A Dead Cells vagy a Hades után kiemelkedőt alkotni a roguelike műfajon belül valóban embert próbáló feladat, a két indie óriáson kívül megszámlálhatatlan más játék készült ebben a zsánerben, amelyek több-kevesebb sikerrel igyekeztek valami egyedi csavart vinni a dologba. A Trinity Fusion érdekessége, hogy szinte mindent betűre lemásolt a nagy elődöktől játékmenet terén, a készítők itt is megbolondították a dolgot egy elsőre apróságnak tűnő elemmel, ami viszont meghatározza és átszövi az egész játék struktúráját.
Történetünk szerint az emberek 200 éve létrehoztak egy mesterséges multiverzumot. A világukban jelenlévő energiákat alapul véve három specializált, ezen erők mentén szerveződő valóságokat alkottak. Ezek az univerzumok a negyedik, eredeti világot látták el mindennel, így az itt élők számára beköszöntött a paradicsomi idill. Azonban véget ért a szép élet, amikor a titokzatos, poszthumán faj, az Ewer és a gépek fellázadtak az emberek ellen, és elkerülhetetlennek tűnt a multiverzum katasztrofális összeomlása. Mi egy, a központi világban élő lányt, Mayát irányíthatjuk, egészen pontosan alteregóit. A Trinity programnak hála összekapcsolódhat az egyes világokban megtalálható énjeivel, akiket telepatikusan irányítva megakadályozhatja a katasztrófát úgy, hogy a világokat összefuzionálja, ezzel megmentve mind a négy univerzum lakóit.
Ahogy már említettem, lényegében minden jól működő elemet átemeltek a készítők úgy a Dead Cellsből, mint a Hadesből, de persze szinte bármelyik másik roguelike vagy roguelite játékot is említhetnénk: halálunk esetén az elejéről kezdjük újra a játékot, minimálisan fejleszthetjük karakterünket és felszerelésünket is a pályákon összeszedhető, halál esetén is megmaradó pontokkal, a világ történetét a pályákon elszórt, titkos szobákban megtalálható audiobejegyzéseken keresztül ismerhetjük meg, ládákat nyitogathatunk ingyen, pénzért vagy egy átokért cserébe, ami hátráltat majd minket, amíg nem teljesítjük az átok feltételeit.
Két fegyverrel vághatunk neki minden próbálkozásnak: egy szabadon használható, elsődleges közelharci darabbal, ami energiát termel, illetve egy másodlagos fegyverrel, amely ezt az energiát használja. Ezek köre lényegesen változatosabb, eleve karakterenként eltérnek, másrészt lehetnek közelharci vagy távolsági fegyverek, de akár csapdák is. A kezdő fegyverek köre automatikusan bővül, ahogy újabb és újabb darabokat találunk a pályákon, a kiosztás pedig véletlenszerű minden próbálkozásnál. A harcok során fejlődik az erőszintünk, így egyre jobb és jobb felszerelést találhatunk majd a pályákon, és néha nem a legnagyobb sebzést nyújtó darab lesz a legjobb választás.
Eddig minden olyan, mint bármelyik másik rougelike-ban, viszont a Trinity Fusion részben metroidvania is. A pályadizájn a felfedezésre épít, számos helyen csak adott felszerelés birtokában haladhatunk tovább, és szemben a kifejezetten roguelike játékokkal, a pályák véletlenszerűsége sem annyira hangsúlyos, többször is az volt az érzésem, hogy az adott pályán már jártam. A harc dinamikus, még ha néha az animációk miatt ez nem is jön át elsőre. A mobilitás is kellemes, egyszer sem fordult elő, hogy ad hoc elrontsak egy felkapaszkodást vagy ugrást.
