Need for Speed Unbound teszt

Három évvel ezelőtt nagyjából azzal a gondolattal zártam a Need for Speed: Heat tesztemet, hogy bár nagyon ígéretesek az ötletek, amikkel a Ghost Games próbálkozik, a sorozat sajnos még mindig nincs abban a helyzetben, hogy a legjobb autós címek között emlegessük, és az egyedi megoldások ellenére továbbra is csak a középszerben dagonyázik. A szériát a Heat után az EA parkoló pályára állította, majd látva az előző fejlesztőcsapat fél évtizedes bukdácsolását, visszaadta az irányítást a hatalmas versenyjátékos múlttal rendelkező Criterion Games kezébe. A Burnout fejlesztői azonban úgy tűnik meglátták a potenciált a ’19-es Heat ötleteiben, hiszen az Unbound nem csak, hogy erősen épít az ott látott megoldásokra, de érezhetően a kritikákra is hallgattak, mivel az előző epizód hibáit szinte sikerült teljesen kijavítani.

Vegyük például azonnal a történetet, ami a Heat esetében szörnyen gyenge és erőltetett volt, tele idegesítő karakterekkel. Bár ezúttal sem kapunk emlékezetes cselekményt, az legalább nem okoz fizikai fájdalmat, ami az átvezetőkben vagy a párbeszédekben zajlik. Egy finoman tálalt bosszúsztoriról van szó, ami pont annyi képernyőidőt kapott, amennyit egy ilyen játékban érdemel a történet. Még mindig becsúszik itt-ott egy-egy cringe jelenet, de határozottan élvezhetőbb a végeredmény. A párbeszédek egy része ráadásul általában az üresjáratokkal teli szabad kóborlás módban, vezetés közben hangzik el, így nem kell több órányi átvezetőt végigszenvedni, ha inkább csak a versenyekre koncentrálnánk.

Hasonlóan jó érzékkel nyúltak hozzá a Criterion emberei a Heatben bemutatott napszakváltós koncepcióhoz. Az éjszakák ezúttal is veszélyesebbek, ha a rendőri jelenlétről van szó, az Unboundban azonban nappal már nem kell szenvedni a dögunalmas legális futamokkal. Ugyanúgy belefuthatunk a jardba a délelőtti órákban is, és ugyanúgy kialakulhat egy-egy komolyabb üldözés is, ennek azonban jóval kisebb az esélye ilyenkor. A kampányban napi bontásban látjuk majd a heti teendőinket, amihez kapunk a garázsunkban egy csinos kis naptárat is. A célunk az, hogy elég pénzt összeszedjünk, és megfelelő autót építsünk a történet továbbgörgetéséhez elengedhetetlen szombati többfutamos eseményre. A két felvonásra osztott (nappal és éjszaka) hétköznapokon lesz lehetőségünk részt venni a versenyeken, kihívásokban, üldözésekben, de itt érhető el a szabad kóborlás mód is.

A játékmenet a gyakorlatban körülbelül úgy néz ki, hogy egy adott napot megkezdve először kigurulunk a városba nappal, ahol a nyugisabb futamok közül válogathatunk. Ilyenkor érdemes rámenni a különféle gyűjthető cuccokra, vagy a Horizon sorozatból (nem az robotdinós, az autós) utcai kihívásokra is, hiszen visszafogottabb rendőri jelenlét mellett a nappali világosság is segít a kutakodásban. Ha befejeztünk mindent, vagy szimplán csak váltani szeretnénk, annyi a teendőnk, hogy visszagurulunk a garázsba, ezzel pedig áttekerjük az időt éjszakára. Fontos megjegyezni, hogy a nappal összeszedett körözöttségi szintünket átvisszük magunkkal az esti műszakba, szóval érdemes néha óvatoskodni, hiszen a nagyobb jutalmakat osztogató versenyek általában az éj leple alatt kerülnek megrendezésre. Ezeket egyébként a már említett naptár is jelöli, így elég jól lehet tervezgetni, melyik napszakban mennyi időt szeretnénk tölteni. Ha befejeztük a napot, ugorhatunk a következőre, ahol tiszta lappal kezdhetünk neki újra a teendőinknek.

Természetesen, ha bármikor elkapnak minket a rendőrök, buktuk az adott napszakban összeszedett pénzt, ami azért ad egy kellemes kockáztatós kihívásfaktort a játéknak. Szinte minden verseny emeli valamennyire a körözöttségi szintünket, így mindig ott lebeg a játékos fejében a kérdés, hogy érdemes-e még egy futamot bevállalni nagyobb kockázattal, vagy jobb inkább visszacsorogni a garázsba a szerényebb jutalommal. És ha már szóba kerültek a rendőrök: újabb komoly negatívumon sikerült faragni a Heathez képest. A zsaruk sokkal okosabban és kevésbé agresszíven működnek, mint három éve. Az első két körözési szint kellemes kihívást nyújt, és elég gyorsan le lehet őket rázni ahhoz, hogy ne váljanak rövidtávon frusztrálóvá. Magasabb fokozatokon már akadnak azért parás helyzetek, de valahogy sosem cuppannak úgy rá a játékosra a rendőrautók, mint a Heatben. Némi terepismerettel és pár trükkel felvértezve komolyabb szinteken is megszabadulhatunk tőlük pár perc alatt, sosem ragadunk bele végtelen, hosszú perceken át tartó üldözésekbe.

