Közel egy teljes évtizede már annak, hogy búcsút vettünk Max Caulfieldtől, a Life is Strange eredeti főhősétől, aki egy lehetetlen döntés következtében maga mögött hagyta Arcadia Bay-t, vele együtt pedig a Don’t Nod által teremtett, majd a Deck Nine által folytatott franchise-t. Időközben kaptunk egy szívszorító előzménysztorit Chloe Price-szal, egy fájdalmas nagy utazást a Diaz tesókkal, pár évvel ezelőtt pedig Alex Chen oldalán fedezhettük fel az empátia mélyebb színeit. Bizonyos mértékig megosztó, de alapvetően nagyon is kellemes történetek voltak ezek, ám mégis mindvégig ott tátongott az a bizonyos űr, amit a szelíd és szeretetre méltó fotós lány hagyott maga után. Max életében is tíz év telt el, most pedig eljött az ideje, hogy ismét felvegyük az ő fonalát, ezúttal egy jóval érettebb, kifinomultabb, de bizonyos szempontból nagyon is csalódást keltő folytatásban.
Visszatérő főhősünk rég maga mögött hagyta a Blackwell Academy kísértő szellemeit, de nosztalgikus módon ismét egy iskolai környezetben találkozhatunk vele. Hosszú éveken át tartó útkeresést követően Max Vermontban, a Caledon University rezidens fotóoktatójaként talált új otthonra, ahol új barátokra lelt mind a kollégák, mind pedig a végzős művészdiákok között. A karácsonyi szünet előtt, a hófödte kampuszon ismerhetjük meg Max új életét, ám hamar ismét minden a feje tetejére áll, amikor Max egyik közeli barátja, Safi tragikus és rejtélyes módon életét veszti. Főhősünk rég elfeledett képességei pedig ekkor szintén visszatérnek, ezúttal azonban egészen más formában.
Mert hát nem lehet teljes egyetlen Life is Strange sem a megmagyarázhatatlan szuperképességek nélkül. Max tinikorában képes volt rá, hogy visszafordítsa az idő kerekét, ennek pedig sajnos meg is lett a megfizethetetlen ára. A lány ekkor megfogadta, hogy soha többé nem használja az erejét, ám Safi halálával egy egészen új képességre tesz szert: út nyílik előtte egy másik, alternatív világba. A Double Exposure fő játékmechanikája, hogy Maxet két párhuzamos idősíkon irányíthatjuk: egy gyászoló világban, ahol a teljes iskola a szókimondó költeményeiről ismert Safit gyászolja, de beléphetünk egy olyan világba is, ahol a tragédia nem történt meg, így a diákok és tanárok is jóval vidámabb, ünnepi hangulatban várják az év végét.
Egy egyszerű, de remekül kidolgozott rendszer szerint, bizonyos töréspontokon léphetünk át egyik világból a másikba, de Max érzékeit használva bárhol meg is leshetjük a másik világ fantomképeit. Természetesen mindez remek táptalajt ad a nyomozásnak is, hiszen amikor az egyik világban akadályba ütközünk, a párhuzamos idősíkon esélyt kapunk a további puhatolódzásra. Mégis, én kissé fárasztónak éreztem a két párhuzamos világ ötletét. Ha a Life is Strange-játékokban ti is szerettek minden személlyel, minden egyes apró tárggyal interakcióba lépni, akkor ez az érzés nektek sem lesz idegen. Lássuk be, minden egyes helyszínt kétszer, mindkét világban átpásztázni már közel sem annyira szórakoztató.
Mindezt annak ellenére állítom, hogy a Double Exposure helyszínei határozottan nagyszerűek! Túl sok bejárható területet ugyan nem kapunk, ráadásul a történet során nagyon gyakran visszatérünk ugyanazokra a helyszínekre (az iskola adminisztratív szárnya és galériája, a helyi diákkocsma, Max kabinháza stb.), így bizonyos szempontból a játék apróbbnak tűnhet az elődjeinél. Szerencsére azonban amit bejárható területek terén elveszítünk, a játék hatványozottan kárpótolja a dialógusaival. Javarészt kiválóan megírt karaktereket, érdekesen kibontakozó, majd egybefonódó történeteket kapunk - valóban azt érezhetjük, hogy minden párbeszéd a saját maga kis kalandja. Túl nagy meglepetést persze nem okozhat, hogy a döntéshelyzeteink közül csak néhány befolyásolja igazán számottevően a játék végkifejletét, ami ezúttal a szokásosnál is szűkebb tölcsérbe tereli a szálakat - erről még ejtsünk szót később!