De ezek mind-mind olyan elemek, amelyek, bár dicséretes, hogy jól lettek implementálva a játékba, gyakorlatilag végig azt az érzetet keltik, hogy a Trinity Fusion egyfajta tisztelgés a nagyok előtt, már-már szolgai másolata azoknak. Itt jön be a képbe a több főszereplős történet, ugyanis a három játszható karakterünk nem csak nevében és frizurájában tér el. Altara a legkiegyensúlyozottabb, aki közelharci fegyverei mellett különböző, mágiára hajazó képességeket tud harc közben előhívni, teleport drónjával pedig el tud érni rejtett helyeket. Naira a lőfegyverekre helyezi a hangsúlyt és távolról képes hatékonyan irtani az ellent, míg Kera a közelharci fegyvereket részesíti előnyben, és bár hiányzik nála a dupla ugrás, cserébe neki van grappling hookja. Mindhárom lány más-más univerzumba tartozik, így attól függően, hogy kit választunk, más-más pályákon kell átverekednünk magunkat. Az egyes pályák színvilágukat, az ellenségek fajtájit és a környezeti veszélyforrásokat tekintve térnek el egymástól, az alapvető, metroidvaniás pályadizájn mindhárom világnál tetten érhető. Igazi kihívást egyébként a bossok jelentenek, a sima ellenségek könnyen kiismerhetők, és pár próbálkozás után direkt szégyen lesz meghalni az egyik főellenség előtt. Viszont a bossok abszolút könyörtelenek, sőt! Már-már cseszegetésnek éltem meg őket, semmint kihívásnak.
Hőseink nincsenek teljesen elkülönítve egymástól. Egyrészt, miután kioldottuk mindhármat, a pályákon elszórt fúziós kapuknál egyesíthetünk kettő lányt a háromból, így kombinálva felszerelésüket és képességeiket: új mobilitási opciókra tehetünk szert, sőt egy harmadik fegyvert is használhatunk így. Másrészt a pályákon található portálokon keresztül a világok közötti világba (In-Between) átlépve egy sor kihíváson és arénaharcon átverekedve átjuthatunk egy másik lány univerzumába. Ez természetesen azt is jelenti, hogy ha nem boldogulunk egy főellenséggel, akkor egy másik lánnyal vagy lányokkal is nekifuthatunk. Érdemes azonban észben tartani, hogy halál esetén újra nulláról kezdünk majd mindent.
Valamiért meglepett, hogy a Trinity Fusion leggyengébb eleme a látványvilága. A nagy panorámák a robotok városáról vagy a szörnyek lakta világ mocsaras tájairól még kifejezetten pofásak, viszont a karaktermodellek és egyes animációk láttán a „unity-s” jelző jut az eszünkbe, és nem feltétlenül dicsérő hangnemben. A szinkron lélektelensége egyik-másik karakternél még nem is annyira zavaró, mint az, hogy nincs leanimálva a közeli felvételeknél legalább egy alap szájmozgás. A játék egyik erőssége szerintem a története, ami kellően komoly, bár hiányzik belőle például a Hades személyes hangja. Az viszont már probléma, hogy a narratíva nincs igazán összhangban a játékmenettel, konkrétan a végső boss-szal előbb harcolhattam, minthogy a történet felvezette volna azt, vagy hogy kiderüljön, hogy kicsoda is az áruló szövetségeseink közül, így a nem túl meglepő fordulat durranás helyett inkább csak egy bágyadt puki volt.
A kérdés, hogy a Trinity Fusion akkor most egy jó játék-e, és ha igen, akkor azért, mert a legjobbakat másolta, vagy azért, mert ténylegesen egy jól sikerült, élvezetes játék, napokon át foglalkoztatott. Végül el tudtam vonatkoztatni az olyan, mára már klasszikusnak tekinthető címektől, mint a Dead Cells, és szerencsére még így is egy élvezetes játéknak érződik a Trinity Fusion, de ez főleg a multiverzum megléte miatt van így, ami extra színt visz az amúgy ismerős receptbe. A több főszereplő, a köréjük épülő történet és az alapvetően jól működő játékmenet szentháromságának fúziója működik, azonban nem valószínű, hogy a Trinity Fusion olyan hivatkozási alap lesz, mint azok, amelyeket utánoz.
A Trinity Fusion 2023. december 15-én jelent meg PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re és PlayStation 5-re, mi ez utóbbin próbáltuk ki a játékot.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.