Amikor a 2016-os E3 Sony-konferenciáján lepörgött a Days Gone bemutatója, két egymást követő határozott benyomás ért, melyekre a mai napig tisztán emlékszem. Először csak ámuldoztam azon, hogy milyen remekül néz ki ez az ismeretlen játék, és görcsbe feszült gyomorral figyeltem, ahogy a vagány főhőst zombik százai üldözték rohanva az öreg fűrésztelepen keresztül. Aztán a demó véget ért, én pedig nagyot sóhajtottam, hiszen biztos voltam benne: ha ez a játék egyszer elkészül, akkor a végleges változata a kanyarban sem lesz az előbb látottakhoz képest. Ma viszont platinatrófeával a zsebemben határozottan állíthatom: a Days Gone pontosan azt nyújtja, amit 2016-ban elképzeltünk, és még annál is jóval többet!
A Sony az utóbbi pár évben nem tud félrenyúlni a nagy exkluzív címeivel. A Detroit: Become Human és a God of War újra és újra bemutatták, hogy van igény a remekül megírt, történetközpontú játékokra, a Horizon: Zero Dawn és a Spider-Man pedig bebizonyították, hogy ezt meg lehet valósítani nyílt világú környezetben is. Nagy teher szakadt tehát a Bend Studio vállára, hiszen a generáció vége felé lépkedve egy olyan új IP-vel kellett előrukkolniuk, amellyel szemben elkerülhetetlenek voltak a toronymagas elvárások. Az oregoni csapat azonban állt a kihívás elébe – vettek egy nagy levegőt, kinéztek az ablakon, s elképzelték, hogy miként festene szomszédságuk, ha beütne a világvége.
A történet szerint két évvel járunk a világot sújtó hatalmas katasztrófa után. Az emberiség szinte teljesen kipusztult, miután egy agresszívan terjedő vírus megfertőzte, és torz, vérszomjas szörnyetegekké változtatta őket. Így jöttek létre a freakerek: elkorcsosult, zombiszerű lények, akik hatalmas hordákba gyűlve pusztítják mindazt, ami az utukba áll. Néhányan azonban sértetlenül megúszták a szörnyű incidenst, így ők most táborokba verődve küzdenek a mindennapi túlélésért. De a kempingélet és a rozoga falak közti reszketés nem mindenkinek a kenyere: néhányan csavargóként, mindig egy lépéssel a halál előtt loholva, a megtört utakon töltik a napjaikat.
Így él főszereplőnk Deacon St. John is, aki sok más túlélőhöz hasonlóan mindenét elveszítette a járvány kitörése után. A hatalmas káoszban felesége, Sarah és legjobb barátja, Boozer is megsebesült, a kormány mentőhelikopterére azonban a trió tagjai nem fértek fel mindannyian. Hősünk kénytelen volt tehát döntést hozni – szerelmét felültette a távozó gépre, ő pedig jóbarátjával hátramaradt, hogy aztán motorra ülve szegődjenek Sarah nyomába. Két nappal később érkeztek meg a menekülttáborba, ahova a kedvesét szállították, ekkorra azonban már minden romokban hevert, a fertőzöttek hordája alapos munkát végzett. Deek és Boozer a következő két évet tehát drifterként, utazó csavargóként élték, tábortól táborig járva, hitvány megbízásokat teljesítve. Itt kezdődik a Days Gone története.
A zombifilmek és sorozatok (na meg persze a játékok!) reneszánszukat élik az utóbbi időkben, sőt, talán annyira telített mostanában ez a téma, hogy én speciel már alig emlékszem arra, hogy milyen volt az, amikor a The Walking Dead története még izgalommal töltött el, vagy amikor a Kaptár élőholtjai láttán elfogott a rettegés. Azóta persze láttunk egy-két hihetetlenül izgalmas csavart ezen a koncepción (rád gondolok, The Last of Us), de ha egy zombis újdonsággal kerülök szembe, akkor hajlamos vagyok elkönyvelni azt ezerszer kitaposott cipőként. A Days Gone viszont nagyon különös ebből a szempontból: alapvetően nem mutat fel túl sok újdonságot, helyenként már-már klisésnek is nevezhetők a fordulatai. Ugyanakkor amit letesz az asztalra, az mégis hihetetlenül izgalmas és szórakoztató – mindvégig olyan érzésem volt, mintha a zsáner egy klasszikus eredetijével játszanék, nem pedig a zombis téma sokadik iterációjával.
