Ahsoka sorozatkritika

Ahsoka Tano, a tűzről pattant fiatal Jedi-tanonc 2008-as feltűnése óta a Star Wars-univerzum egyik legnépszerűbb karaktere lett. Eredetileg A klónok háborúja című animációs sorozat másfél órára dagasztott pilot-epizódjaként funkcionáló mozifilmjében debütált, amelytől annak idején még a tősgyökeres fanok is gutaütést kaptak – de az utókor a megmondhatója, hogy a végül hét évadot megért széria egészen hamar lerázta magáról azokat a jelzőket („gyerekes, óvodás, a frencsájzhoz méltatlan marhulás”), melyekkel a „bevezető epizódot” illették. A klónok háborúja ugyanis nemcsak, hogy zseniálisan adta vissza a Galaktikus Birodalom megalakulásához vezető hatalmas konfliktus súlyát, de remekül hozta George Lucas halhatatlan agyszüleményének lényegét, még a sokszor kifogásolható animációs stílus és a baltával faragott figurák ellenére is. Az, hogy ezek mellett még remek friss karaktereket is teremtett, csak hab volt a tortán.

A sorozat írói (Dave Filonival az élen) igazi szenvedéllyel, szívvel-lélekkel szőtték a sztorit, és ahogy közeledtek az események A Sith-ek bosszújához, úgy öltött egyre sötétebb, komolyabb formát a széria. A galaxis legkardinálisabb, legkegyetlenebb történéseit (Anakin Skywalker árulása, majd Darth Vaderré válása, a Jedik kiirtása, a Köztársaság lerombolása és a Birodalom felemelkedése) gyerekbarát sumákolások nélkül, teljes tisztelettel vezényelték le. Közben Ahsoka karakterét is szépen alakítgatták: a brutális, lelket felőrlő csaták során meggyengült a hite a Jedikben, majd el is hagyta a Rendet – az univerzum tragikus eseményei jelentősen formálták a személyiségét, a történetét pedig különböző könyvekben, képregényekben, valamint a szintén Filoni gondozásában készült Lázadók című rajzfilmsorozatban mesélték tovább. Fan favorit státusza betonbiztos, és mivel A klónok háborúja a Disney-féle felvásárlás után is a hivatalos Star Wars kánon részét képzi, valamint, hogy a cég egy ideje a saját streaming felületén próbálkozik a franchise bővítésével (amelyben nem mellesleg Filoni is fontos szerepet játszik, már a legelejétől fogva), teljesen evidens volt, hogy előbb-utóbb Ahsoka is megkapja a maga élőszereplős produkcióját.

Rosario Dawson alakításában már láthattuk A mandalóriban és a Boba Fett könyvében, ám idén eljött az ő ideje: a nyolcrészes minisorozat egyrészt saját színpadot biztosít Ahsokának, másrészt a Lázadók közvetlen folytatása, harmadrészt felvezet egy sor olyan eseményt, melyet a fent említett szériákban már elkezdtek csepegtetni, és amely Filoni két év múlva érkező filmjében csúcsosodik majd ki. Jól lehet, az MCU-nál sikerre vitt, ámde mások által rendre félreértett vagy rosszul használt univerzumépítéses metodika, illetve a Disney-féle Star Wars eddigi nyolc esztendeje a megmondhatója annak, hogy ez a két összetevő már bőven elég a bukáshoz, és az Ahsoka is valahol itt csúszik el. Mert attól függetlenül, hogy a sorozat több olyan sebből is vérzik, amik már eleve le tudnak húzni egy Star Wars-produkciót, a valódi probléma az, hogy az Ahsoka tulajdonképpen a Lázadók ötödik évadjaként funkcionál és az út szélén hagyja azokat, akik nem rendelkeznek az általa megkövetelt előismeretekkel.

Az Ahsoka teljesen természetesnek veszi nézőjétől, hogy az látta nemcsak a Lázadókat, hanem a komplett Klónok háborúját is. Ilyenformán, aki betéve ismeri mindkét alkotást, az valószínűleg régen lehetett ennyire elégedett egy Star Wars-termékkel (a hatalmas fan service is ezt erősíti meg, de erről majd később), aki viszont nincs képben, annak ez a széria szinte semmit sem fog mondani, és egyáltalán nem is próbálja felhomályosítani a jámbor tudatlanokat. Ez nagyjából az első két epizód után kiderül: a szakértők kajánul vigyorognak az ismerős karakterek felbukkanásán, a levegőbe bokszolnak a tucatnyi, még A klónok háborújában és a Lázadókban bemutatkozott idegen lények, helyszínek és mitikus tárgyak láttán, DiCaprio-módra mutogatnak a képernyőre a rengeteg utalás, kikacsintás és easter egg hallatán, miközben a többiek csak értetlenül pislognak a sejtelmes összemosolygásokon, az Erő mindenható misztikumának szintjére felfejlesztett boszorkányságon, a zombi rohamosztagosokon, meg azon, hogy úgy egyáltalán ki-kicsoda ebben a sztoriban.

