State of Decay 2 teszt

Megjelent az idénre beharangozott három Xbox-exkluzív játék második darabja. A Microsoft és az Undead Labs zombiapokalipszise egy kicsit olyan, mint a The Walking Dead - ahogy a sorozatban teltek az évek, úgy lettek a State of Decay 2 hősei is tapasztalt harcosok, akik a források lassú kiapadása után egyre több mindent lettek kénytelenek megtenni a túlélésért. Nem ijednek már meg az ellenségtől, de nem is becsülik őket alá, a sors kényelmetlen együttélésre kényszerítette őket a holtakkal. Felvették a harcot, és alkalmazkodtak.

Építkeznünk kell. Az előd jól kitaposott útján járva otthont kell teremtenünk társainknak, szeretteinknek, és megalapozni a holnapot, hiszen a végtelenségig menekülni nem lehet. A történet is ezt dolgozza fel: hőseink sikerrel törnek ki előző menedékük menthetetlenné vált romjai alól, és megérkezve egy vidéki kisvárosba, elhatározzák, hogy ismét letelepednek. Hogy átmenetileg-e, vagy végleg, azt sosem lehet tudni, de a berendezkedés kezdetét veszi. Bázisuknak neveznek ki egy közeli családi házat, elkezdik felfedezni a környezetet, és megismerkednek új emberekkel is, környékbeli túlélőkkel, melléjük szegődött vándorokkal.

A State of Decay 2 a stílusát tekintve ezúttal is egy zombis környezetben játszódó, nyílt világú akció-RPG lett. Főhadiszállást kell építenünk, túlélőket menteni és közösséget létrehozni, miközben ételt, orvosságot és felszereléseket biztosítunk társainknak. Mindezek előtt viszont főszereplőket kell választani. Barátok, testvérek és szerelmesek várják, hogy átvegyük felettük az irányítást - a döntés csak a térképen való kezdőhelyünket befolyásolja, meg az először hozzánk csapódó társakat. De válasszuk is bármelyiket, a kihívás mindig ugyanaz. Helyt kell állnunk a fertőzöttek által megszállt vidéken.

A State of Decay 2 már az első percek után egyértelművé teszi nekünk, hogy kíván (vagy inkább nem tud) versenybe szállni a stílus olyan képviselőivel, mint a Dying Light, a Dead Island, vagy a Dead Rising. Minőségben, kivitelezésben és történetmesélésben elmarad a legjobbaktól, cserébe viszont nem is terheli meg a családi kasszát úgy, mint a konkurenciái. A játék mindössze 10 ezer forintért vásárolható meg, de ingyen is le lehet tölteni, a Game Pass havi előfizetéséért cserébe. Sztorija faék egyszerűségű, a portyázós, otthonépítős játékmenet miatt klasszikus értelemben vett single player eseményfolyása nincs is a történteknek, viszont van benne 4 játékos co-op, illetve komplexitásban sincs miért szégyenkeznie.

Hőseink között bármikor szabadon lehet válogatni, átvéve az irányítást nemcsak a főszereplők, de a közösség többi túlélője felett is. Minden ember eltérő képességekkel rendelkezik, míg valaki a harcban tud sikeres lenni, addig más a portyázásban, vagy a szociális kapcsolatokban erős. Ahogy telnek az órák, hőseink úgy fáradnak el a harcmezőn, ezért folyton haza kell velük térni, hogy kialudják magukat, de vigyáznunk kell arra is, ha meghal valaki, attól örökre el kell búcsúznunk, feltámasztásra nincs lehetőség. A játékban minden az erőforrásokról szól. Át kell kutatnunk minden házat és járművet, amibe csak belebotlunk a vidéken, a megszerzett dolgokat pedig haza kell vinnünk. Megosztani a többiekkel, biztosítva mindenki túlélését.

