Crash Bandicoot 4: It's About Time teszt

Remek munkát végzett a Vicarious Vision a Crash Bandicoot N. Sane Trilogyval, hiszen nem csak az eredeti játékokhoz hűen keverték újra a platformerek látványát, de ismét a köztudatba hozták az öreg Crasht. Az Activision a pozitív fogadtatás után zöld utat adott egy számozott folytatásnak is, méghozzá a negyedik epizódnak, amivel nem titkolt szándéka - erre a játékban is reflektálnak -, hogy elfejtesse a felemásra sikerült részeket, amik a PS1-es trilógia után születtek. A fejlesztést azonban ezúttal a Spyro Reignited Trilogyval már bizonyított, szintén házon belüli Toys for Bob csapatára bízta.

A fentiek tudatában nem nagy meglepetés, hogy történet rögtön a harmadik rész titkos befejezése után játszódik, amikor Neo Cortex és N.Trophy igyekszik megszökni fogságukból, ami Uka Uka minden erejének felhasználásával végül sikerül is. Ez a procedúra azonban hasadást idéz elő a tér és idő kontinuumán, ami az univerzum széthullásához vezet majd hosszútávon, ezért Crash és Coco duóján a világ szeme, hogy a kvantummaszkok segítségével befoltozzák a keletkezett lyukakat.

A cselekmény alapfelállásának köszönhetően - és a Crash Bandicoot 3: Warpedhoz hasonlóan - a negyedik rész ismét egy időutazós kalandra invitál minket, ami a fejlesztők számára rengeteg változatos hely megalkotására adott lehetőséget. Megfordulunk majd többek között ázsiai tájakon, kalóz kikötőkben és a dinoszauruszok korában, de a játék végére még egy nosztalgiabombával is készültek a fejlesztők a messzi 1996-ból. És ha már múltidézés: a pályák ezúttal a Crash Bandicoot 1-ből ismerős lineáris sorrendben következnek, tehát búcsút inthetünk a második, illetve harmadik epizódban bemutatkozott ötpályás szobáknak, ami szomorú, de azért annyira nem rondít bele a flow-élménybe - abba majd a nehézség fog, de ne rohanjunk ennyire előre!

Először érdemes pár szót ejteni arról, hogy a Crash Bandicoot 4: It’s About Time pályatervezése nem csak, hogy zseniális, de talán a széria eddigi legjobbja. Kicsit talán hosszabbra sikerültek a kelleténél, de nem lehet elvitatni a Toys for Bob munkatársaitól, hogy olyan precíz munkát végeztek, ami példaértékű a platformer zsáneren belül. Az említett kvantummaszkok pedig kellő újdonsággal bonyolítják meg a jól bevált dobozszéttörős formulát, ami a játékosok rémálmaiban visszatérő Cortex Castle szinten csúcsosodik majd ki teljesen.

A sokat emlegetett kvantummaszkokból egész pontosan négyen fognak majd hozzánk csatlakozni, akik más platformerekből már ismerős játékmechanikákkal egészítik ki sávos bandikutjaink kalandját. Először Lani-Loli keresztezi majd az utunkat, akinek a segítségével egy gombnyomásra materializálhatjuk és dematerializálhatjuk a platformokat, csapdákat, vagy akár kisebb pályaszakaszokat is. Második a sorban ‘Akano, aki a végtelenségig tudja pörgetni Crasht és Cocót, amivel nem csak hurrikán módjára tudunk hatalmasakat repülni, de a megerősített ládákat is gond nélkül szétverhetjük. Kapuna-Wa Max Payne kedvenc maszkja lehetne, ugyanis vele az időt lassíthatjuk le, aminek hála kis ideig akár a rettegett Nitro dobozokon is gond nélkül végigszaladhatunk. A sort Ika-Ika zárja, aki szó szerint a feje tetejére állítja a közlekedést, ami elképesztően zavaró és frusztráló, de hát pont ez lesz benne a kihívás.

Fontos újdonság még, hogy a két bandikut mellett ezúttal néhány pálya erejéig (ott is általában csak a feléig) irányítható karakterré változik Tawna, Dingodile és Cortex is, akik mind-mind egyedi játékstílussal gazdagítják a játékot. Tawna talán a legunalmasabb közülük, hiszen ő a grappling hookján kívül nem sokban különbözik Crashéktől, ellenben Dingodile-lal, aki lomhaságát a ládákat beporszívózó fegyverével kompenzálja. Cortex pedig az ellenfeleket trambulinná alakító fegyverével már-már egy puzzle-játék hangulatát kelti az adott pályaszakaszokon. Szomorú azonban, hogy majdnem minden vendégszereplős pálya igazából egy előző szint reciklikálása, ugyanis nagyon hamar visszakapjuk Crash vagy Coco felett az irányítást, és ismét egy olyan részt kell megismételnünk, ahol már jártunk ezelőtt.

Az újrahasznosítás azért is szemet szúr, mert a készítők kicsit átestek vele a ló túloldalára - akárcsak a játék nehézségével. Az utóbbival kapcsolatban érdemes kettéválasztani, hogy az adott pályák végére elérni a Crash Bandicoot 4-ben, habár nem könnyű, egyáltalán nem lehetetlen feladat, viszont aki szeretné megszerezni a 106 százalékos titkos befejezést, nos, az alaposan kösse fel a soulslike-nadrágot! Ezzel a döntéssel nem értek teljesen egyet, mivel így a Crash-játékok egyik legfontosabb esszenciáját - a felfedezés és gyűjtögetés élvezetét - leszűkítették egy nagyon pici csoport kiváltságának.

