Dragon Age: The Veilguard teszt

Manapság mindenkinek véleménye van mindenről az interneten, így a politikához, a filmművészethez hasonlóan a videojátékok is egyre többször kerülnek fel a boncasztalra, ahol aztán a véleményvezérek és az ismeretlenségbe burkolódzó Reddit-felhasználók pixelről pixelre haladva szedik szét az adott produktumot. Néha csak egy-egy karakter ízléstelennek megbélyegzett tálalásával van probléma, máskor azonban az egész dizájn, felhasználói felület vagy éppen történelemhűség megkapja a magáét - történik mindez gyakran úgy, hogy az adott cím meg sem jelent, és elejtett fejlesztői kommentárokból vagy pár másodperces jelenetekből jutnak ezekre a megfejtésekre. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy az új Assassin’s Creed mellett idén a Dragon Age: The Veilguard kapta meg ezt a “kitüntetett” figyelmet, aminek az új grafikai stílusa mellett, többek között a karakterkészítőt, a borítót, a párbeszédeket és szép lassan a fejlesztőket is darabokra szedték. Így alakulhatott ki az, hogy a játék megjelenésének pillanatában már többen tudni vélték, milyen is lett az új Dragon Age, annak ellenére, hogy egyetlen percet sem játszottak vele.

A Dragon Age: The Veilguard tehát egy kifejezetten ellentmondásos játék volt már a megjelenésre előtt is, amiről hatványozottan nehéz elfogulatlan cikket írni. Ennek ellenére persze megpróbálkozok vele, már csak azért is, mert nyilvánvaló hibái ellenére az új Dragon Age egy kifejezetten jó játék, ha megfelelően közelítünk hozzá. S, hogy mit is értek ez alatt? Kezdjük például az alapokkal!

A sorozat taktikusabb játékmenetével szakítva a The Veilguard egyértelműen az akció-RPG-k irányába indult el. Az előzetes videók alapján ezt már megismerhettük, nem árult zsákbamacskát a BioWare, így nem is érdemes az Origins vagy éppen a modernebb CRPG-k játékmenetét számon kérni a sorozat új epizódján. Habár lövöldözésről szó sincs természetesen, a The Veilguardot inkább a Mass Effecthez lehetne hasonlítani, hiszen a harcok során többet számítanak a reflexeink vagy a gyors helyzetfelismerés, semmint a stratégiázási képességünk. A közelharci karaktereket használva egyértelműen érezhető, hogy a fejlesztők ötleteket csentek a hack’n’slash műfaj népszerűbb darabjaiból. A saját játékomban én egy mage karaktert irányítottam, akinek a kezelése a tavalyi Hogwarts Legacy varázslós csatáit idézte, és pont annyira szórakoztató és látványos volt, mint ott.

A képességek könnyen és gyorsan aktiválhatóak, habár a visszatöltődésük egy hangyányit lassabban történik, mint azt más akciódús címekben megszokhattuk. Cserébe nagyobbat sebeznek és látványosabbak, így az akcióorientált játékmenet ellenére azért némi megfontoltságra is szükség lesz, hogy mikor használjuk el őket. A saját karakterünk mellett társaink képességeit is bevethetjük, sőt a megfelelő varázslatokat összekombinálva akár egy nagy, közös kombótámadást is bevihetünk az ellenfeleknek. Habár a rendszer nem tűnik valami túlbonyolított darabnak még az akció-RPG-k műfaján belül sem - szintén a Hogwarts Legacyhoz hasonlóan -, mégis a játék egésze alatt szórakoztatóak maradnak a csatajelenetek. Negatívumként a gyakran felbukkanó hatalmas életerőcsíkkal rendelkező bossokat tudnám felhozni, akiket néhol szinte a végtelenségig kell püfölni, hogy megadják magukat, de az erőszakos rárohanós ellenféltípusokból is picivel több került a játékba a kelleténél, akik pedig a mage karakterek életét keserítik meg kibillentve ezzel a karakterosztályok közötti egyensúlyt.

A The Veilguard másik sarokköve a színesebb és könnyedebb grafikai stílus, ami határozottan új alapokra helyezi a sorozatot. A széria első darabjai még az Xbox 360-as és PS3-as címekben oly népszerű barnás-szürkés - sokak által csak “piss filternek” csúfolt - színárnyalatok által dominált érában születtek, így melléjük rakva valóban éles váltásként hat a The Veilguard színes-szagos, stilizált karakterekkel megtöltött világa. Ha azonban megtöröljük kicsit a nosztalgiától könnyes szemünket, akár még azt is észrevehetjük, mennyire egységes, szép, sőt kifejezetten stílusos az új Dragon Age. A játék során ráadásul rengeteg kisebb-nagyobb helyszínt bejárhatunk, melyek hangulata a színekkel való játéknak köszönhetően jelentősen eltér. Habár akadnak a címben szabadon bejárható területek, ezek elmaradnak az Inquisitionben látott óriási térképektől. Ennek köszönhetően azonban a kisebb, folyosókkal tarkított pályarészek sokkal részletesebb és igényesebbek, kifejezetten látszik az odafigyelés a fejlesztők részéről.

