Stronghold 3 teszt

Pedig a londoni illetőségű Firefly Studios csak a rajongók kedvében szeretett volna járni – a kissé túlbonyolított, de teljesebb élményt produkáló Stronghold 2 után mindenki az első részt sírta vissza. A srácok ígéretet tettek arra, hogy a sorozat tízedik évfordulóján megjelent Stronghold 3 nekik fog igazán tetszeni. Ezzel viszont a ló túloldalára estek: egy évtized hosszú idő, s addig sem állt meg az élet – főleg a Starcraft 2 után –, így jó néhány alapból elvárható funkció hiányzik a játékból. A kezelőfelület olyan, mintha időutazáson estünk volna át. Tény, hogy az angolszász történelem már tényleg lerágott csont, van-e egyáltalán potenciál az ostromokban? Főleg, hogy a kiadott parancsaink sok esetben süket fülekre találnak. Lázadás, vagy hazaárulás? Egyik sem, csak hiba.


A történetet tekintve tíz évvel járunk az eredeti Stronghold befejezése után – lényegében a jelen epizódot tekinthetjük a közvetlen folytatásnak. Egyre jobban él bennünk a gyanú, hogy a készítők teljesen meg akarnak feledkezni a méltatlan fogadtatásban részesült második részről. A legyőzött Wolf most újra visszatér a biztos halálból és minden vágya az, hogy elpusztítsa a The Boyt, aki a béke követője. Már most tudjuk, hogy szimpatikus oldal egyértelműen a gonoszé, mivel a Fiú csupán szövetségesek után lohol és próbálja kiépíteni a védelmét, mielőtt bekövetkezik az ostrom. A sztori még érdekesnek is mondható, attól eltekintve, hogy néha faék egyszerűségű. A játék legélvezetesebb része a katonai kampány, számos átvezetővel és párbeszéddel – komolyabb középkori témák után teljesen unalmas hablatyolásnak tűnhet az egész – hiába, a Trónok harca kikezdhetetlen témája után már nem tudunk meglepődni.


Az egész játékmenet fő mozgatórugói a nyersanyaggyűjtés és a parasztok. A derék peonok nélkül mit sem ér a hadigépezet, főleg, ha képtelen vagyunk megtartani moráljukat a királyság felé. A hűséget pedig úgy érhetjük el, hogy csökkentjük az adókat, növeljük a fejadagokat és jobb lakhatási feltételeket biztosítunk számukra. Ha a munkásaink jól érzik magukat, minél több polgárt hasznosíthatunk céljaink eléréséhez. Először is legyen elég nyersanyag és élelem, valamint az utánpótlás se akadozzon, hiszen a háborúk során e tény sok esetben döntő fontosságú. Ha csökken a morál, a parasztok lassan elpártolnak tőlünk, és ha nem teszünk ellene, biztosra vehetjük, hogy csak vesztes csatákat vívhatunk.


A stratégiai szempontból megfelelő helyen felhúzott épületek elsődleges prioritást képviselnek, elvégre az ostromokon áll, vagy bukik az egész – függetlenül attól, hogy a várárok melyik oldalán állomásozunk. Ha minden feltétel adott, felépíthetjük a kívánt tornyot és falat, valamint az infrastruktúrát elősegítő gócpontokat – a szabadság elég nagy, szerencsére a terepviszonyok is elősegítik ezt. Lassan bővül a birodalmunk, a későbbiekben pedig már szinte átláthatatlan lesz az egész – a polgárok járnak-kelnek, ami rendkívül zavaró, ha tekintélyes populációt harácsolunk össze. Igazi stratéga legyen a talpán, aki pórázon tudja tartani a mihasznákat. S akkor még a civilekről beszélünk, a katonák csak utána jönnek képbe.
 

Aki a két kampányból a gazdasági szálra koncentrál, könnyen hoppon marad, mert itt mutatkoztak meg leginkább a Stonghold 3 betegségei. Alapesetben a háború utáni talpra állással kéne foglalkoznunk, nem csupán a nagy horderejű támadásokkal. De a háborús fejezet sem leányálom. Hiába választjuk ki derék egységeinket, ha éppen a nincs takarásban a furcsa kameraállásnak köszönhetően, számos alkalommal a fülük botját sem mozdítják. Az egységek mesterséges intelligenciája csapnivaló, hiába küldjük őket harcba, nem támadnak, így sok esetben vesztünk értékes katonát a kampány során. Ami viszont tényleg tetszett, az a női és férfi katonák és parasztok készítésének lehetőség, a férfiak erősebbek és kitartóak, míg a nők inkább a fürgeségükről híresek. Összességében mély stratégiának ad helyet a játék, ha elviseljük a gyengeségeit.


