebb kitérőn kívül végig őt irányítjuk a sztori során, valamint a játék teljes mértékben a nyugati frontra koncentrál. Bár sokaknak hiányozhat a többfrontos és többszereplős kampány, cserébe egy sokkal egységesebb és történet-orientált kalandot kapunk.

A kampány az elején kicsit nyögvenyelősen indul; a karakterek klisésnek tűnnek, a küldetések pedig érdektelennek, a cselekmény közepén azonban magára talál a játék. Kibontakozik egy nagyon érdekes konfliktus a feljebbvalóink között, amit tényleg nagyon jól felépítettek a történetírók. A főbb – egyébként valódi színészek által alakított – szereplőket könnyű megkedvelni, szerencsére kimaradtak az erőltetett poénok, helyette még egy kis tanulságot is kapunk a végére. A stáblista után elégedetten állhatunk fel a fotelből, mivel túlzás nélkül az utóbbi évek legjobb CoD-sztoriját pörgettük végig. Kiemelném még, hogy a WWII hatalmas tisztelettel nyúl a második világháborúhoz, érezni a fejlesztők részéről az odafigyelést. A járművek a fegyverek, a katonák ruhái, mind-mind aprólékosan kidolgozottak, látszik, hogy beleásták magukat a témába a sledgehammeres srácok.

A komolykodástól függetlenül nem kell nélkülöznünk a CoD-ra jellemző epikus, már-már hihetetlen jeleneteket sem. A sci-fi-éra után érezhetően lassult a tempó, de természetesen nem lett sétaszimulátor az új epizódból. A szériára jellemző küldetéstípusok mind képviseltetik magukat: hatalmas csatákat élhetünk át, tankot és repülőt is irányíthatunk egy-egy rövidebb etapban, Párizsban pedig egy egészen kreatív, klasszikus kémfilmeket idéző misszióban is szerepet kapunk. Negatívumként a néhol túlzásba vitt akcióorgiát említeném meg – a vonatos jelenet végén a hosszú másodpercekig röpködő vagonok például egészen röhejesek, de a felrobbanó templomból való menekülés sincs túl jól megrendezve.

A visszatöltődő életerő eltörlése nem hozta meg azt a játékmenetbeli változást, amire sokan számítottak. A második nehézségi fokozaton játszva inkább idegesítő, mint szórakoztató volt, hogy gombot kellett nyomni ahhoz, amit eddig automatán megtett a játék fedezékbe húzódáskor. És bár a nehézség határozottan keményebb lett, ezt az medikitek erőltetése nélkül is össze lehetett volna hozni. Életerőcsomagot ráadásul szinte minden sarokban találni, sőt az egyik társunk speciális képessége is ehhez kötődik.

Apropó, speciális képességek: a küldetések során nagyon ritkán kommandózunk egyedül, általában csapatban mozgunk, ilyenkor pedig igénybe vehetjük társaink speciális képességeit. Nem kell bonyolult dolgokra gondolni, dobhatnak nekünk elsősegélycsomagot, extra gránátot, töltényt, de segítségükkel tüzérségi támogatást vagy felderítést is kérhetünk. Hasznomra váltak ezek a funkciók többször is, de nélkülük is megoldható a legtöbb küldetés.

A többjátékos mód hasonló volumenű változtatásokon esett át, mint az egyjátékos kampány. Nincsenek radikális újítások, továbbra is a jól ismert CoD-formulához ragaszkodtak a fejlesztők, de azért akad pár érdekesség. A meccsek között például egy közösségi téren, a szövetségesek által megszállt Omaha partszakaszon üthetjük el az időnket, ahol 47 másik játékossal együtt fedezhetjük fel a szabadon bejárható területet. A cucc jól hangzik, azonban egyelőre technikai problémákkal küzd a játék, még több mint két héttel a megjelenés után is. Bármivel is próbálkoztam, a közösségi tér sosem vált igazán közösségivé, hiszen mindig csak egyedül vagy a barátaimmal tudtam kalandozni. A matchmaking szerencsére már tűrhetően működik, de még mindig vannak fennakadások.

Ezen felül debütált a sokat reklámozott War Mode, melyben különféle célokat kell teljesítenie a csapatoknak négy szakaszon keresztül. A játékmód nagyon népszerű és a tapasztalataim szerint bizony együtt lehet működni idegen játékosokkal is, nem fullad TDM-be a harc. Egyetlen negatívum, hogy mindössze három pálya került az alapjátékba, ami pár óra után már unalmassá tud válni. Nagy eséllyel a kiadó is meglátta a módban rejlő lehetőségeket, így biztosak lehetünk benne, hogy a DLC-kkel együtt új helyszíneket is kapunk majd.

