Dying Light teszt

A Techland kiválóan lovagolta meg az elmúlt években felszínre tört zombiőrületet. A Call of Juarez után pont kapóra jött a lengyel stúdiónak az új téma, ami végül a nem túl tökéletes, de mégis elképesztően szórakoztató Dead Islandben töltött testet. A korlátok nélküli zombivadászat végül sikeresen megtalálta a maga célközönségét, így nincs abban semmi meglepő, hogy a fejlesztők az alapkoncepciót megtartva, de azt némileg felturbózva és finomhangolva továbbgondolták a játékmenetet. A bejáratott paneleket keresztezték a Mirror's Edge-ből ismert parkourrel, aminek az eredménye egy olyan hibrid játék lett, amit csak szegről-végről nevezhetünk túlélő-horrornak. A Dying Light zombis témája ugyanis csak keretet ad az egész játéknak, csak azt a célt szolgálja, hogy valamilyen környezetbe lehessen helyezni az egy idő után teljesen másodlagossá váló cselekményt. A hangsúly a szabadságérzeten van. Ebben pedig egészen jót alakít a Dying Light.

Harran városa már hónapok óta karantén alatt áll. Egy egyelőre ismeretlen fertőzés következtében a lakosság jelentős része élőhalottá változott át, a túlélők pedig két frakcióra oszlottak, a Runnerekre és a Banditákra, akik jól védett menedékeken küzdenek a túlélésért. Mi a GRE nevű szervezet beépített ügynökét, Kyle Crane-t alakítjuk majd, aki azt a feladatot kapja, hogy a szerezzen vissza egy titokzatos, de létfontosságú kormányzati aktát. A városbeli landolásunk azonban nem lesz túlzottan sikeres, társainkkal végeznek, mi pedig megsérülünk, és csakis a vak szerencsének köszönhetjük, hogy egyben megússzuk a kialakult helyzetet. Felébredvén a Runnerek bázisán, a Toronyban találjuk magunkat, ahol kisebb gyakorlást követően elsajátítjuk a parkour alapjait. Ezután egy kicsit hosszúra nyúlt, de mindenképpen szükséges tutorial keretén belül megismerkedünk az alapokkal, hogy aztán magabiztosan vághassunk neki a zombiktól hemzsegő utcáknak.

A történet nem mutat túl a zombifilmes kliséken, mind a szereplők, mind a fordulatok ismerősek lesznek számunkra. Nehezen tudunk azonosulni a kialakult helyzettel. Én sokszor éreztem úgy, hogy az apokalipszis és fő feladatunk ellenére az egésznek mintha nem lenne igazi tétje, nincs érzelmi kapocs a szereplők között, a frakciók és megbízóink közötti egyensúlyozás pedig nem szól másról, mint a játékidő kitolásáról, így egy idő után az se rázza meg az embert, ha játék közben elveszíti a társát. Ezen a helyzeten az se segít, hogy a küldetések változatossága is hamar elvész, és lényegében nem szólnak másról, mint a menj el A-ból B-e, hozd el nekem ezt és azt, vagy esetleg kapcsold fel ezt és azt. Az igazán frusztráló az, amikor ezt úgy próbálják meg variálni, hogy az eredetileg elküldött helyszínen nem találjuk meg azt, amit szeretnénk, így muszáj máshova is ellátogatunk. Természetesen a fő cselekményszál mellett mellékküldetéseket is felvehetünk, a menedékhelyeken rendre találunk majd olyan túlélőket, akik olykor egészen izgalmas feladatokkal fognak megbízni minket, természetesen komoly honorárium ellenében.

A játékmenet több szegmensből tevődik össze. Egyrészt ott van a harc, másrészt a parkour, harmadrészt a fegyverek fejlesztése, javítása, a gyűjtögetés és guberálás, vagyis a túlélés. Craine képességeit is ebben a három kategóriában tudjuk majd fejleszteni, azaz a tapasztalati pontjainkat a túlélés, az agilitás és az erő hármasára oszthatjuk szét. Utóbbi kettő a zombikkal szemben bevitt ütések, harcok és a különböző parkour mozdulatok segítségével fejleszthető, másfelől a túlélési ösztönünket a fő küldetések és mellékfeladatok teljesítésével tudjuk javítani. A játék minden esetben felhívja a figyelmünket, ha szintet léptünk, a pontokat pedig egy jól ábrázolt képességfán oszthatjuk szét, ahol részletes leírásokból tájékozódhatunk az újabb és újabb képességekről. Jelentőségüket talán nem kell ecsetelnem, hiszen mindennél fontosabb, hogy minél több cucc férjen hátizsákunkba, vagy minél gyorsabban tudjunk futni, esetleg minden korábbinál kitartóbban tudjunk harcolni vagy ha a helyzet úgy hozza, menekülni.