Mert előtte muszáj említést tennem Hannah Telle visszatéréséről, aki ismét felvállalta, hogy magára ölti Max Caulfield szerepét. A szinkron mellett motion capture-t is rögzítő színésznő jelenléte toronymagasan a legjobb dolog, ami az elmúlt közel tíz évben a Life is Strange-dzsel történt. Telle hangjából sugárzik az őszinte szeretet, és habár Max már koránt sem az a naiv, végtelenül ártatlan lány, mint tinikorában, a színésznő tökéletes érzékkel kelti életre a karakter érettebb, kissé megkomolyodott, de továbbra is ragályosan szeretetreméltó felnőtt mását. Max az abszolút fénypontja a játéknak, de a remek casting mellett szóljon, hogy az őt körülvevők sem vesznek el a főszereplő árnyékában. A történet többi szereplője is javarészt mind hihető, megfelelően kidolgozott és érdekes személyiséggel rendelkezik.
Mindezt pedig egy olyan tipikusan Life is Strange-es környezetben kapjuk, ahol a történeten átívelő tragédia és az azt követő feszült nyomozás mellett is öröm létezni. A széria stilizált látványvilága jóval kidolgozottabb, részletgazdagabb formában kelti életre a művészsuli hangulatos környezetét, és naná, hogy ezúttal is kapunk egy olyan soundtracket ami tökéletes alapot ad majd bármelyik kibontakozóban lévő softboy vagy momés lány legújabb playlistjének. Habár a menü fő zenei témája ezúttal személyesen nem annyira nyerte el a tetszésemet (hiába rajongok az indie szcéna imádnivaló biszexuális ikonjáért, Dodie-ért), Tessa Rose Jackson zenei összeállítása egy gyönyörű, puha és pillekönnyű takaróba öleli a gyakran nagyon is fájdalmas, de mindig reményteli történetet.
Az egész pakk és annak előadásmódja nagyon a helyén van, árad belőle a Life is Strange esszenciája, ám nem hiába, hogy a bevezetőben kifejezetten kiábrándítónak neveztem a Double Exposure-t. Sajnos annak ellenére, hogy az átfogó sztori valóban érdekes, annak teljes gyakorlati felépítése (vagy annak hiánya) és konklúziója nagyon kiábrándító. Ez részben annak köszönhető, hogy a játéknak nincs értékelhető befejezése. Anélkül, hogy bármiféle spoilerbe bocsátkoznék, elárulhatom, hogy a Double Exposure valójában egy köztes fejezet - vagy legalábbis nagyon annak érződő - történet, aminek a legfőbb célja, hogy próbáljon felépíteni egy gonosztevőt a várható folytatáshoz. Mindezt azonban szörnyen sikertelenül teszi, a szóban forgó karakternek már viszonylag hamar tiszta feloldozást kínál, majd ezeket indokolatlanul elveti, hogy harmatgyenge motivációval építsen fel valami olyasmit, amire felteszem, nem sokan kíváncsiak. Ezzel pedig sikeresen feláldozza nemcsak a saját történetét, de a további esetleges történetszálak szabadságát is.