Karaktereinket tudjuk fejleszteni is. Minél többet harcolunk, embereink annál erősebbek és ügyesebbek lesznek, nő a kardiójuk, és egyre jobban kezelik a fegyvereiket is. Tapasztalatpontok gyűjtésével lehet specializálódni, és újabb képességeket szerezni, de ugyanígy a bázisunk is bővíthető: építhetünk esővízgyűjtőt, orvosi körletet, WC-t, generátort, ültetvényt, és még sok mást. Érdekesség viszont, hogy a rendelkezésre álló helyek végesek, így le kell mondanunk dolgokról másokért cserébe; bázisunk erőforrásait, és közösségünk állapotát pedig a játék során folyamatosan nyomon kell követnünk. Jellemzően mindenből mindig a legrosszabbkor fogyunk ki, a csökkenőben lévő cuccokat pedig pótolnunk kell, különben felborul a morál, embereink pedig kezdenek hátat fordítani nekünk. Rosszabb esetben pedig nemcsak elhagynak minket, de ellenünk is fordulnak.

Igényeik kielégítése nem könnyű feladat, és ez adja a játék legnagyobb kihívását is. Miközben fertőzöttek hadával kell szembe szállnunk, harcolva a mindennapi túlélésért, és közösségünk növekedéséért, terjeszkedéséért, oda kell figyelünk az emberek apró-cseprő dolgaira is, napi igényeikre, hogy megkapjanak mindent, és jól érezzék magukat. Kitartásunkért viszont gazdag jutalmak járnak. Minden tettünk, melyet a közösségért végzünk, pontot ér, amiért cserébe újabb outpostokat, bázisokat foglalhatunk el, növelve a befogadható emberek, és kényelmi vagy túlélési felszerelések számát.

A koncepció nem hangzik rosszul, a végeredmény viszont már közel sem lett ennyire virágos. A lootolás monoton és fárasztó dolog, főleg úgy, hogy sokszor találunk felesleges, elhajítható dolgokat. A szekrények és tárolók átkutatása ráadásul lassú, amit a játék gombnyomásra felgyorsít nekünk, ekkor viszont megvan a veszélye annak, hogy hősünk zajt csap, felkeltve a környéken ólálkodó zombik figyelmét. Az általános dolgok mellett mindig keresnünk kell ellátmánycsomagot is, amik válogatott erőforrásokat rejtenek, és amikből mindig csak egy lehet nálunk. Jó hír viszont, hogy nagy meglepetések sosem érnek majd minket lootolás közben, az éttermeknél ételt, a gyógyszertáraknál gyógyszert, a benzinkutaknál pedig benzint fogunk találni, ha pedig van autónk, akkor annak használhatjuk a csomagtartóját is, több ellátmányt magunknál tartva egy úton.

A játékélményt nemcsak a frusztráló portyázás, de maguk a zombiharcok is rombolják. Ellenségeinkkel leszámolhatunk szemtől szemben, ásókat, kalapácsokat és más brutális önvédelmi fegyvereket használva, de lőhetünk is, feltéve, ha vállaljuk a kockázatot, hogy a hangokra még több ellenség zuhan a nyakunkba. De válasszuk bármelyiket is, igazán kielégítő, szórakoztató harcban nem lesz részünk. A szemtől-szembeni csatákban egyetlen gombot kell csak nyomogatnunk, meg néha elugrani a támadások elől, míg lövésnél a célzásba fog belefájdulni a fejünk. Pozitívum viszont, hogy van lopakodás is, így ha belebotlunk egy olyan zombiba, ami még nem vett észre minket, akkor azt csendben, feltűnés nélkül is el lehet tenni láb alól.

A legnagyobb baj a játékkal, hogy pont azokban a dolgokban nem erős, amiben annak kéne lennie. A játékmenet monoton, a harcok gyengék, a coop kalandozások nem nyújtanak elég élvezetet és kihívást, történetalapú single player élmény pedig gyakorlatilag nincs is. Van viszont helyettük rengeteg hiba és elpuskázott lehetőség. A fizika például csapnivaló, a karakterek és az autók folyton beragadnak mindenhová, az új zombik folyamatosan az égből pottyannak alá, béna a szinkron, és úgy minden mozgás, a súgó pedig még sok óra után is rutinból használt alapdolgokat ír ki nekünk, eltakarva jelentős részeket a képernyőből. És akkor nem beszéltünk még olyan idegesítő bugokról, mint amikor a játék azt hiszi, hogy nyitva van egy ajtó, miközben már bezártuk rég - vagy fordítva.