A többi játékmód túl sok újdonságot nem nyújt és a játékmenet sem igazán változott. A kampányhoz hasonlóan a multi tempója is változott, de én ezt teljes mértékben pozitívumként éltem meg. Számomra megkönnyebbülés volt, hogy újra földhözragadtabb tűzharcoké lett a főszerep, fárasztó volt már a sok ugrándozás. Sokat balanszoltak a scorestreakeken, melyek végre nem adnak behozhatatlan előnyt a játékosok számára. A pályafelhozatallal nem voltam teljes mértékben megelégedve, még a széria stílusához képest is szűkösek, emellett szinte minden helyszínen volt egy-két olyan pont, ahonnan kényelmesen össze lehet szedni jó pár fraget, anélkül, hogy veszélyben éreznénk magunkat. Sajnos nem túl emlékezetes egyik sem, idén is lehet várni a DLC-s mapokra.

Megváltoztak a testreszabási lehetőségeink, bevezetésre kerültek az úgynevezett divíziók, ezzel pedig a többjátékos mód sokkal strukturáltabbá vált. Ezentúl, ha létrehozunk egy karaktert, először választanunk kell egyet az öt divízió közül, melyek bizonyos extrákat és perkeket nyújtanak. Az általam elsőre használt Airborne Division esetében például bármikor hangtompítót szerelhetek a fegyveremre meccs közben. Ezek a képességek természetesen nem lesznek újak a gyakorlott CoD-játékosoknak, de ezúttal korlátozottabban használhatjuk őket a divízióknak köszönhetően, így nem igazán lehet összerakni a tökéletes katonát.

Természetesen most sem maradhatott el a Nazi Zombies névre keresztelt kooperatív hordamód, mely továbbra is tartalmas szórakozást nyújt. Újdonságot jelent, hogy négy kaszt – Medic, Offense, Control és Support – közül választhatunk a meccsek elején, melyek más-más képességek használatára adnak lehetőséget. A mód ezúttal is rengeteg lehetőséget rejt, a pálya teli van easter eggekkel, nagy élmény felfedezni mindet. Különösen kiemelném a főbosst a végén, mely nagyon ötletesre sikerült.

A lootboxgate-botrány közepén érdemes kitérni a WWII ezen funkcióira is, mivel az új CoD-ban is nyitogathatunk ládákat. A dolog nem újdonság a sorozat életében, nem ebben a részben került bevezetésre, és én egyáltalán nem éreztem tolakodónak. A ládákban ideiglenes XP-szorzót, skineket találhatunk, valamint használható tárgyakat a zombimódhoz.  Ami talán visszás lehet egyesek számára, hogy a loot boxokat más játékosok előtt és akár velük izgulva, a fent említett Omaha Beach-i közösségi téren nyitogathatjuk, amitől a történelmi helyszín egy szimpla kaszinóvá silányul.

Technikailag az új CoD hozza a sorozattól elvárható szintet, azaz a látványos, de semmi kiemelkedőt nem nyújt, nem fogjuk évekig emlegetni. Természetesen minden platformon a cél a 60 fps elérése volt, ami az esetek többségében sikerült is. A tesztelt sima PS4-es változat csak az átvezetők alatt veszített a teljesítményből néha-néha, játék közben nem voltak ilyen gondok. Nagyon tetszett a játék soundtrackje, mely a kampány alatt sokszor kiváló aláfestést nyújtott mind a játékmenethez, mind pedig az átvezetőkhöz. Meglepően jól eltalálták a háborús miliőt a nagyzenekari motívumokkal.

Idén sikerült kicsit felrázni a Call of Dutyt, annak ellenére, hogy túl sok újdonsággal ezúttal sem sikerült előállnia a fejlesztő Sledgehammer Gamesnek. Az új-régi téma egyszerre hat frissnek a sok űrhajó és futurisztikus fegyver után, viszont emellett egy kis nosztalgiával is sikerült megfűszerezni az idei kalandot. Ettől függetlenül ez még mindig ugyanaz a széria, ami az utóbbi tíz évben volt. Ha ráuntál pár éve a sorozatra, akkor nem ez az epizód lesz, ami visszacsábít az akcióba. Viszont ha CoD-lázban égsz a bejelentés óta, akkor érdemes lehet ránézni, mert a kampány több mint korrekt, a multi és a zombimód pedig hozzák a szokásos színvonalat.

A játék PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi a Sony alapkonzolján teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Call of Duty: WWII bétateszt