Ezt pedig elsősorban a súlyos, letaglózó hangulatának, a remekül megírt karaktereknek és az izgalmas történetvezetésnek köszönheti. A Days Gone pontosan olyan, mint az a The Walking Dead-játék, amire az évek során mindannyian vágytunk, de sosem készült el. A főszerepben pedig nem egy semmitmondó videojátékhős, nem egy minden helyzetben erkölcsös és tisztességes badass áll. Deacon csak egy átlagos, sok jellemhibát és fájdalmat rejtegető férfi. Nem akarja megmenteni a világot – a földi poklot járva olykor nem akarja megmenteni még önmagát sem. Ez a morális szürkeség pedig egy-két extrém kivételtől eltekintve az egész szereplőgárdára igaz. A táborokat járva és a túlélőket jobban megismerve rájöttem: a kedves mosoly néha csak egy álca, időnként pedig előfordulhat, hogy a legnagyobb seggfejnek van igaza. Van, amikor érdemes a közös célért küzdeni, néha viszont jobb, ha az ember a saját útját járja.
A Days Gone története elsősorban nem a forgatókönyv, vagy a többé-kevésbé kiszámítható fordulatok miatt annyira lebilincselő. Ami engem megvett kilóra, az a motion capture minősége és a főbb szereplőket megtestesítő színeszek alakítása volt. A játék harmincvalahány órás lefutása alatt ugyanis nagyjából hatórányi átvezetőt láthatunk, melyek minősége egytől egyig kifogástalan. Rengeteg közeli felvételt láthatunk a szereplőkről, s mivel alapvetően egy igen komor hangulatú, drámai történetről van szó, hatalmas szerepet játszik a szinkronmunka és a színészek arcmimikája. Talán kissé elfogult vagyok, hiszen régóta követem a Deacont alakító Sam Witwer munkáját (róla bővebben az infódobozban), de úgy gondolom, hogy mind ő, mind pedig a támogató szereplőgárda igazán nagyszerű munkát végzett. Egyébként a Days Gone teljes körű magyar honosítást kapott, s habár a fordításban ugyan akadnak problémák és furcsa megoldások, akkor is örömhír, hogy a saját nyelvünkön is élvezhetjük a játékot.
Deacon a kulisszák mögött
A hangulat sava-borsát azonban Oregon festői tájai adják, amelyek két év pusztulás után is szinte csak úgy hívogatják a felfedezni vágyókat. A környezet tervezői hazai pályán mozogtak, a munkájukon pedig látszik, hogy komoly odafigyeléssel dolgoztak a projekten. A romba dőlt épületek, az elhagyatott táborok és az útmenti fogadók mindegyike egy tragikus történetet mesél el. A repedezett betonutaknak és túraösvényeknek pedig látványos hátteret adnak a sűrű fenyvesek, vagy a Kaszkádok hófödte csúcsai. A természet azonban távolról sem mondható idillinek, hiszen azt százával járják a vért és ürüléket maguk után hagyó korcsok. Nem érdemes tehát elmélázni, nyitva kell tartanunk a szemünket és mindig mozgásban kell maradnunk. Ehhez pedig meg is kapjuk a tökéletes társat.
Deacon egy motoros banda, a Mongrels MC tagja volt a világvége előtt, így két év után is a felvarrókkal teletűzdelt bőrmellényével, na meg pöfékelő vasparipájával járja az utakat. Itt nem válogathatunk az út szélén elhagyott járgányok közül – egyetlen hűséges motorunk lesz, ami jó szolgálatot tesz majd a játék teljes lefutása alatt. Rengeteg fejlesztési lehetőség közül válogathatunk, melyekkel a lepukkant robogóból egy igazi monstrumot varázsolhatunk a történet végére. Számos módon növelhetjük a motor teljesítményét, vagy felszerelhetjük azt erősebb vázzal és abroncsokkal, hogy jobban bírja a gyűrődést. Fontos lesz beszerezni egy nagyobb benzintartályt is, hogy ne kelljen minden táborban elhagyott kannák után kutatnunk. Kezdetben igazi rémálom lesz egyben tartanunk ezt a roncsot, az idő haladtával azonban egy olyan gépet eszkábálhatunk, ami nélkül még a mellékhelyiségre sem mennénk szívesen.