Visszatért az új epizódban az előző rész talán egyik legjobban működő eleme, az irányítási mechanika is. A driftelés pofonegyszerűen a fék vagy a gáz megnyomásával és felengedésével abszolválható, de azért figyelni kell, hogy a jó szögben és a megfelelő sebességgel kapjuk el a kanyarokat. Ehhez csapták hozzá az új nitró megoldást a fejlesztők, melynek lényege, hogy megszokott sáv mellett kapunk egy gyorsan töltődő, amolyan instant kigyorsítást. A farolgatást és a nitrózást összekombinálva elég látványos versenyeket futhatunk, és igazi árkád őrületben lehet részünk. Javult ráadásul a sebességérzet is, amitől már a második-harmadik autókategóriában hajmeresztő sebességre kapcsol a játék. Az érezhető finomhangolások ellenére azonban még mindig nem tökéletes az irányítás, hiszen van pár autó, ami véletlenszerűen dobja el magát egy-egy rosszul sikerült apró mozdulat után. Ezen sokat segíthetnek a szabad kóborlás pause menüjéből előkotorható beállítási lehetőségek, ahol a finomhangoló csúszkák birizgálása mellett akár a kipörgésgátlót is bekapcsolhatjuk az adott járműhöz.

Sajnos a kiváló érzékkel megújított játékelemek mellett azért még mindig akadnak összecsapott részei a játéknak. Hiába az ezúttal is gyönyörűen megépített város és hatalmas bejárható terület, ha térkép nincs igazán tartalommal megtöltve, sőt egy picit sterilnek is tűnik. A viccesen elugráló gyalogosok ellenére valahogy még mindig nem tűnik élőnek a környezet, ez pedig köszönhető annak is, hogy a városban járkálva nem sok tennivalónk akad. A szokásos alibi elfoglaltságok mellett nagyon hamar kiüresednek a futamok közötti átutazások, így valamennyire feldobja a furikázást, hogy ilyenkor zajlik a karakterek között a párbeszédek egy része. Hasonló ötlettelenségről árulkodik, hogy feltűnően hamar elkezdenek ismétlődni a versenyek. A nagy térkép és a zseniális úthálózat ellenére gyorsan eljön a pillanat, hogy egy órán belül 3-4 alkalommal is ugyanazt a vonalvezetést sorsolja be a játék a versenyekre. Mellécsapva az unalmas ide-oda utazgatásokat, és meg is vagyunk a fárasztó grindolás mintapéldájával. Szerencsére ennyire sosem válik unalmassá a történet mód, de mégis hiányérzete támad a játékosnak.

A Need for Speed Unbound talán legmegosztóbb tulajdonsága a grafikai stílus, mely kapott hideget-meleget az első előzetesek után. Őszintén, én akkor sem és most sem értem mi a gond ezekkel a rajzfilmes effektekkel, hiszen a sorozat sosem volt egy komoly szimulátor, mint például a Forza Motorsport vagy a Gran Turismo 7, így bőven elférnek ezek az amúgy gyakran megkapó és látványos, teljes mértékben testreszabható grafikus elemek. Főleg, hogy ezek tovább bővítik az testreszabhatósági lehetőségben bővelkedő autócicomázást. Igazán szép műveket lehet találni már most a rajongói alkotások között, ez pedig köszönhető annak is, hogy rengeteg féle matricát, anyagtípust és finomhangolást pakoltak a fejlesztők a játékba. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy órákig el lehet lenni egy-egy autó matricázásával. A belső tuning szinte egy az egyben átemelésre került a Heatből, ezzel azonban nincs gond, hiszen már ott is kiválóan működött, kár lett volna megbirizgálni.

Az effektek ráadásul mozgás közben is kifejezetten látványos és egyedi egyveleget alkotnak, így én óva intek mindenkit a kikapcsolásuktól, hiszen a játék egyedi stílusát heréljük ki ezzel. Itt jön képbe egyébként, hogy nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy az Unbound kizárólag jelen generációs konzolokra jelent meg. Bár a látvány egyértelműen nem üti meg az etalon Forza Horizon 5 szintjét, a stabil 60 fps a látványos effektek, üldözések és sokszereplős versenyek mellett elengedhetetlen ahhoz, hogy az Unbound normálisan élvezhető legyen. A Heathez hasonlóan egyébként a helyszínválasztás ezúttal is jól sikerült. A Chicagót megidéző Lakeshore City és környéke kiváló hátteret biztosít a versenyeknek. Az aluljárókkal, széles utcákkal és felnyíló hidakkal átszőtt városkép épp olyan élvezetes helyszín, mint az erdős, földutakkal és autópályákkal teli vidék. Ehhez pedig kiválóan összeválogatott hiphopos soundtrack párosul, így az autentikusságra sem lehet panasz. Bár azt el kell ismerni, hogy a változatosság kedvéért azért jó lett volna egy rock rádiót is mondjuk a játékba csempészni, hiszen Chicago pont egy olyan város, ahol több műfaj is képviselteti magát.

Az Unboundot a Criterion Games bábáskodása ellenére tagadhatatlanul a Ghost Games ötleteire fűzték fel, és kiválóan sikerült ráérezni, hogy milyen finomításokat érdemes belecsempészni a Heat alapkoncepciójába, amellett, hogy a legégetőbb problémákat is sikerült megoldani.  A legtöbb rajongó már nem is nagyon emlékszik, mikor volt olyan utoljára, hogy egy új Need for Speed epizód megjelenése kellemes szájízt hagyott volna maga után, így az új NFS-t bizonyára már csak ezért is sokan majd a szívükbe zárják. Az Unbound egyértelműen egy jó autós játék, melyet bárkinek nyugodt szívvel ajánlok, ha valamilyen árkádos ökörködésre vágyik. A hibái ettől függetlenül hamar egyértelmű válnak, de egyik sem olyan komoly, hogy kedvünk szegje a végigjátszás során.

A Need for Speed Unbound PC-re, PS5-re és Xbox Series X/S-re jelent meg. Mi a Microsoft erősebb konzolján teszteltük.