Habár a történet kiterjedt és nagy kanállal merít az a régi angol legendákból – túl vontatott ahhoz, hogy kiemelkedjen a felhozatalból. Lassan építjük ki fellegvárunkat, s végül Wolffal is szembenézhetünk; célkitűzéseink változatosak, sokszor hajtunk a túlélésre, mivel kevés a nyersanyag. Van, amikor be kell lopakodnunk egy várba és a harc a sztenderd RTS-sek vonalán mozog, csak itt sokkal nagyobb az ellenséges bázis. Bár logikus lenne, hogy csak ostromgépekkel tudnánk lebontani a masszív kőfalakat, mégis a legutolsó íjász is kárt tud tenni bennük, ami nem kicsit furcsa. A különböző környezeti tényezők is befolyásolják a harcok menetét, erősítve bennünk a bizonytalanságot – főleg az éjszakai küldetések folyamán. A fény tényleg nagy úr, kockázatot vállalunk-e, vagy a kivárásra alapozunk – csak rajtunk áll. Nem mellesleg baromi jól néz ki.


Összességében mindkét kampány elég tartalmas ahhoz, hogy le tudja kötni a stílus szerelmeseit, még akkor is, ha nem várják meg a hibák orvoslására kiadott patchet. Van egy olyan játékmód is, ahol a hírhedt, valóságban is létező/létezett várakban vívhatunk elképzelt és megtörtént ütközeteket is – legyünk akár támadók, vagy ostromoltak. Ha gyors, instant akciót szeretnél a gép ellen, akkor szeretni fogod. Többek között benne van a Wartburg is – íme itt az alkalom, hogy stílszerűen elégtételt vegyünk a szocreál kétütemű járgány gyártásának leállításáért. Ám ez az öt erőd igen kevés a hosszú távú boldoguláshoz, arra ott van nekünk a multiplayer is. Ha éppen nem dobál le folyton, a gépi ellenfelek hiányában igazi felüdülésnek mondható. Kapunk normál Deathmatch-et, de van a kalapban Capture the Flag és King of the Hill mód is. Bár jelen állás szerint kimondottan vadászni kell az ellenfeleket – lutri, hogy a mi képességeinknek megfelelő partner akad-e a horgunkra.


A Stronghold-játékok azért is voltak anno érdekesek, mivel fittyet hánytak az akkoriban divatos 3D-re, és két dimenzióban törtek babérokra. Az új motorral felszerelkezve a Firefly-nak sikerült azt elérnie, hogy teljesen más perspektívából tekintsünk a Stronghold 3-ra. Egyet fogadjunk meg: ne közelítsünk a kamerával, mert akkor a látvány tényleg elveszi a kedvünket. Függetlenül attól, hogy a várak gyönyörűek, az éjszakai látkép csodálatos, a grafika minősége csak közepes. Ne ijedjen meg senki, bőven elégedettek leszünk, főleg, hogy a célközönséget vélhetőleg nem a kőfalakon látható moha milyensége tántorítja el a vásárlástól. A fizika implementálása érezhető csavart visz a sorozatba, de gyakorlati szerepe nem sok van: a katapult még akkor is felgurul a dombtetőre, ha a valóságban sokkal több dolgos kéz kéne hozzá. A záporozó kőtömböktől elrepülő, magatehetetlen katonák tényleg jól néznek ki. A kezelőfelület puritán, sok információ hiányzik róla. Zenékből igen kevés van, de amik szólnak, legalább hozzák a kötelező, sejtelmes középkori dallamokat.


A Stronghold 3 nem a rushról szól, eléggé lassú és megfontolt játékmenetet képvisel, amivel nincs is baj, elvégre tényleg egyedi alkotásról van szó. Sokkal nagyobb gond az, hogy tengernyi hiányossággal küzd, a kezelőfelület használhatatlan, az intelligencia sekélyes, s hiába jönnek sorba a javítások, még nem tökéletes a játék. Az erődépítősdi, legyen bármilyen szórakoztató is, a stratégiák jelenlegi mezőnyében meglehetősen ingatag lábakon áll. Régi rajongók számára korrekt tartalmat vonultat fel, az újakat viszont elrettentheti, mivel folyamatosan adagolja a direkt szívatós részeket. Netán valaki attól lesz igazán nagyszerű várúr, hogy nincs a nép szájában kaja? Egy viszont biztos: várakat elfoglalni még mindig hatalmas öröm!