Hiába kapott széleskörű elismerést a Metro 2033 és a Last Light, az ukrán 4A Games játéksorozata valahogy mégsem tudta maga mögött hagyni a kelet-európai B-kategóriás játékok stigmáját. Pedig szinte minden adott volt ahhoz, hogy a szériát a legnagyobb tripla A-s franchise-ok közt emlegessük - a korhoz mérten gyönyörű látványvilág, az egyedi történet és a magával ragadó hangulat komoly rajongótábort vonzott be az évek során. Talán csak ott csúszott meg a dolog, hogy egy olyan időszakban jelent meg a két játék, amikor a történetközpontú lineáris FPS-ek kora látszólag leáldozóban volt. A zsáner Half-Life-jai lassan átadták a helyüket a Far Cry nyílt világának, és a BioShock utolsó villanása is eltörpült a kiadók szemében az Overwatch, vagy a Destiny mellett – és akkor még nem is említettük a Call of Duty és a Battlefield éves párharcát. Egyedül talán csak az id Software újraindított sorozatai maradtak talpon ezekben a változó időkben.
Ma viszont, egy olyan poszt-Fortnite világban, ahol a csapból is a battle royale és a hero shooter folyik, talán újra reneszánszukat élhetik azok a játékok, amelyek kimért, fókuszált, gondosan megtervezett élményt kínálnak. És hat év csend után itt lép be a képbe a némileg identitászavaros Metro Exodus, ami egyszerre vegyíti a lineáris történetek feszességét és a nyílt világú játékok grandiózusságát. Fel voltam rá készülve, hogy a hangosan zúgó hypevonat (hehe) nagy csalódást fog okozni, és hogy a játékidő nagy részét kilátótornyok felfedezésével és a térképen felvillanó ikonok kipucolásával fogom tölteni. Szerencsére jókorát tévedtem: a 4A Games rátapintott a csőshooterek és az open world játékok közt fekvő arany középútra, amit ideje lenne bemutatni még jó néhány fejlesztőcsapatnak.
A történet néhány évvel a Last Lightot követően játszódik, nem sokkal Dmitry Glukhovsky regénytrilógiájának utolsó felvonása, a Metro 2035 után. A moszkvai metróalagutak sötétjében tengődő Artyom újra és újra kizarándokol a felszínre annak reményében, hogy elcsípjen egy kósza rádiójelet, vagy valami hírt az atomháborúban porig égett külvilágból. Az események hamar szerencsétlen fordulatot vesznek, amikor kiderül: főszereplőnk megérzése helyes volt, Moszkva lakossága pedig egy tudatos döntés nyomán zárkózott el a külvilágtól. Főhősünk a feleségével és a Spártai Rend leghűségesebb katonáival együtt kitör a város gyűrűjéből, hogy egy öreg gőzmozdony hátán szembe szálljon az ismeretlennel.
A Metro Exodus tehát végre maga mögött hagyja az omladozó orosz főváros romjait és a sötét, bűzölgő alagutakat. Az Aurora névre keresztelt gőzössel vágunk neki a külvilágnak, ez pedig olyan régen várt változatosságot ad a környezetnek, ami hatalmas felüdülés lesz a sorozat rajongóinak. Persze itt is feltűnnek majd az ódon, rozsdától ropogó épületek és a mocskos csatornák, de felfedezhetünk majd hatalmas sivatagokat, sűrű fenyveseket és egy fagyos folyóvidéket is. Mindezt pedig egy félig nyitott, de mégis egy adott történet mentén haladó megoldással oldották meg az ukrán fejlesztők: egymást váltják a lineáris pályaszakaszok és a főbb fejezetek méretes, szabadon bejárható területei. A végeredmény tehát egy olyan játék, ami megtartja a korábbi Metro-játékok zárt, klausztrofób horrorelemeit, de mégis tárt karokkal nyit egy izgalmas, új világ felé.