A State of Decay 2 mozgásban tartásáért az Unreal Engine 4 felel, ez viszont nem jelenti azt, hogy a külcsínre nem lehet kifogásunk. Az összkép nem rossz, de a textúrák már elég kidolgozatlanok lettek, nem beszélve a mindent átható barna színekről, csillogásokról, és idejétmúlt megvalósításokról. A készítők láthatóan nem tudtak mit kezdeni a rájuk szakadt technológiával, a framerate Xbox One-on sokszor megy le 30 alá, vagy feleződik meg pont a legrosszabbkor, míg mozgásnál, forgásnál a motion blur fog az idegeinkre menni. A játék viszont a Play Anywhere-támogatásnak köszönhetően elérhető PC-n is, ami már sokkal jobb képet mutat. Itt könnyen elérhető a 60 fps, és minden részlet beállítható kedvünk szerint, kezdve az anti-aliastól a motion bluron és a mindenféle qualityn át egészen a draw distance-ig. Azért jó dolog, hogy gondoltak ezekre, na.

A játékban van nappal-éjszaka váltakozás, ami kifejezetten jól sikerült, az este beköszöntével ugyanis tényleg korom sötétben kell helyt állnunk, míg az elemlámpa fényét ellenségeink is megláthatják, újabb veszedelmeknek téve ki minket. Külön jó pont pedig, hogy új szörnyekkel is meg kell harcolnunk. A jaggernaut például egy nagydarab, futva ránk támadó zombi, ami puszta kézzel képes kettétépni a testünket, míg vannak olyanok is, akik üvöltve hívnak segítséget, vagy felfúvódtak a rothadástól, pusztító robbanást létrehozva, ha lelőjük őket. Az igazán nagy dolgot viszont a plague zombik hozták el. Ezek a fenevadak már a vörösen világító szemükkel is vészjóslóak, különleges képességük pedig, hogy a többiekkel ellentétben ők már fertőznek is. Ha egy ilyen megharapja valamelyik hősünket, akkor az át fog változni, hacsak nem szerzünk, vagy csinálunk neki ellenszert. Vagy nyírjuk ki azonnal.

Apró érdekesség még, hogy mindig történik a játékban valami váratlan, hirtelen felmerülő esemény. A rádión időről-időre ismeretlenek jelentkeznek be, szívességet kérve tőlünk, amiket ha teljesítünk, akkor új taggal bővülhet a közösségünk. Az így szerzett karakterek szintén irányíthatóak lesznek, és ha szerencsénk van, akkor olyan képességeket is behoznak a csapatba, amik korábban hiányoztak, míg néha maguk a zombik is támadásba lendülnek, elárasztva a bázisunkat. Ilyenkor haza kell sietnünk, hogy segítve társainkat, közösen verjük vissza a támadást, a rossz hír pedig, hogy otthonunk minél nagyobb, és minél jobban felszerelt, meg lakott, annál gyakrabban lesz célpontja az ilyen agresszív hordáknak.

A hangok egy kicsit hatásvadászok, B-filmbe illőek lettek, de éppen ettől jók. Szaftos fröcsögéseket, halál küszöbén álló hörgéseket, és recsegő csonttöréseket fogunk hallani mindig, az ásó úgy koppan a fejeken, hogy öröm hallgatni. De úgy általánosan jók a háttérzenék, és szuper dolog, hogy visszatértek az autós ökörködések is. Csapattársainkkal közösen utazhatunk egy járműben mindig, gombnyomásra pedig ki lehet csapni az ajtókat, feltrancsírozva a zombikat, amik mellett elsuhanunk. Hatalmas fun ez.

A State of Decay 2 összességében egy közepesen erős, ám hamar abbahagyható, és gyorsan felejthető zombis játék lett. Hiányzik belőle a motiváció, amiért minden nap újra és újra visszatérhetnénk a harcmezőkre, és bár jó gondoskodni a társainkról, meg nézni, ahogy területünk és közösségünk is egyre növekszik, ez nem elég ahhoz, hogy sokadik nekifutásra is ugyanolyan lelkesedéssel induljunk el otthonról. Több single player élmény kellett volna a játékba, jobb technikai megvalósítás, és változatosabb kihívás. Mit mondhatnék ezek után? A Sea of Thieves jó hangulatú, de tartalmatlan játék lett. A State of Decay 2 sem aratta le a várt babérokat. Bízhatunk még ezek után a Crackdown 3-ban?

A State of Decay 2 Xbox One-ra és PC-re jelent meg. Mi hagyományos Xbox One konzolon teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2018-ban