Styx: Shards of Darkness teszt

A francia Cyanide-ot 2000-ben alapította pár ex-ubisoftos tag, akik először különféle, nagy stúdiók által elkerült sportágakhoz gyártottak szimulátorjátékokat. Ezek közül a Cycling Manager aratta a legnagyobb sikert, melynek például tavaly is jelent meg új epizódja. Az évek során több stílusban is kipróbálták magukat, nekik köszönhetjük a 2012-es Game of Thrones RPG-t, de a 2016-ban megjelent Space Hulk: Deathwing is náluk készült (többek között). A 17 éves szakmai múlt ellenére azonban a csapat nem igazán tud kitűnni a középszerből – játékaik egytől egyig 6-7 pontosra vizsgáznak, de az sem ritka, hogy egy-egy gyenge alkotással állnak elő.

A két és fél éve megjelent Styx: Master of Shadows jól illett a csapat múltjába: egy játszható, azonban minden téren közepesen teljesítő lopakodós fantasy játék volt, mely ennek ellenére is szerzett magának pár rajongót. A cím szerepelt a Games With Gold és a PlayStatiobn Plus kínálatában is, így sokan megismerhették a kis goblin kalandjait, ezért a kiadó Focus Home Interactive berendelte a Shards of Darkness alcímű folytatást is.

Az első epizód története nem volt túl emlékezetes, így nagy szerencse, hogy a folytatásba ennek ismerete nélkül is bátran belevághatunk. A főszereplő ezúttal is Styx, akinek goblin léte miatt a játék világában elég sanyarú sors jutott. Fajtájára elpusztítandó féregként tekintenek, ami annak fényében nem túl meglepő, hogy itt valamilyen ismeretlen és halálos vírust terjesztenek a goblinok. A fajtársak nagy része buta és beszélni sem tud, így főhősünk mindenképpen kitűnik közülük. A sztori cselekménye a sötét elfek és törpék közötti összeesküvés körül bonyolódik, érdekes és fordulatos mesére azonban ezúttal sem érdemes számítani.

Ezen sajnos az sem segít, hogy Styx egy bunkó és idegesítő antihős, akivel nem igazán tud szimpatizálni a játékos. A viccesnek szánt szövegei nagyon fárasztóak, ráadásul egy-egy elhalálozás után a Batman-szériához hasonlóan mindig kapunk valamilyen játékosnak szánt beszólást, melyek borzasztóan idegesítők és ízléstelenek, így egy életre megutáltatják velünk a karaktert. Szerencsére az első javítás óta elnyomhatók ezek a kis betétek, ettől függetlenül a játékban továbbra is hallgathatjuk a fárasztó poénokat.

Szerencsére a felejthető sztori nem sok vizet zavar, így koncentrálhatunk a jól sikerült játékmenetre. Elődjéhez hasonlóan a Shards of Darknessben is a lopakodáson van a hangsúly – a modern sunyulós címekkel ellentétben a Styxben azonban nincs lehetőség arra, hogy komoly harcokba keveredjünk, így kivágva magunkat a nehéz szituációkból. Ha észrevesznek minket, nagy eséllyel meg is halunk, és jöhet az állás-visszatöltés. A harcrendszer ennek megfelelően elég bénácska, az előző epizód hárításra épülő kardozása maradt meg, de mivel lopakodással teljesen megkerülhetők az összecsapások, így sokat nem fogunk idegeskedni miatta. Nehezebb fokozatokon ráadásul nem is bonyolódhatunk összetűzésekbe, így ott tényleg teljesen előtérbe kerülnek a csendes módszerek.