Először is meg kell szereznünk az összes gyémántot: már ez sem egyszerű küldetés, ugyanis a fejlesztők nagyon sokszor kamerán kívül, vagy éppen olyan helyre rejtették el a dobozokat, ahol segítség nélkül nincs ember, aki megtalálja őket. Természetesen szintén teljesítenünk kell a time trialöket - méghozzá ezúttal platinum szinten, ami kegyetlenül nehéz -, és a kampány közepén megnyílik az N.Verted mód is, ami minden pályát egy extra vizuális szűrővel és horizontális tükrözéssel lát el, valamint megduplázza a megszerzendő gyémántok számát. Azonban a jéghegy csúcsa egyértelműen az, hogy minden pályát úgyis végig kell játszanunk egyszer, hogy nem halunk meg rajtuk, és az összes ládát ripityára törjük azzal a lendülettel.

Ez volt az a pont, ahol eldöntöttem, hogy a maradék hajam fontosabb, mint a platina trófea, ugyanis a pályák nem csak nehezek, de mint említettem, nagyon hosszúak is, így egy apró hiba is hazavághatja a 15-20 perces próbálkozásunkat. Arról nem is beszélve, hogy bár szuper a játék irányítása, amikor a maximumot várja el a kontroller kézbentartójától, akkor cserébe hajlamos az ő részéről ennek nem eleget tenni, és furcsa glitcheket, illetve bugokat produkálni. Ezek a problémák azonban javarészt tényleg csak akkor jönnek elő, amikor kitoljuk a Crash Bandicoot 4 határait.

Elképzelni sem merem, hogy van-e olyan játékos, aki esetleg egy alap PS4-en vagy Xbox One-on maxolta ki a játékot, hiszen ezeken nem csak borzalmasan futott a játék, de a töltőképernyők is rengeteg időt raboltak el a szabadidőnkből. Szerencsére PlayStation 5-ön az SSD-nek hála villámgyors volt a pályák betöltése, és a játék is stabilan tartotta 60 fps-t. Szomorú viszont, hogy a DualSense képességeit - kis túlzással - egyáltalán nem használja ki a játék, ami az Astro’s Playroom után egyenesen fájdalmasan hiányzott a kezemnek. Megértem, hogy ez plusz munkával jár a készítőknek, de az egy-két adaptív ravaszt használó elem mellett jó lett volna a haptikus visszajelzést is kamatoztatni, mert rengeteg szituáció konkrétan kiáltott érte.

Habár a DualSense méltatlanul hanyagolva lett, cserébe a Crash Bandicoot 4 látványa és hangulata mindenért kárpótolt. A pályák látványvilága nem csak abszolút hű az alaptrilógia által megalkotott világhoz, de hirtelen most nem is tudnék szebb grafikájú platformert mondani, ami az átvezetők alatt egyenesen Pixar-minőségűnek mondható. A hangok és a zene is fantasztikusan sikerültek, igaz, az utóbbi talán nem olyan kimagaslóan fülbemászó, mint a PS1-es érában. Ettől függetlenül így is született pár olyan dallam, amit még sokat fogunk dúdolgatni, mint például a főtéma vagy az Out for Launch.

Érdemes még röviden szót ejteni arról is, hogy a játékba került némi többjátékos vonás is, ami azért nem egy Crash Bash, de a megfelelő társasággal egy pár óráig el lehet vele szórakozni a kontrollert passzolgatva. Magát a sztorit is játszhatjuk így - beállítva, hogy elhalálozások és/vagy checkpointok esetében vándorol az irányító -, de a kompetitív módokban szintén így versenyezhetünk, hogy ki szalad végig hamarabb az adott pályán. A harmadik játékmód hasonló az imént említetthez, csak ott a leghosszabb láda széttöréskombó elérése lesz a végső cél.

Jól látszik tehát, hogy a fejlesztőcsapat bőven pakolt tartalmat a játékba, hogy pillanatig se érezzük drágának a 60 eurós árcédulát - és a flashback tape-ekről még csak nem is beszéltem! Ezekben a feloldható bónuszpályákon igazi retró élményben lehet részünk, ahogy visszarepülünk a múltba, és Cortex bandikutokon való kísérletezéseit játszhatjuk újra - mindezt olyan audiovizuális körítésben, mintha csak egy lestrapált VHS-t néznénk. A nosztalgiabombán a kanócot pedig az alaptrilógia zenéi gyújtják be, amiket a flashback.pályák alatt hallhattunk.

Nem csak hatalmas profizmussal, de elképesztő rajongói lelkesedéssel nyúlt a Toys for Bob a Crash Bandicoot 4: It’s About Time megalkotásához, hiszen gyakorlatilag az alaptrilógia összes boss fight eleme visszaköszön valamilyen (és tovább csiszolt) formában itt is, de még a későbbi - kevésbé sikeres - Crash-játékokból is ügyesen emeltek át ötleteket. A legnagyobb vízválasztó nyilván a játék nehézsége lesz, amivel kapcsolatban talán a legjobb tanács, amit adhatok, hogy a mazochistákon kívül mindenki mondjon le az összes gyűjtögetnivaló megszerzéséről, és akkor az elmúlt idők egyik legjobb platformerével lesz dolga. Persze a gyémántok csillogása csábító... de mégsem éri meg a sok fájdalmat... de az a fránya OCD, és hát másoknak is sikerült... áh, túl drága a TV és a kontroller ehhez... de hát ez mégis tíz év után egy új Crash Bandicoot-epizód, ami ráadásul jól sikerült!

A Crash Bandicoot 4: It’s About Time PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re és Nintendo Switchre jelent meg. Mi a játék PS5-ös verzióját teszteltük.