Mi több, mindeközben a Double Exposure egész komolyan aláaknázza a széria első epizódját és annak híres-hírhedt konklúzióját is. Természetesen egyértelmű, hogy fejlesztőként lehetetlen lenne gyakorlatiasan feloldani a bay/bae dilemmát, de hahó Deck Nine, ezt már megtették helyettetek a képregények! Az eddigi kontinuitást felbontva a játék írói tíz évnyi limbóba helyezték Maxet a jelen történet előtt, amely alatt a lány elveszíti minden érdemi kapcsolódási pontját a múltjához. Kétségtelen, hogy ezzel a Deck Nine merészet lép: önmagáévá teszi a milliók által szeretett karaktert és határozott új sínre helyezi a történetét, de... az utolsó pillanatban mégis kihátrálnak, hogy nyitva hagyják maguknak az egérutat egy komolyabb rajongói backlash esetére. A Double Exposure következmények nélkülivé teszi az első részt, következmények nélkülivé teszi önmagát, mindezt pedig egy olyan jövőbeli történetért, amiért ebben a formában szörnyen nehéz lelkesedni.
Az élményt megmenti, hogy mélyen átjárja a játékot az a cozy, kellemes báj, amit a szériától elvárunk, de a történet tempója néha túlságosan zakatol ahhoz, hogy érdemben kiélvezhessük az igazán jó pillanatait. Az első két epizód megfelelő tempóban építi fel a cselekmény gerincét, ám a harmadik résznél érkezik egy kardinális fordulat, ahol a sztori leveti minden láncát és őrült sebességgel elsuhan – mindezt anélkül, hogy megfelelően feldolgozná az eseményeket és a karakterek által átélt változásokat. Hirtelen megszakad az addig tégláról téglára épített érzelmi ív, a végére pedig nem marad más, csak egy sietve befejezett, a saját súlya alatt roskadozó hídepizód.
A történetnek továbbá az sem tesz jót, hogy a Deck Nine mindent feltett a szuperképességekre és azok motívumaira. Könnyen meglehet, hogy ezzel kisebbségben vagyok, de számomra Max Caulfield, Daniel Diaz vagy Alex Chen szuperképességei a történeteik legkevésbé érdekes részeit jelentették. Persze, kulcsfontosságú eszközök ahhoz, hogy komoly téttel és egy-egy váratlan csavarral lendítsék elő vagy tegyék érdekessé a történetet, ám amikor ezek a képességek önmagukban válnak a történet központjává, a keletkező zajban elveszik az a fiatalos, érzelmes melodráma, ami igazán nagyszerűvé tette a széria legjobb epizódjait.
Ezért bosszantó igazán a Life is Strange: Double Exposure. A Deck Nine egy alapvetően nagyszerű játékot állított össze, ahol szuper a hangulat, kiválóak a párbeszédek, szerethető, érdekes karaktereket kapunk, akik saját történetei is kellően komplexek, ráadásul itt van Max is, aki éppen annyira varázslatos, mint amikor először megismertük. Üt a látvány, üt a soundtrack, de mégis egy nagy sóhajtásba fojtott hiányérzettel és mérsékelt kiábrándultsággal pörgettem le az ötödik epizód végén a stáblistát, a korábban említettek miatt. Azt pedig már csak lábjegyzetként merem megemlíteni, hogy mekkora bunkóság a cicás történetszálat előrendelői DLC-be száműzni. Apró és jelentéktelen, de nagyon aranyos kis adalék ez, amit egy efféle játéknál bűn újabb fizetős lakat mögé zárni.
A Double Exposure fő témája a kettősség, így pedig szinte helyénvalónak tűnik, hogy ennyire ambivalens érzéseket kelt maga a játék is - bárcsak érdemes lenne örülni ennek! Szerencsére elég valószínű, hogy a Deck Nine nem durrantotta el az összes puskaporát - ezt próbálják egyértelművé tenni a játék fináléjában is, hiszen jól kirajzolják azt a csapásvonalat, amely mentén megpróbálják majd visszaédesgetni azokat a rajongókat, akik hozzám hasonló keserédes kiábrándultsággal állnak fel ettől a fejezettől. Ha rajongói vagytok a szériának, akkor egy végigjátszásra mindenképp adjatok esélyt a Double Exposure-nek, hiszen sok szempontból hozza a Life is Strange varázsát, de készüljetek fel rá, hogy éppen úgy, mint a való életben, itt is érhetnek csalódások.
A Life is Strange: Double Exposure PC-n, Xbox Series X/S-en és PlayStation 5-ön jelent meg. Mi Xbox Series X-en teszteltük a játékot.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.