Hand of Fate teszt

A recept a következő: végy egy alapot a mostanában népszerű pakliépítős kártyajátékokból, adj hozzá némi Arkham-stílusú harcot, csempéssz bele egy véletlengenerátort, végül fűszerezd meg a Kaland Játék Kockázat könyvek hangulatával, és máris előáll tesztünk alanya, a Hand of Fate.

Ahhoz, hogy az Osztót legyőzhessük, tizenkét csatlósán kell átverekednünk magunkat. A négy kártyaszín (hamu, csont, fertő, pikkely) négy fajt, illetve szörnytípust jelképez: a kazamatákban így találkozunk majd banditákkal, élőholtakkal, patkányszörnyekkel és gyíkemberekkel. Természetesen vezetőik is vannak, ők lesznek a figurás lapok és egyben bossharcok: a bubi, a királynő és természetesen a király.

Minden pálya végén vár ránk egy figura, a hozzá vezető út azonban veszélyekkel teli – a kihívások és az út maga is a játékos saját lapjaiból, illetve a játékmester paklijából véletlenszerűen kiválasztott kártyákból állnak össze. A labirintus egyes szintjeire való belépéskor még ismeretlen számunkra az útvonal, a lefelé fordított lapok mindig tartogatnak meglepetéseket. Egy-egy mező, illetve kártya egy-egy eseményt vagy helyszínt ír le, ahonnan általában valamilyen kihívás teljesítése után léphetünk csak tovább. Vannak lapok, amelyeknél zsetonokért megy a harc, ennek segítségével további kártyákat gyűjthetünk a paklinkba, amelyek gyakran folytatják a legyőzött eseménylap történetét. Az egyes események kimenetelét nem csak a vakszerencse - azaz, hogy „siker” vagy „bukás” lapokat húzunk -, hanem a döntéseink is befolyásolják. Nagyon megörültem, hogy a program magyar felirattal jelent meg, mivel a kártyákhoz tartozó leírások, választási lehetőségeink, és azok kimenetelei gyerekkorom lapozgatós könyveinek stílusában íródtak.

Ha csatába keveredünk, az Osztó kihúzza az ellenfeleket, majd nézetet váltunk és külső nézetből láthatjuk főszereplőnket. Az irányítási séma a Batman: Arkham-széria legegyszerűbb elemeit alkalmazza: egy gombbal üthetünk, eggyel blokkolhatunk pajzzsal, és ne feledkezzünk meg a vetődésről-gurulásról sem. A harc során ereklyéket és fegyvereink speciális képességeit is alkalmazhatjuk, érdemes úgy összeállítani paklinkat, hogy hasznos felszerelésekre lelhessünk kalandjaink során. Fontos, hogy kövessük, hogy mennyi élelmünk van, és tartsuk nyilván, hogy milyen átkokkal, illetve áldásokkal rendelkezünk. Ezek erősen befolyásolhatják, egyes esetekben pedig fejtetőre állíthatják a játékmenetet. Életerőnket nem csak a harc, hanem különböző kín és előny kártyák is módosíthatják döntéseink következményeként.

Egy-egy kör sajnos véget ér, amint az adott főellenfelet lenyomtuk, azokat a kártyákat, amiket addig nem látogattunk meg, ebben a menetben már nem ismerhetjük meg. Viselt felszerelésünket alapvetően nem vihetjük át a következő labirintusba, de szerencsére létezik olyan játékmód is, ahol nincs ilyen korlátozás. Ha ezt a végtelen módot választjuk, akkor is elnyerhetjük a kártyákért járó zsetonokat, így ha elakadunk a történetben (amire van esély, mert a játék a közepétől erősen bekeményít), akkor itt új lapokat szerezhetünk.

Bármilyen meglepő is, az ausztrál Defiant Developmentnek receptje működik, a végeredmény pedig egy hangulatos, egyedi játék, amivel élvezetes játszani. A lapok grafikái jópofák, sajátos stílussal rendelkeznek, viszont sajnos egy idő után több kártya osztozik egy adott képen. A játéktábla és a csatákban megjelenő külső nézet megvalósítása kicsit meseszerű, de egységes megjelenésű, illik a kártyákhoz. Vizuálisan átlagosnak mondható, sok-sok utóeffekttel, de szerencsére a board és a harc közötti váltás nem töri meg a játékmenetet. A soundtrack felelőse a BAFTA-díjas Jeff van Dyck, akit a Total War-sorozat régebbi epizódjaiból ismerhetünk, így a zenére sem lehet panasz.

A játék egyik legzseniálisabb húzása - amellett, hogy sikeresen ötvözték a zsánereket -, ahogyan ellenfelünket megalkották. A roguelike játékok, mint amilyen jelen anyag is, gyakran szórják elénk tömegével a szörnyetegeket és kihívásokat, amelyeken vagy sikerül felülkerekednünk, vagy nem. Okolhatjuk persze a véletlengenerátort, vagy saját meggondolatlanságunkat, mindenesetre frusztrációnkat nehezen tudjuk egy megfogható figurára irányítani. A Hand of Fate játékmestere, a rejtélyes Osztó azonban több mint alkalmas a szerepre. A játékot nem ő alkotta, de ősidők óta ő a mestere, a kártyák szakértője, a mesélő. Végig ott ül velünk szemben, folyamatosan hozzáfűzi gondolatait a játékhoz, egyik kezével elvesz, s a másikkal ad. Ő a mentorunk, aki elindít az úton, megtanítja a szabályokat, ugyanakkor az ő serege ellen vívjuk háborúnkat. Van, hogy gúnyosan becsmérel egy-egy rossz döntésünk után, megesik viszont, hogy együtt érez velünk, ha borzasztó a lapjárás. Amennyiben elbukunk, lehet, hogy új körre invitál, előfordulhat viszont, hogy kioktat, és felsorolja hibáinkat. Pont úgy, ahogy egy belevaló játékostárstól elvárnánk.

Műfajok különös egyvelege ez a játék, ettől függetlenül érdemes lehet kipróbálni mindenkinek, aki szívesen játszik roguelike, vagy pakliépítős játékokkal (esetleg szereti az asztali, netán lapozgatós szerepjátékokat) - a Hand of Fate hangulata garantáltan beszippantja majd.