Korábban sokan hasonlították a szériát a S.T.A.L.K.E.R-játékokhoz, de én személy szerint ezt többnyire alaptalannak éreztem. Persze, a posztapokaliptikus világ és az orosz körítés nyomán könnyen adja magát a párhuzam, de csak az Exodus felfedezésre hívó tájai után tudom azt mondani, hogy ez lehet az a fejlesztés, amit anno a GSC Game World csapata is fejben megálmodott. A tervezők javára szóljon, hogy a játék nem traktál minket több tucat mellékküldetéssel, erőltetett szintrendszerrel, vagy egyéb olyan elemekkel, amikkel mesterségesen elnyújthatnák a játékidőt. A nyílt világú játékok alappilléreinek zöme persze így is helyet kapott benne, de egy pillanatig sem éreztem, hogy rá lennék kényszerítve arra, hogy letérjek az elsődleges küldetés nyomvonaláról. Ennek ellenére mégis gyakran rajtakaptam magam azon, hogy a környék összes bodegáját és romos épületét feltúrom, hiszen a világ minden zugában találhatunk valami érdekességet, vagy egy apróbb jutalmat.
Ezt pedig jórészt a Metro-sorozat utánozhatatlan atmoszférájának rovom fel, ami most sem hagy minket cserben. A zene, a környezeti hangdizájn és persze a látványvilág egészen pazar, ezt nem vitathatja senki, azt pedig külön érdemes kiemelni, hogy a helyszínek a folytonosan változó napszakoktól függetlenül mindig remekül festenek. A lopakodós elemeket megörökölve ezúttal is a fény és a sötétség kettősének játéka lesz a legszembetűnőbb, főleg ha éjszaka vágunk neki az útnak. Mivel volt szerencsém egy RTX 2080-as videokártyával tesztelni a játékot, élesben tanulmányozhattam a ray tracing finom, de látványos hatásait. Az árnyak közt megbúvó zugok tényleg igazán sötétek, ezeknek pedig éles kontrasztot adnak a beszűrődő fénycsóvák, vagy a helyenként égve hagyott mécsesek és olajlámpások, amelyek fénye finoman visszatükröződik a hétköznapi tereptárgyakról is. A nappali külvilágban ezzel szemben sokkal nagyobb szerepet kapnak a dinamikusan változó időjárási effektek, és a nedves felületek, vagy a fémtárgyak tükröződése.
Én többnyire napfénynél vágtam neki a kalandoknak, részben mert gyáva vagyok, részben pedig azért, mert ilyenkor kevesebb szörnyeteggel és több banditával találkozhatunk. A radioaktív senkiföldjén mutálódott ocsmányságok sajnos elég egysíkúra, többnyire csak frusztrálóra sikerültek, így sokkal jobban élveztem az emberekkel való harcot. Ugyan az ő mesterséges intelligenciájukról sem tudok ódákat zengeni, de mégis jóval izgalmasabbak a tundrát járó bestiáknál. Remekül bedőlnek a halk léptű Artyom összes trükkjének, így a nyílt tűzharcokat szinte mindig leválthatjuk egy kis sompolygással. Érdemes megemlíteni, hogy az ütközetek során az ellenfeleink gyakran megadják magukat, ha rosszul áll a szénájuk. Ilyenkor egy határozott pofonnal kiüthetjük őket (ahogy lopakodás közben is), ezzel egy adag pozitív karmát szerezve és egy lépéssel közelebb kerülve a legjobb befejezéshez.
A Metro 2033 és a Last Light rengeteg ötletes aprósággal tette izgalmassá a hagyományos lövöldözős játékok formuláját. A kézi dinamóval feltölthető elemlámpa, a felpumpálható sűrített levegős puska, vagy a sérülékeny gázmaszk, amelyben még a szűrőt is le kell cserélnünk, mind olyan elemek voltak, amik használata máshol talán pepecselésnek tűnhetne. Ebben a világban viszont igenis fontos szerepet játszottak, és nem keveset hozzátettek a hangulat megteremtéséhez. Ezeket mind megtartotta az Exodus, azonban egy jellegzetes funkciótól kénytelenek voltunk teljesen megválni. Korábban a jó minőségű, katonai töltényeket valutaként is felhasználhattuk az alagútvárosok kufárjainál, ennek viszont végképp búcsút kell mondanunk. Helyette vegyszereket és ócskavasat gyűjthetünk a külvilágban, amikből aztán hasznos felszereléseket barkácsolhatunk.