Kár lenne tagadni, a hosszúra nyúlt, akadályokkal teli fejlesztési idő végén egy jócskán átalakított és újragondolt Dragon Age-et hozott össze a BioWare. A régi és kitartó rajongóknak fájhat, hogy kedvencüket teljesen más irányba terelték, mint az előző epizódok alapján várható lett volna, a hányatott sorsú sorozat legutóbbi darabja azonban idén 10 éve, hogy a boltok polcaira került, ami bizony nem kevés idő. Én nem kételkedem abban, hogy vannak olyanok, akik betéve tudják az összes epizód, minden egyes mozzanatát fejből, de az új játékosok bevonzása érdekében elkerülhetetlen volt ez a fajta soft reboot, amit a The Veilguard is kínál. Mert bár a történet közvetlen folytatása az elődöknek, a játékot játszva hamar szembesülünk azzal, hogy inkább a Dragon Age-szűzek megszólítása volt a cél, semmint a régi motorosok kielégítése. A harcrendszer akciódúsabbá tétele és az új grafikai stílus, mind-mind erre a gondolatmenetre lett felfűzve, így - ahogy említettem már fentebb - érdemes ezen szempontok alapján értékelni a játékot és nem a korábbi darabokhoz méricskélni az elemeit.

S talán végül a történet, a cselekmény és azok előadása az, ahol találkozik a régi Dragon Age az újjal. A sztori ugyanis folytatja az Inquistion befejezését: az istennek kikiáltott Solas-szal indítunk, aki egy baleset folytán - a főszereplő közbenjárásával - kiengedi a régen száműzött és elzárt zsarnoki elf isteneket, akik aztán szisztematikusan akarják visszavenni az irányítást Thedas felett. Hogy megállítsuk őket, egy mindenféle fajból, és személyiségekből álló csapatot kell összeállítanunk, így a szép lassan kibontakozó világszintű kataklizma mellett az ő történetszálaikat is megismerhetjük. Ismerős sztori? Persze, hogy az, klasszikus BioWare mese, annyira, hogy a tulajdonneveket kicserélve, akár valamelyik Mass Effectre is ráhúzhatnám a fenti mondatokat.

A játék cselekménye kiváló tempót diktál, a sokkarakteres és sokhelyszínes történet miatt óráról órára változik éppen kivel és hol harcolunk. A történet szintén erősen épít az új játékosokra, azzal, hogy Thedas új területeire helyezi a cselekményt, de ennek ellenére a Dragon Age lore-ból is szépen építkezik. Szerencsére (vagy sokak bánatára), nem támaszkodik erősen az előző címekre az új felvonás, így akár nulla tudás mellett, vagy a kódexek laza átböngészésével képben lehetünk azzal, hogy mik is zajlottak a világban. Ennek ellenére azért jó pár ismerős arc beköszön majd a történet folyamán, sőt, az előző rész főszereplőjével is találkozhatunk majd.

A fő történetszál mellett egyértelműen kiemelésre méltóak a csapattagok mellékküldetései. A mellénk szegődő karakterek némelyike elsőre akár ellenszenvesnek is tűnhet, jobban beleásva magunkat magánéletükbe azonban kellemes meglepetéseket tartogatnak, nemcsak a történetek, de a küldetések is. Olyan helyszínekre is ellátogatunk, ahová alapból nem vinne el a fő sodor, így valóban érdemes időt szánni a beszélgetésekre. A játékba került emellett egyfajta kapcsolati rendszer, ahol nemcsak a csapattagjaink hozzáállását, hanem a történet során felbukkanó csoportokhoz való viszonyunkat is követhetjük. A különféle mellékküldetések megoldása segít jobb viszonyt kialakítani velük, amiből majd a játék utolsó harmadában profitálhatunk.