Kezdetben egyébként kifejezetten nehézkesnek éreztem a motor kezelését, az idő haladtával azonban hamar hozzászoktam, később pedig egyenesen szerelembe estem a vezetésével. A gépnek ugyanis komoly súlya van, nem lehet csak úgy ész nélkül szórakozni vele. Az összeguberált alkatrészek és a dinamikusan változó, olykor esős, olykor havas időjárás pedig érezhető hatással vannak a viselkedésére. A játék végére viszont kívánni sem tudtam volna ennél nagyszerűbb járművet: tökéletes eszköz a gyors mozgáshoz egy olyan környezetben, ahol egymást váltják a dugóban ragadt utak és a sáros lankák. Na meg persze hatalmasat dob a dolog a senkiföldjét járó, fejvadász csavargó életérzésén is.
Mert Deacon sokféle melót elvállal, néha a közjó, néha pedig csak a saját pénztárcája kedvéért. A vadászat során gyakran megütközünk az utak mentén lesben álló banditákkal, az erőszakos Ripper-szektásokkal, vagy bárki mással, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére. Sokszor viszont a fertőzöttekkel gyűlhet meg a bajunk, akik nappal többnyire barlangokban, vagy ürülékből és gallyakból összehordott fészkekben gubbasztanak, éjjel pedig vadállat módjára vadásznak és vándorolnak. A napszakváltás komolyan befolyásolhatja azt, hogy miként állunk egy feladat megoldásához: amíg éjszaka a horda a közeli folyónál iszik, vagy az erdei vad után lohol, addig mi nagyobb biztonsággal lopódzhatunk az üregükhöz, hogy porig égessük azt.
Aki látott már videóanyagot a Days Gone hatalmas zombihadáról, az bátran eldöntheti magában, hogy akar-e szórakozni az üvöltve felé rohanó undormányokkal. A Bend Studio technikai szempontból valami igazán lehengerlőt alkotott ezen a téren, nem is értem teljesen, hogy egy hagyományos PlayStation 4 hogyan képes akadás nélkül megjeleníteni ennyi mozgó karaktert. Némely csoport csak 50-60 élőhalottból áll, és ez is igen látványos tud lenni. Amikor viszont egy 500 főt, vagy annál is többet számláló, egymást taposva hömpölygő horda szalad utánunk, akkor ember legyen a talpán, akinek nem izzad meg a tenyere a kontrollert szorítva.
Ezek a hordák ráadásul egészen figyelemreméltó mesterséges intelligenciát kaptak – már ahhoz képest, amit a nyáladzó zombiktól elvárhat az ember. A legnagyobb tömeg általában a lehető legrövidebb úton követi a főszereplőnket, de ha túl nagy a tülekedés, akkor több oldalirányban, amőbaként szétnyúlva vágnak Deek útjába. Reménykedjünk benne, hogy van a környéken elég robbanószer, vagy egy olyan fojtópont, ahol könnyen lekaszálhatjuk őket, mert ha futás közben elfáradunk, akkor nem lesz jó vége a dolognak. A freakerekkel való tömeges harc tehát tényleg fantasztikus, le a kalappal a megvalósításért! Ugyanezt viszont sajnos nem tudom elmondani a hagyományos, emberi ellenfelekről. Itt az MI egészen bugyuta dolgokra hajlamos, főleg ha bedobjuk a mixbe a lopakodást is. Ész nélkül rohannak a gépfegyveres Deek után egy szál gerendát szorongatva, ha pedig ne adj’ Isten úgy döntenek, hogy fifikásan ránk kerülnek, akkor a manőver felénél gyakran el is felejtik, hogy merre indultak és kicsodát üldöztek. Nem is értem, hogyan élhettek túl két évig ebben a veszélyes világban.
Az ellenfelek változatossága egyébként az embereknél és a hagyományos freakereknél jóval színesebb skálán mozog. Többnyire velük fog meggyűlni a bajunk, de a játék fokozatosan adagolja majd az egyre spécibb rosszaságokat is. Lesznek itt apró gyermekekből átalakult korcsok, akik a tetőkre mászva lesik minden lépésünket, fürge Reacherek, akik mögöttünk ólálkodva cserkésznek be minket, meg hangosan sikító banyák is, akik ránk szakajtják a környék összes fenevadját – hogy csak egy párat említsek. A vírus azonban az állatvilágot sem kímélte. Ha éhes farkasok, medvék, vagy pumák erednek a nyomunkba, akkor összetehetjük a kezünket – ezek holmi háziállatok a fertőzött társaikhoz képest.
Ahol viszont talán ráfért volna még egy kis változatosság a Days Gone-ra, az a mellékküldetések és a kinti világ tennivalóinak a dizájnja. A játék ugyanis időnként hajlamos beleesni az open world-címek öreg hibájába: ugyanazt a néhány feladványt kell megoldanunk újra és újra, enyhén eltérő körítésben. Oldj fel egy NERO-ellenőrzőpontot itt, pucolj ki egy banditatábort ott, égess fel pár szörnyfészket amott – a remekül kivitelezett játékmenetnek köszönhetően végig élveztem ezeket a missziókat is, de egy kis változatosság azért nem ártott volna nekik.
