Alan Wake

Újra ott voltam… az erdőben mely egyszerre tűnt ismerősnek és félelmetesen idegennek. A sötétség szinte körülölelt, mintha magával akarna rántani a biztonságot nyújtó megnyugvásba, ahol nem kell többé harcolnom, nem kell rettegnem minden egyes nesztől, megmozduló árnyéktól. De nem adhattam fel. Itt egy másodperc is örökkévalóságig tartott, a látvány, ami elém tárult szinte felfoghatatlan volt.

Az erdő, mint valami csodálatos víz alatti tengervilág elevenedett meg előttem, minden egyes fűszál, faág, lombkorona élt. A sötétség sivatagi homokviharként hömpölygött előttem és a hangok, ó azok a hangok elviselhetetlenek voltak, nem tudtam, hogy távolról vagy közelről jönnek, a rettegés jeges kézként markolt a gyomromba, legszívesebben kimenekültem volna a testemből, mert nem bírtam már tovább. Ekkor fogyott ki a zseblámpám…
 

Eljött végre a nagy nap, amire olyan régen vártunk, a folyamatosan, évről évre elcsúsztatott Alan Wake késések tekintetében lassan felvehette a versenyt a Half Life 2-vel, de szerencsére öt év fejlesztés után elérkezett ez a pillanat is. Rohantam is az Überkonzolba, és áldott legyen Decooy neve amiért rábeszélt a csodálatos gyűjtői változatra (melyről kicsit bővebben is olvashattok majd az egyik dobozban). Hölgyeim és uraim, InGen ecsémuram zseniális hirtelen-tesztje után jöjjön egy kicsit bővebben az exkluzív xbox-szos cím kielemzése.
 

Mielőtt belemennék a sűrűjébe, eszembe jutott egy érdekes gondolat, mely nem hagy nyugodni. Vajon honnan származik az ember örök félelme a sötétségtől, vajon miért van az, hogy úgy érezzük, a legrosszabb dolgok este történhetnek meg velünk? Vajon miért hisszük azt, hogy a fényben biztonságban vagyunk? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megértsük érdemes egy kicsit szélsőségesen megvizsgálni ezt a témát, és a teljes sötétséget illetve fényt alapul venni. Jómagam is rengeteget gondolkoztam ezen, hiszen én az a tipikus éjszakai bagoly típus vagyok, aki sokszor fél a sötétben, mégis éjszaka érzi magát elemében. A legelfogadhatóbb magyarázatot a nem is olyan régi Napfény című filmben kaptam meg, ahol az egyik főszereplő a következőket mondta: „A teljes sötétség olyan, mint a vákuum, teljesen magába szippant, rövid időn belül úgy érezzük megszűntünk létezni, jelenléte körülöttünk őrjítő. Ezzel ellentétben a teljes fény körül ölel, pár pillanat múlva úgy érezzük eggyé váltunk vele, szinte érezzük a meleget magunk körül, olyan mintha magával istennel találkoznánk." Érdekes kérdés ez, mely egyértelműen a Remedy fejlesztősrácaiban is felmerült, hiszen az Alan Wake játékmechanikájában a fény és a sötétség ellentétére alapoz mindent.
 

Az Alan Wake-et igaz, a legnagyobb jóindulattal sem lehet eredetinek nevezni, hiszen a nappali kisvárosban való nyomozások, a környezet, az ottani emberekkel való beszélgetések David Lynch klasszikusát, a Twin Peakset idézik fel bennünk. Az esti erdős részekről a Lost legfélelmetesebb pillanatai jutnak eszünkbe, míg játékmenetben egyértelműen a Resident Evil illetve a Silent Hill legjobb részeire asszociálunk. A történet meg Stephen King nagysága előtt borul térdre, és ezt nem is fél titkolni. Mindezek ellenére az Alan Wake összhatásában félelmetesen eredetinek tűnik, minden egyes másodperce magába szippant, nem enged el és már az első perctől fogva tudjuk, hogy erre bizony örökké emlékezni fogunk. Ennek legfőbb oka az, hogy klasszikusoktól lopni nem bűn, ha képesek vagyunk ezt úgy prezentálni a nagyközönség elé, hogy azok elégedettek legyenek termékünkkel. A Remedy új játéka pontosan ezt teszi és pont csak annyi eredetiség van benne, amitől egyértelműen legendává fog válni.
 

Bright Falls piciny városkájában lenni fantasztikus élmény, minden egyes utcasarkon, épületen vagy éppenséggel fán érezni lehet a végtelen nagy odafigyelést és törődést a készítők részéről, akik még arra is szenteltek energiát, hogy ha este felnézünk az égre, a csillagképek alapján pontosan be tudjuk lőni, hogy a Föld melyik részén helyezkedünk el. A legapróbb részletekre is odafigyeltek, mindent megtettek annak érdekében, hogy hitelesnek tűnjön eme kisváros. Az eredetileg szabadon bejárható sandbox játéknak induló cím nem az engine hiányosságai miatt lett kissé egyirányú, hanem azért, mert a készítők végül úgy döntöttek, hogy a folyamatos akció mellett teszik le a voksukat. A cél az volt, hogy a játékos egy pillanatra se unatkozzon, a feszültség tapintható legyen, sose ülepedjen le a történet. Én örülök neki, hogy végül ilyen lett, hiszen az Alan Wake nagyjából 10-12 órás játékideje az első pillanattól fogva az utolsóig magával ragadó, olyannyira, hogy ez a teljesen átlagosnak mondható, elfogadható játékidő bizony édeskevésnek tűnik, mikor később visszaemlékszünk rá.
 