Ezekből pedig akad egy jó pár: ezúttal is lehetőségünk lesz varázslatokat használni, így például az általunk létrehozott klónjainkkal elterelhetjük az őrök figyelmét. A láthatatlanság segítségével elslisszolhatunk mellettük, jó ütemben használva pedig akár egész pályarészeket teljesíthetünk ölés nélkül. A játékba került fejlődési rendszer is, mellyel az alap tulajdonságainkat, valamint a képességeinket is fejleszthetjük. Csökkenthetjük például a varázslataink borostyán-felhasználását (a játék világában ez a mana), vagy növelhetjük a maximális életerőnket. Jópofa ötlet maga a rendszer, mert arra ösztönöz, hogy végezzük el az extra feladatokat a több XP-ért cserébe.

A varázslatok mellett lehetőségünk van bizonyos helyeken tárgyakat is készíteni a pályákon összegyűjtött nyersanyagok segítségével. Összerakhatunk például nyílvesszőket, melyekkel a távoli őröket szedhetjük le hangtalanul, vagy eltereléshez használatos cuccokat is craftolhatunk. Újdonság, hogy felszerelésünket is cserélgethetjük, így például választhatunk magunknak erősebb tőrt vagy ruhát, melyben kevésbé vesznek minket észre. A fejlesztők tehát nagyon jól összemixelték a különféle lopakodós játékokból összeszedett játékelemeket, a Styx ezen a téren ezúttal is remekül teljesít.

Az első résszel ellentétben a történet több helyszínen játszódik, így változatos kalandokban lehet részünk. Többek között bejárhatjuk majd a sötét elfek városát, Körangart, de egy nagy léghajót is megmászhatunk majd. A pályák nemcsak változatosabbak, de nagyobbak és összetettebbek is, mint az elődben. Az ötletes pályatervezésnek hála ellenfeleinket több oldalról is megközelíthetjük, alulról a rejtett járatokon keresztül vagy akár a levegőből drótköteleken egyensúlyozva is támadhatunk. A hatalmas helyszíneket azonban nem sikerült a fejlesztőknek kihasználniuk, a játékost semmivel sem biztatják arra, hogy járja be a pályákat, nem kapunk érte semmilyen nagyobb jutalmat. Egy idő után legtöbbször meguntam a kóválygást és megkerestem a leggyorsabb utat, amivel abszolválhatom az adott szintet.

Styx első kalandja az akkori next-gen mivolta ellenére elég gyengécske látványvilággal rendelkezett. Bár a második epizód sem fog szépségversenyeken indulni, azért ezúttal sokkal jobban mutat a végeredmény. A fejlesztők grafikus motort váltottak, így ezúttal már az érthetetlenül hanyagolt Unreal Engine 4 fut a cím alatt. A Styx szépsége nem a részletekben rejlik: a textúrák most is elég elnagyoltak, a bevilágítás még mindig béna, ha azonban egészében nézzük a grafikát, akkor egészen jól mutatnak a helyszínek. A holdfényben pompázó éjszakai város, vagy a hatalmas napfelkeltében vitorlázó léghajó, még a gyenge effektek ellenére is szépen néznek ki. Egyedül a darabos animációk zavarták a szemem – az ugrás különösen furára sikerült, és nem igazán éreztem rá a játék végéig sem, hogy mikor milyen messzire tud elugrani a karakter.

Egyértelműen nem a Shards of Darkness lesz a Cyanide nagy dobása, de a Styx folytatása jól követi az elődje által kitaposott utat. A remek lopakodós játékmenet megmaradt, de emellett rengeteg új lehetőséggel bővült ki a repertoár. A hibák kijavításán azonban nem sokat dolgoztak a fejlesztők, nagyjából ugyanazokkal a problémákkal küzd az új kaland, mint az előd. A történet most is nagyon gyenge, a főszereplő továbbra is idegesítő, a látvány pedig még mindig nem az igazi. A Styx: Shards of Darkness a játékmeneten kívül minden elemében egy átlagos játék benyomását kelti, de ettől függetlenül a zsáner rajongói jól ellehetnek vele.

A Styx: Shards of Darkness PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi számítógépen teszteltük.