Az említett küldetéseknek (és persze a sztorimisszióknak is) azonban remek ívet ad Deacon fejlődése. A játék ugyanis elég sok szerepjátékos elemet tartogat, így nem maradhat el a képességfa, a barkácsolás és az arzenálunk is elég komoly tempóban bővül majd. Eleinte egy rövidebb sprint után is kapkodjuk majd a levegőt és annak is örülni fogunk, ha sikerül majd összeharácsolnunk egy tár lőszert a karabélyunkhoz. Egy igazi túlélőjátékként kezdünk, ahol egy maroknyi korcs is komoly veszélyt jelenthet, pályafutásunk későbbi szakaszaiban azonban hatalmas golyószórókkal, különféle csapdákkal és robbanószerekkel, látványosan felkészültebben szaggathatjuk majd a tömegekben érkező csúfságokat. Az erőegyensúly tehát az idő haladtával folyamatosan a mi oldalunkra billen, ezzel párhuzamban pedig az elénk állított kihívás is hatványozottan megnő majd. Egy remekül kiegyensúlyozott felépítésről van szó, ami mindig izgalmassá teszi a játékot.
Végül pedig érdemes megemlíteni a technikai bakikat, hiszen pocsék munkát végeznék, ha nem említeném, hogy a programon azért még van mit csiszolni. A megjelenés előtti verziója többször is komolyan beszaggatott (meglepő módon sosem akkor, amikor több száz rusnyaság loholt a nyakamban), gyakran láttam későn betöltődő textúrákat és nem egyszer találkoztam a furcsa fizikájú, egymáson áteső tárgyakkal. A fejlesztőcsapat javára szóljon azonban, hogy a megjelenés előtti másfél hét alatt két hibajavító frissítés is érkezett a játékhoz, s habár nem sikerült maradéktalanul eltüntetni minden gikszert, a változás nagyon is kézzelfogható.
A Days Gone összességében egy nagyon kellemes meglepetés volt számomra. Kételkedtem benne, hogy a Bend Studio úgy fogja szállítani ezt az igen ambiciózus projektet, mint ahogy azt eredetileg eltervezték, de minden apróbb hibája ellenére a végleges anyag mégis abszolút túlszárnyalta az elképzeléseimet. Az oregoni vadonban lézengő zombihordák, a motoros portyázás és a remekül kivitelezett történetvezetés mind megadják azt a pluszt, amitől Deacon kalandja messze kiemelkedik az átlagos posztapokaliptikus sztorik közül. Ha tehát legközelebb megkérdezik tőletek, hogy mi is a neve annak a frankó PlayStation-exkluzív zombis játéknak, akkor már nem csak egy cím juthat majd az eszetekbe.
A Days Gone kizárólag PlayStation 4-en jelent meg. Mi az alapmodellen teszteltük.
Kapcsolódó cikkek
De legalább van benne egyedi ötlet is: a fáklya. :D
https://youtu.be/qHsrJKPi1oQ
Én pl a minap próbáltam rá a The Last Guardianra és azt kell mondjam gyönyörű.
Nem maga a grafika, hanem az animáció minden téren. És így összességében igencsak mutatós iparos munka.
Hogy ha vita tárgyává válik, hogy például a motor fizikája jó-e, vagy sem, az már komoly gond. Olyan embereknek kellene tesztelnie játékokat, akiknél ez nem lehet vita, az ugyanis nem egy szubjektív szempont, a fizikának és az irányíthatóságnak könnyedén megfogható és bekategorizálható elemei vannak, amikből lehet tudni, hogy jó, vagy nem.
Ugyanez van a grafikánál is. Újságírók vitatkoznak több helyen azon, hogy a Red Dead Redemption 2, vagy a Days Gone grafikája szebb-e. És ez agyrém. Ez nem lehet vita tárgya. Játékgrafikusként - és mind a két játékot PS4 Pro-n kipróbálva - teljességgel egyértelműen és minden vitán felül kijelenthetem, hogy összességében a Days Gone grafikája a szebb. A textúrák szemmel láthatóan élesebbek. A fények egységesebben lettek kitalálva és megvalósítva. A karakterek megvalósítása szembetűen jobb lett. A RDR2 előnye nem a grafikában mutatkozik meg, hanem egyrészt az ügyesen kitalált atmoszférában, másrészt pedig abban, hogy olyan hihetetlenül részletesen dolgoztak ki egyes elemeket, annyira élővé tették a világot, és olyan sok apróságra figyeltek, hogy az bámulatos. Csak ezt nem szabad a grafikával összekeverni.