A játék legeredetibb aspektusa pont a sokak által mélységesen gyűlölt gyűjtögetnivalókban nyilvánul meg, amik manapság egy cím szavatosságát igyekeznek ugyebár növelni. Itt ennek több fajtájával is találkozni fogunk, az első és legfontosabb a regény vázlatának az összeszedése, amely azon kívül, hogy szerves részét képzi a történetnek, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy jobban megértsük azt, ami körülöttünk zajlik. Az elszórtan található jópofa kávés termoszok jelentik a legklasszikusabb gyűjtögetnivalót, melyek szerencsére már nagyon messziről is virítanak a sötétben, tehát nem jelent olyan nagy gondot a megtalálásuk. A kizárólag zseblámpafényben látható, UV festékkel rajzolt jelekre, nyilakra, különösen figyeljünk oda, hiszen ezeknek a követése egy láda megtalálásához vezet, mely sokszor fogja majd az életünket megmenteni. De amiket a legjobban szerettem, azok a rádióadások és a TV készülékek voltak. Az adásokat hallgatva fogjuk csak igazán átérezni azt a vérbeli kisvárosi életet, amibe kőkemény New Yorkerként belecsöppentünk, míg a TV-ket bekapcsolva végigkísérhetjük a klasszikus Twilight Zone (Alkonyzóna) kissé cinikus Remedy-féle változatát, illetve ha az összeset megtaláljuk, akkor még rejtett poénokkal, húsvéti tojásokkal (easter egg) is találkozni fogunk. Ezeknek a gyűjtögetése sok címmel ellentétben nem idegesítő, hanem különösen nagy élvezetet és mélységet adnak a játéknak, melyek mind hozzájárulnak az egyedi atmoszférához és a felejthetetlen játékélményhez.
 

Rosszat írni az Alan Wake-ről különösen nehéz feladat, ilyenkor mutatkozik meg az árnyoldala ennek a szakmának, hiszen mi teszterek is emberek vagyunk, és legfőképpen a játékipar legnagyobb rajongói. Magánemberként gondolkodás nélkül adnám meg rá a 10 pontot, de hosszú évek tapasztalata után, némi szőrszálhasogatásnak köszönhetően alakult ki a végleges pontszám. A játék motorja alapvetően nem rossz, de nem minden esetben ad olyan szép grafikát, mint azt ma elvárnánk, s ez legfőképpen a nappali részeknél mutatkozik meg, ahol gyakran fogunk alacsony felbontású, pixeles textúrákkal találkozni. A karakterek szájmozgása is hagy bőven kívánnivalót maga után, míg a legidegesítőbb dolog számomra az irányítás volt. No, azért nem kell olyan hatalmas nagy hibára gondolni, egyszerűen csak arról van szó hogy az Alan Wake ugyebár egy klasszikus TPS játék, ahol jelen esetben főhősünk a jobb oldalon helyezkedik el. Ez a legtöbb embernek gondot fog okozni, lévén nagyon megszoktuk már a bal oldalt. Szerencsére a Remedy lehetőséget adott nekünk arra, hogy a jobb klikk megnyomásával irányt változtassunk, de hiába tesszük ezt, rövid időn belül vissza fog rakni minket a jobb oldalra. Ennek a legfőbb oka az, hogy ezt a funkció nem az oldalak váltogatására találták ki, hanem arra, hogy ha véletlenül nem látnánk éppen valamit Alan miatt, akkor el tudjuk őt takarítani az útból. Nem nagy hibák ezek, számomra nem is voltak olyan fontosak, viszont a sok kis apróság miatt nem nevezhető hibátlannak a játék… sajnos!
 

Bevallom őszintén nagyon szigorúan álltam hozzá a teszthez, szinte biztos voltam benne, hogy bukás lesz a játék, ami ha ilyen sokat kell várni valamire, gyakran be szokott következni, de szerencsére a végeredmény minden képzeletet felülmúlóan jó lett. A Remedy piciny csapata újfent bebizonyította, hogy kis létszámmal is lehet nagyot alkotni. Az Alan Wake-en erősen érezhető a törődés, odafigyelés, profizmus, de legfőképpen a hatalmas nagy szeretet. A készítők szívüket-lelküket beleadták, hogy olyan legyen, amilyen lett és ezért maximális tisztelet jár nekik. Kötelező vétel minden büszke Xbox tulajnak, és ne felejtsétek el, hogy rajtatok múlik lesz-e folytatás. Remélem nem fogok csalódni bennetek!