Ami a harcot illeti, az a Dead Islandhez képest tovább egyszerűsödött. A Dying Lightból szerencsére eltűntek a munkapadok, így ha elhasználódott vagy tönkrement valamelyik fegyverünk, akkor bárhol és bármikor, egyetlen gombnyomás után meg tudjuk javítani azt. Ez egy kiváló újítás, hiszen ha harc közben mondott csődöt fegyverünk és a közelben nem volt munkapad, akkor alaposan hátrányba kerültünk a zombikkal szemben. Másfelől viszont a Techland úgy döntött, csak meghatározott számban lehet javítani a fegyvereket, így érdemes sűrűn váltogatni őket. A fejlesztéseket tartalmazó tervrajzokat ugyanis nem osztja bőkezűen a játék, így egy alapos gonddal felturbózott kés vagy franciakulcs elvesztése komoly vérveszteség lehet számunkra. Nem érdemes viszont lőfegyverekkel bíbelődni. Egyrészt nagyon ritkák, másrészt túlzottan drága a lőszer, harmadrészt a lövés hangja odacsalja a zombikat, így csak magunkkal szúrunk ki.

A Dying Lightban azonban teljesen másodlagos a harc, sőt, ha nagyon ügyesek és kreatívak vagyunk, akkor a legtöbb esetben el is tudjuk kerülni a konfrontációt. Használhatjuk a környezeti elemeket, úgy mint a kiömlött olajos hordókat, a tüskés barikádokat, de a hangsúly az agilitásunkon van, aminek nem csak fényes nappal, de éjjel is komoly hasznát fogjuk venni. Nem véletlen, hogy minden apró, sikeres megmozdulásunkért tapasztalati pontokat kapunk.  A küldetések is többnyire arra vannak kihegyezve, hogy képességeink birtokában minél látványosabb mozdulatok, ugrások kíséretében teljesítsük feladatainkat. Az éjszaka beköszöntével azonban minden korábbinál fontosabb lesz, hogy mennyire vagyunk kitartóak, vagy éppen ügyesek és gyorsak.

A Dying Light tulajdonképpen egyszerre kínál két különböző játékot. Nappal zavartalanul közlekedhetünk a zombik között, így a küldetések teljesítésén, a gyűjtögetésen van a hangsúly, éjjel viszont megismerhetjük a játék másik oldalát, amikor az élőhalottak is szívósabbak lesznek, ráadásul addig nem látott ellenfelek is színre lépnek. Ilyenkor érdemes elkerülni a közvetlen konfrontációt, a lopakodás vagy a rohanás lehet túlélésünk záloga. Fontos azonban megjegyezni, hogy a játékszabályok megváltozásával a játék is jobban jutalmaz, vagyis ha sikerül egy darabban megélnünk a reggelt, akkor a tapasztalati pontokat is bőkezűen osztja a Dying Light. Azonban ha meghalunk, akkor veszítünk korábban megszerzett pontjainkból, így főleg a játék kezdetén érdemes időben visszatérni valamelyik menedékházhoz, megkeresni ágyunkat, s átaludni az éjszakát.

Ami az irányítást illeti, Xbox One-on kezdetben alaposan meggyűlt a bajom a szokatlan gombkiosztással. Nem egyszer fordult velem elő, hogy amikor ugrani szerettem volna, akkor a jobb bumper helyett az A gombot nyomtam. A fejlesztők részéről azonban érthető ez a fajta megoldás, ugyanis ahhoz, hogy főhősünk tudja, hova szeretnénk felugrani, oda is kell néznie. Így azonban megtörne a mozdulatsor dinamikája, ha a kezünket le kellene venni a jobb analóg karról, s az A gombbal ugranánk, vagyis a bumpernek abszolút van létjogosultsága.  A parkour ugrabugra tehát nem áll azonnal kézre, kell egy kis idő, míg az ember ráérez a távolságra, illetve képes úgy koordinálni Craine-t, hogy mozgása és akrobatikus mutatványai harmóniában legyenek. A tutorial sajnos csak a felszínt kapargatja, az igazi élménnyel élesben, Harran városát járva fogunk szembesülni.