Amíg játékosok vitáznak azon, hogy melyiknek szebb a grafikája, addig nincs nagy baj, mert nyilván mindenkinek húz valahová a szíve, és azt szebbnek látja. De könyörgöm, egy szakembernek legyen már hozzá szeme, mert ehhez tényleg nem sok kell, ez annyira nyilvánvaló.
Egyébként itt ragadom meg az alkalmat, hogy kiemeljem jelen teszt írójának az éleslátását, ugyanis sehol máshol nem láttam megemlítve a valóban páratlan mocap munkát, csak itt.
u.i.: A grafikát a két játéknál azonos hardveren, egy PS4 Pro-n hasonlítottam össze. Ha valaki azt mondja, hogy az Xbox One X olyan látványosan erősebb, hogy ott a textúrák élesebbek, mint a PlayStation-ös Days Gone-nál, akkor jobb híján kénytelen vagyok elhinni, de azonos hardveren nem kérdés, hogy összességében (nem minden elemében) a Days Gone a szebb.
u.u.i.: Ismerve az itteni közösséget kijelentem, hogy senkivel nem fogok vitatkozni azon, hogy melyik játék a szebb. 17 éve vagyok grafikus, azon belül 5 éve játékgrafikus, szóval egyszerű szubjektív szempontok alapján kijelentettem, hogy a Days Gone szebb PS4 Pro-n, ez nálam nem vitaindító, ez egy tény.
Ugyanakkor maga a történet nagyon szép ívű volt, fordulatos és végig izgalmas. Tetszettek a karakterfejlődések, és az is, hogy nem volt túltolva, egy csavargóból nem lett szivárványpóni hátán lovagló hős, csak változott némileg a jelleme és a hozzáállása néhány dologhoz.
Külön piros pont jár azért, hogy a történet vége UTÁN is vannak még olyan kisebb sztorik, amikből azért elég durva dolgok derülnek ki, és amik elég jól megalapoznak a következő résznek is. Tehát nem csak az elmaradott küldetéseket lehet bepótolni, hanem vannak kis történetek, amiket csak a fősztori lezárása után játszhatunk, ez szerintem kiváló ötlet, nagyon jól levezeti az egészet.
Én technikai problémát összesen 4 alkalommal tapasztaltam, ebből kétszer FPS drop volt, ami úgy 1-2 másodpercig tartott, egyszer belezuhantam a textúrába, egyszer pedig elkezdett csúszni a hang a képhez képest.
Összességében nem tudtam dönteni, hogy a The Last of Us maradt-e a kedvencem, vagy ez lett-e az új favorit, ezért azt mondom, hogy továbbra is a The Last of Us a kedvenc történetközpontú csőjátékom, a Days Gone pedig a kedvenc történetközpontú nyílt világú játékom.
Nálam 9 pont.
Teli van olyan apróságokkal, amiken látni, hogy itt ezt kitalálták, kiszámolták, kidolgozták, és következetesen összerakták, a motorkezelés, üzemanyag, a lootolás mechanikája, a freakerek és típusok bevezetése.
Ja, és a sztori kegyetlen jól meg van írva, iszonyat húz magával, és ahhoz képest, hogy open-world, alig van üresjárat, és tényleg az van, hogy azt hiszed, hogy oké, ez a játék, érted, mindent láttál, és akkor pofán vág, aztán egy idő után újra és újra. A térkép harmadik harmada is egy igazi gyomros, csak nem akarok spoilerezni.
Alapvetően nem a kedvencem a nyílt világ!
De ez olyan szinten elkapott hogy nem lehet lerakni a joy-t.
Hangulat 10/10,grafika is jó a mai elvárásokat bőven hozza,a fegyverek kezelhetősége,meg az érzet amit lővésnél ad...tökéletes!
Szép meg jó a játék,és amikor azt hinnéd hogy ok,ennyi voltt benne.....bumm oda basz megint és még rá tesz egy lapáttal!
Ezzel szemben csak jönni menni a kietlen vidéken nagyobb élvezet a Days Gone-ban, szóval számomra is abszolut kellemes meglepetés :) Ha nem is 8.5-öt, de egy stabil 7,5-8-at én is adnék rá :)
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.