Doctor Strange az őrület multiverzumában filmkritika

Hová mehet egy franchise, ha már elérte a csúcspontját? A Marvel Filmes Univerzum számára a 2019-es Végjáték egyfajta betetőzés volt, tízévnyi építkezés megkoronázása. A képregényfilmek zápora ettől persze nem állt meg, sőt a Disney+ elindulásával már sorozatok is bekapcsolódtak az univerzumba. Ezek között találunk előzményfilmeket, folytatásokat, vadonatúj szereplők bemutatkozásait is – a Marvel szinte minden irányba elindult egyszerre, szemben a korábbi, jól körülrajzolható céltudatossággal.

Egy átívelő szál azonban befigyelt: a multiverzum pedzegetése, behozatala. Először a Bosszúállók időutazása lebentette fel erről a fátylat, majd a WandaVision és a Loki sorozatok alapoztak meg neki, hogy az animációs What if…?-ben és a Pókember: Nincs hazaútban már komoly szerepet is kapjon. Dr. Strange második filmjére pedig már a címben is kiérdemelte a helyét!

A 2016-ban színpadra lépő Dr. Strange annak ellenére is fontos karakterré lépett elő a rákövetkező filmekben, hogy eddig csak egy szóló bulija volt. Hat évvel ezelőtt még Mordo pálfordulását és a varázslattal való leszámolásra törekvő tervét promótálta a film, ám Strange-nek azóta sokkal nagyobb problémák is a nyakába szakadtak, ezért a multiverzumhoz képest szinte visszalépés lett volna, ha azt a szálat veszik elő. Pláne úgy, hogy ha már a Falmászó is párhuzamos valóságokkal játszik, akkor épp a Titkos Tanok Mestere maradna ki a mókából?

Mindezek után egyenesen meglepetés, hogy miközben egyes Marvel-filmek azon dolgoznak, hogy mindenben ráígérjenek a legutolsóra, de legalább felérjenek hozzá (hiszen a Pókember is a Végjátékhoz hasonló, sokszereplős nagydobásnak festi le magát), a Doctor Strange az őrület multiverzumában nem a fan service-szel és cameókkal tömött csiliviliség útját választja. Ehelyett a multiverzum, a jelentősége ellenére is, csak másodlagos, a sztorit pedig a karakterei viszik előre, és mivel Sam Raimi ül a rendezői székben, még horroros vonásokat is találunk a filmben.

A film kezdetén a kusza álmokkal küzdő Dr. Strange Christine esküvőjére hivatalos, ám a lakodalmat már nem várhatja meg, New Yorkban ugyanis megjelenik egy másik dimenzióból származó lény, ami egy fiatal lányt üldöz – pontosan azt a lányt, akit a mágus az álmában is látott. Ő America Chavez, akinek a teljes multiverzumban egyedülálló képessége van: kaput tud nyitni a párhuzamos valóságok között. Strange és Wong védelmébe fogadja a lányt, akit végleg csakis Vishanti könyvének megtalálásával lehet megmenteni.

A kétórás alkotás ritkán áll meg levegőt venni, kissé olyan érzés, mintha egyetlen hosszú akciószekvencia lenne az egész. A nyitányt képező álomjelenettől kezdve csatából csatába pottyanunk, amelyek a legváltozatosabb tereken zajlanak: New York utcáin, a Kamar-Tajban és persze több párhuzamos valóságban is. A varázslók mágikus eszköztárának ismét számos képviselőjét láthatjuk, de talán az egész Marvel Filmes Univerzum egyik legötletesebb harcát is ez a film tartalmazza. Amikor két Strange összecsap materializált hangjegyek és dallamok segítségével, abban a jelenetsorban minden egyben van: kreatívan használt vizualitás, aláfestésként és fegyverként is funkcionáló zene, és persze egy csipetnyi humor.

Humor tekintetében egyébként viszonylag visszafogott ez az alkotás. Nyilván, mivel a Marvelről beszélünk, ezért ezúttal is elmaradhatatlanok a viccek és beszólások, de a film általános sötétsége erre egy kicsit rányomja a bélyegét – a poénkodás olykor kifejezetten ki is lóg. Cserébe viszont az egész játékidő alatt egy ügyesen épített, kifejezetten hatásos atmoszférát kapunk, amit nagyban segítenek Danny Elfman remek dallamai és Raimi horrorokból hozott ötletei.