Sajnos az inventoryban bóklászva is elveszettnek érzi magát az ember. Kezdetben azt se tudjuk, mi micsoda, mit mivel hogyan lehet majd kombinálni, s a játék nem ad elég mankót ahhoz, hogy azonnal kiismerjünk magunkat az elsőre csak értelmetlennek tűnő, felsorolt listán. Idővel persze ez is értelmet nyer, s hamar rájövünk, hogy a craftolás nagyon egyszerű, gyorsan megtanulható, és rengeteg jópofa kiegészítő (dobócsillag, molotov-koktél, bombák, csapdák) összeszerelését teszi lehetővé, de ehhez túl kell esni legalább 2-3 óra játékon. Ennyi idő alatt ugyanis bőven össze tudunk gyűjteni annyi cuccot, amivel lehetőségünk lesz komolyabb tárgyakat is készítenünk.

Technológiai oldalról viszont nem igazán lehet belekötni a játékba, a Dying Light Xbox One-os verziója gyönyörűen néz ki. Harran városa hatalmas, elképesztően változatos játszótér, a naplementés panoráma pedig az apokaliptikus környezet ellenére is csodásan fest. Itt-ott mondjuk találni elnagyolt textúrákat és az NPC-k arcmimikája is sokszor hasonlít az élőhalottakéra, összességében kiválóan teljesít a játék kedvéért összedobott Chrome Engine 6.

Az egyjátékos kampány mellé kétféle online módot is kapunk. A kooperatív mód a játék első órája után nyílik meg, s mi magunk dönthetjük el, hogy barátainkkal vagy vadidegenekkel szeretnénk játszani. Túl sok újdonságot nem hoz a játékmenetbe a co-op, talán ami újdonság, hogy a játék dinamikusan ajánl fel küldetéseket, de ettől eltekintve minden ugyanúgy zajlik, mint a szólómódban. Ezzel szemben a Be the Zombie mód a Dying Light egyik üde színfoltja.

Ebben az aszinkron 4v1 játékmódban egy Volatile bőrébe bújva kell védenünk a kaptárunkat, mégpedig négy túlélővel szemben. A játékmód elején megismerkedhetünk az alapokkal, így a zombi főbb képességeivel és gyengeségeivel, majd ha sikeresen szintet léptünk, kezdődhet is a móka. Minden egyes kör során fejlődhetünk, új képességekre tehetünk szert, s bár elsőre túlságosan is erősnek tűnhetünk a zombi szerepében, valójában ez egy kiváló macska-egér játék, ahol a Runnerek UV-lámpával felszerelve kénytelenek csapatként funkcionálni. Tudniillik az UV-fény hatására a Volatile lényegében megvakul és legyengül, így könnyű prédájává válhatunk a többieknek.

Az egész online szekcióval azonban csak egyetlen bökkenő akadt. Gyakorlatilag képtelenség volt bárkihez is becsatlakozni, így ha nem a barátaiddal szerettél volna mókázni egyet, akkor hosszú perceken át nem tehettél mást, mint bámulhattad a "Searching" feliratot, s ha szerencséd volt, akkor talán egy kört le is tudtál játszani. Ha figyelembe vesszük, hogy már 1,2 millióan játszanak a játékkal, akkor ez egy egészen bosszantó jelenség.

A hibák ellenére a Dying Light mégis egy szuper játék. Nem szégyelli, hogy a Dead Island egyenesági leszármazottja, s nem szégyelli, hogy olyan játékokból merített ihletet, mint a Mirror's Edge vagy a Far Cry. De nem is kell neki szégyellnie, mert működőképes a recept, köszönhetően az áramvonalasított játékmechanikának, az egyszerűsített craftolásnak, Harran  hangulatos városának, na és persze a több ezer zombinak.

Kapcsolódó cikkek

• Dying Light: Hellraid teszt
• Interjú a Techlanddel
• GC 2014: Dying Light próbakör
• Dying Light előzetes