Az Aurorán és a pályán elszórva is találkozhatunk munkaasztalokkal. Itt pótolhatjuk az elhasznált fogyóeszközeinket, saját lőszert készíthetünk, fejleszthetjük a felszerelésünket, illetve személyre szabhatjuk kedvenc fegyvereinket is. Utóbbi egyébként egészen fantasztikusra sikerült – minden stukkerhez találhatunk különféle tusokat, tárakat, távcsöveket, mindent, amit csak el tudunk képzelni. Ezeket aztán egy gombnyomással lecserélhetjük, így pillanatok alatt összeállíthatjuk az aktuális helyzethez illő arzenált. Fegyvereinket ugyanis a harcmezőn is megbütykölhetjük, hiszen Artyom egy jókora hátizsákban magával cipel minden ehhez szükségeset. A komolyabb modifikációkhoz és a rendes töltény pótlásához persze szükséges lesz a rendes munkaasztal, de így is akad nálunk annyi kacat, hogy egy mezei revolverből valódi mesterlövészpuskát kovácsoljunk.
Gyakran a nyílt világú játékok rákfenéje az, hogy a bőség zavarában elveszik a történet jelentősége. Nem könnyű dolog magával ragadó, izgalmas sztorit írni úgy, hogy a gyakorlati cselekmény többnyire a befogadó játékstílusára van bízva. A Metro Exodus mégis a trilógia csúcspontját hozza ebből a szempontból is, ezt pedig a nyílt zónákat felváltó lineáris pályaszakaszoknak köszönhetjük. A kies tájakon zakatoló Aurora remek lehetőséget nyújt ahhoz, hogy egy izzasztó bevetés előtt leüljünk egy kicsit és megismerkedjünk csapatunk tagjaival, vagy az útközben hozzánk csapódott idegenekkel. A vihar előtti csendet azonban mindig mozgalmas pillanatok követik, amelyek a remekül megrendezett, kötött missziók során bontakoznak ki.
Az összképet időnként mégis elcsúfítják a játék itt-ott kibukó régi módú megoldásai, és az előző két epizódból megragadt B-kategóriás kvalitásai. Artyom továbbra is Gordon Freeman-szindrómában szenved, vagyis hiába beszélnek hozzá közvetlenül, egyszerűen nem hajlandó kinyitni a száját. Különös betegség ez, hiszen az átvezetők alatt vígan elvállalja a narrátor szerepét, de a játék során mégis úgy tesz, mintha egy mutálódott cica elvitte volna a nyelvét. Rengetegszer kizökkentettek az élményből a furcsán egyoldalú párbeszédek, egyes esetekben pedig főhősünk némasága már-már komikussá tette az amúgy drámainak szánt jeleneteket. Persze az is meglehet, hogy mindenki jobban járt így, hiszen a beszédesebb szereplők jó része a már megszokott vastag, erőltetett orosz akcentussal szövegel. Nem kertelek: a szinkron többnyire pontosan azt a silány minőséget hozza, amit az első két részben is, és meg merném kockáztatni, hogy a tucatellenfelek hangjait is ugyanaz az öt-hat színész kölcsönözte, akik az előző epizódokban is betelefonálták a soraikat.
Összességében azonban a Metro Exodus egy nem hibátlan, de mégis remekül összerakott, izgalmas és újszerű játék lett – egy olyan cím, amire igazán büszke lehet a kelet-európai játékipar. A nyílt világ irányába tett lépés csodákat tett a sorozattal, és a 4A Games javára szóljon, hogy még így sem engedtek a könnyebb út csábításának, és továbbra is egy precízen megszerkesztett, történetközpontú kalandot készítettek. Ha valami perverz módon titeket is vonzanak a szörnyű posztapokaliptikus tájak és a magából kifordult emberiség, akkor ne keressetek tovább: ez az a vonat, amire érdemes felszállnotok!
A Metro Exodus PC-n, Xbox One-on és PlayStation 4-en jelent meg. Mi a PC-s változatot teszteltük.
Kapcsolódó cikkek
A fegyver custom is igazából ha valaki kicsit is rájött, kb dísznek van. Mert oké, szép és jó, de kb az egész játékot két darab fegyverrel ki lehet vinni. Tehetsz rá nagyobb csövet és más scope-ot, annyit nem segít. A fegyver takarítás ér valamit, mert az ront a damage-en, kb ennyi értelme van.
Nálam csont nélkül kap 10 pontot. Grafikát nem számolok, sima fullhd ment nálam, és pár dolgot le kellett húznom (gt1050ti). De a hangulat nagyon ott volt.
Nekem mindhárom kurvára bejön. A szinkronhangoknál lehet felfedezni némi nem eléggé tökélets orosz akcental rendelkező emberkéket, de az minimális.
A grafika, fegyverek, craftolás, agyon jók lettek.
Ezért állítottam át oroszra a szinkront az első óra után.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.