A Doctor Strange az őrület multiverzumábant nem nevezhetjük horrorfilmnek (és egyébként a címben elhelyezett „őrület” sem különösebben leíró), de a rendező nem hazudtolta meg a múltját. Több jumpscare-t is elszórt a filmben, játszik a hangokkal és csönddel, olykor pedig hosszan tartott képvágatokkal ágyaz meg a hátborzongató hangulatnak. A film második felében pedig vérengzés szintjén is elengedi magát – Marvel-filmben ilyen brutalitást még nem láttunk.

Minden látványosság, ijesztgetés és akció ellenére azonban a karakterek a film mozgatórugói: különösen Dr. Strange és Wanda Maximoff, amit mind Benedict Cumberbatch, mind Elizabeth Olsen megszolgál a játékával. Wanda szálának teljes megértéséhez nem árt megnézni a WandaVisiont is, ami az egyszeri moziba járónak extra munka lenne, de közben jó látni, hogy a Disney+-sorozatokról sem felejtkeznek el a készítők. Velük szemben a többi visszatérő karakter szinte csak statiszta, még Wong és Mordo sem ér fel az első részbéli szerepéhez. A Xochitl Gomez játszotta America szórakoztató, cserfes lányként kezdi a filmet, ám a végére nem lesz több bajba jutott hercegnőnél, akit el kell kapni vagy meg kell menteni.

Ahogy azt korábban is említettem, a film egyik legjobb húzása, hogy a multiverzumot alárendelte a karakterutaknak és az érzelmi téteknek. Persze jut néhány meglepetésszereplő így is, de a párhuzamos valóságok ezúttal sokkal inkább a történet és nem fan service eszközei – mint voltak például a Pókemberben. Ezzel pedig csakis jól járunk: habár én sem vagyok ellene, mikor rajongóként kedveskednek nekem a készítők, jobban örülök annak, hogy Strange egy jelentőségteljes történetben néz szembe önnön arroganciájával és tesz zsebre valamiféle tanulságot.

A „jelentőségteljes” persze elég erős szó egy olyan filmben, ami teljes egészében kiengedi a palackból a végtelen lehetőségek szellemét. Próbálják ugyan megmagyarázni, hogy ez miért nem lesz probléma a későbbiekben (ergo hogy miért nem hozzák vissza Tony Starkot vagy Steve Rogerst egy másik világból, ha megcsappan a nézettség), de ezek nem túl erős érvek. A film ráadásul több helyen is kicsit ellene feszül korábbi franchise-darabok szabályainak, és sajnos még a saját logikai bukfenceit sem ússza meg. A forgató- mellett a szövegkönyv sem épp a legerősebb: majdnem harminc filmen túl már talán meghaladhatnák „A család örökre szól.” és a „Bízz magadban!” jellegű szállóigéket.

A Doctor Strange az őrület multiverzumában minden hibája ellenére egy kifejezetten okos alkotás marveles mércével mérve – engem tényleg az lepett meg leginkább, hogy annak ellenére, milyen könnyen válhatott volna egy újabb fan service-hullámvasúttá, egészen éretten, visszafogottan kezelte a multiverzumot. Az alternatív világok nem voltak öncélúak, hanem a főszereplők utazását szolgálták, és külön pluszpont az is, hogy ezek a karakterutak korábbi filmek eseményeiből eredtek. Látvány és kreativitás terén hozza az első rész egyedi pszichedelikusságát, hangulatában és egyes jeleneteiben viszont feszegeti a Marvel-filmek határait. A sablonból természetesen nem tör ki, de mindenképp egy egyedi kísérlet a filmes univerzumban.

Gamekapocs értékelés: 8.0

Rendezte: Sam Raimi
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Elizabeth Olsen, Xochitl Gomez, Benedict Wong, Chiwetel Ejiofor, Rachel McAdams
Forgatókönyv: Michael Waldron
Zene: Danny Elfman
Fényképezte: John Mathieson
Hazai premier: 2022. május 5.