És ha már beszélgetések, akkor érdemes a cselekmény leggyengébb pontjáról, a párbeszédekről is szót ejteni. Itt érezni talán a legjobban, hogy mennyire göröngyös úton zajlott a The Veilguard fejlesztése. Az írás minősége ingadozó, megfigyeléseim alapján, a mellékes, társainkhoz kapcsolódó küldetések során elhangzó mondatok jobb állapotban vannak, a leggyengébbre pedig a játék elején felbukkanó párbeszédek sikerültek. A stílusváltás, és könnyedebb hangnem itt is tetten érhető; az előző részekhez képest kevésbé kimérten kommunikálnak a karakterek egymással, és bár néhol felsejlenek a Forspoken dumái, azért ilyen mélységekbe sosem jut a játék. Ez azonban természetesen nem mentség arra, hogy néhol általános iskolás angol nyelvkönyvébe való mondatokkal kommunikáljanak a karakterek. A szinkronszínészek mentik a menthetőt, de azért akadnak helyek, ahol nagyon gyenge munkával találkozunk.

A játék RPG-elemei elsőre visszafogottnak tűnhetnek, mivel mindössze három karakterosztály közül, a Rogue, a Warrior és a Mage közül választhatunk. Ha azonban hozzá vesszük, hogy mindegyik esetében válthatunk egy másik fegyverre (a Warrior esetében a dupla pengék mellett íjat is előkaphatunk), valamint hogy huszadik szint felett háromféle módon specializálódhatunk, már nem is tűnik olyan rossznak a helyzet. Ráadásul a karakterosztályok és a specializációk is mind más-más játékmenetet és hozzáállást kínálnak, így a változatosságra abszolút nem lehet panasz. A felszereléseink csereberéje rendkívül egyszerűen történik, lootolás mellett akár fejleszthetjük is őket a pályákon elszórt nyersanyagok begyűjtésével és felhasználásával. A The Veilguard RPG-elemei a korábbiakhoz hasonlítva egyértelműen egyszerűbbek, ha úgy tetszik felvizezett picit. A hasonszőrű akció-RPG-kkel összehasonlítva azonban teljesen korrektnek mondható.

Meg kell, hogy mondjam a Dragon Age: The Veilguardot játszva bitang jól szórakoztam, és egy-egy hosszabb munkanap után mindig vártam, hogy folytathassam a történetet. Én úgy gondolom, hogy az előzetesek és megjelenés előtt kiadott játékmenet videók nem rejtették el, milyen cím is lesz a The Veilguard, és már ott látszott, hogy az új epizód próbál szakítani az előző részek hagyományaival. Egy könnyed, akciódús RPG az új Dragon Age, amit butaság mondjuk a Baldur’s Gate 3-hoz hasonlítani, hiszen teljesen más közönséget próbálnak kiszolgálni. Szintén fárasztó elfoglaltságnak tartom, hogy azon vitatkozzunk, hogy ez a játék most akkor WOKE vagy nem WOKE. Nagyjából 26 éve hobbim a videojátékok, és ha egy cím jó volt, akkor játszottam vele, ha pedig nem, akkor letettem - ez ezúttal sem volt másképp. Biztos vannak, akiknek fontos, hogy hány darab csöcsös, fekete, meleg vagy éppen transznemű karakter van egy játékban, de ez inkább az egyéni ízlés kérdése, semmint, hogy a játék minőségét ez alapján ítéljük meg.

Az új Dragon Age-dzsel a BioWare visszatette magát a térképre, és úgy tűnik, van még remény, hogy összeszedett, stílusos és szórakoztató játékokat készítsenek. Az Mass Effect: Andromeda és még inkább az Anthem botladozásait látva sokakban felmerülhetett, hogy végleg leáldozott a stúdiónak, a The Veilguard azonban határozottan jobb állapotokat tükröz. Habár a sorozat hardcore rajongói nem biztos, hogy ezt a játékokat szerették volna, ha elkészíti a gárda, a cím le sem tagadhatná, hogy erősen merít a BioWare korábbi klasszikusaiból. A néhol suta párbeszédek ellenére a történet szórakoztató és izgalmas marad végig, ráadásul az új játékosok is könnyen kiismerik magukat a világban. Az egyszerű, de nagyszerű harcrendszer, valamint a könnyedebb RPG-elemek kellemes elegyet alkotnak, a sokszínű helyszínek, valamint a rendkívül érzelmes és érdekes mellékküldetések pedig gondoskodnak arról, hogy egy pillanatig se fulladjon unalomba a kaland. Ilyen-olyan okok miatt lehet nem szeretni a Dragon Age: The Veilguardot, erre mindenkinek meg van a joga, de azt nem igazán lehet elvitatni tőle, hogy egy jó játék.

A Dragon Age: The Veilguard PC-re, PS5-re, valamint Xbox Series X/S konzolokra jelent meg. Mi Xbox Series X-en teszteltük.