A forgatókönyv az egyszeri nézőnek semmiféle kapaszkodót nem ad, ami már csak azért is gond, mert a nézőbázis nagyobb részét még mindig nem a két lábon járó Star Wars-enciklopédiaként működő keménymag teszi ki, hanem azok, akiket ezzel a módszerrel inkább csak elidegenítenek ettől a frencsájztól. És bár a hiányosságok könnyen orvosolhatóak („csak” 208 epizódot kell megnézni hozzá), talán nem pont így kellene univerzumot építeni. De mint mondtam, az igazi probléma nem itt keresendő, és nem is a szokásos biztonsági játékon, na meg a mennybemenetelt automatikusan biztosító rajongósimogatáson. Az Ahsokában bőven van mindkettőből: a fanok tetemes hányada egy ideje már valóságos messiásként, a Star Wars megmentőjeként tekint Filonira, ami valahol igaz is, mert a folytatástrilógia után ő még mindig szebben, áramvonalasabban, tudatosabban mesél, mint kollégái, mégis, lassacskán kibukik, hogy lényegében csak elleste mestere, George Lucas ecsetvonásait, és ezt a receptet hígítja a végtelenségig.

Érdemben nem sokat tesz hozzá az unalomig koptatott parafrázisokhoz, kreativitása pedig kimerül a fan service sorozatos puffogtatásában. Ami utóbbit illeti, a tavalyi Obi-Wan Kenobi sorozat után garantált a PTSD: ahogy ott, úgy itt is azt kapják a rajongók, amit kértek. Flashback-jeleneteket a Klónháborúkból, Ahsoka fiatalkorából és egy CGI-jal megfiatalított, harci páncélban pózoló Hayden Christensent, akit az előzménytrilógia idején mindenki szidott, mint a bokrot, de most, 18 évvel később már sírva tapsolnak neki. Ennél jobb bizonyíték nem is kell a nosztalgia mindent felülíró erejére, ami még a legnagyobb popkulturális baklövéseket is képes felhúzni a sztratoszféráig, és melynek köszönhetően Hollywood mindig képes lesz megetetni velünk a legordasabb maszlagokat is, már csupán annyival, hogy megvillant néhány régi színészt és karaktert – az már teljesen lényegtelen, hogy ezek a figurák anno vállalhatatlanok voltak. És ki tudja, talán újabb 18 év múlva talán már Rey-t és csapatát fogjuk éltetni. Szó, ami szó: az Álomgyár már jó ideje szegi meg egyik legnagyobb alapszabályát, hogy sose azt add a rajongóknak, amit akarnak – de úgy tűnik, a legtöbbeknél működik.

Bár a fenti gondolatmenetet ezesetben kissé árnyalja az a tény, hogy noha az a bizonyos flashback-szekvencia jócskán megtöri a narratíva dinamikáját, végeredményben az lett volna a fura, ha nem kerül bele sorozatba. A mostanra már tradícióvá vált modern hollywoodi tulajdonságok és a Disney-féle Star Wars-gyermekbetegségek sem zavarnak akkora vizet. Hogy a fénykard erőszintje inkonzisztens (egyszer elég egy suhintás a kivégzéshez, máskor átszúrják valakinek a testét, és az illető vígan él tovább), hogy a női színészeknél a kemény, határozott karakterek megformálása megint kimerül a lenéző félmosolyokban, és hogy Thrawn behozásával, illetve az általa ígért hatalmas fenyegetéssel tulajdonképpen burkoltan ismét beismerték, hogy elcseszték a folytatástrilógiát. De ahogy már utaltam rá, ezek a dolgok eltörpülnek a legnagyobb probléma mellett: hogy a Disney az új filmekkel teljesen a sarokba írta magát, és ugyanaz a helyzet most is, mint az összes többi sorozattal, amik az Új Köztársaság korában játszódnak.

Mutatják nekünk a Birodalom maradványainak szervezkedését és Thrawn visszatérését, amely új háborút hoz – de mindenki tudja, hogy ez úgyis az Első Rend felemelkedésével, Kylo Rennel, Snoke-kal és Palpatine klónjával ér majd véget. Láthatjuk az Új Köztársaság döcögős működését, a galaxis egyre gyarapodó összetett és megoldhatatlan problémáit – de hát a rendszert úgyis bedarálja majd az Első Rend (azt is képernyőn kívül, két rész között), de az sem él túl sokáig. Mutogatják itt az új Jedi Rend felépítését és a lehetséges lovagok kiképzését – de tudjuk, hogy a harmadik trilógiára Luke Skywalker elbukik a tanítványokkal együtt, és a végén Rey lesz az utolsó élő Jedi. Persze, ahogy mondani szokás, nem a végcél a fontos, hanem az odavezető út – de ez a cél itt egy minden szempontból katasztrofális trilógia, ami majdnem elpusztította a frencsájzt. Az alkotók becsületére legyen mondva, nagyon próbálkoznak (konkrétan vért izzadnak), viszont ezt akárhogy próbálják foltozgatni, akkor sem jönnek ki belőle jól, ha beledöglenek.

Ám mindettől függetlenül, az Ahsoka egyáltalán nem olyan borzalmas, mint ahogy eddig lefestetem. Végre van egy konkrét elképzelés az univerzum „jövőjét” illetően, a főhősnő megkapja a kellő rivaldafényt, múltbeli traumák kerülnek felszínre és varródnak el, az Erő eddig felfedezetlen bugyraiban is friss távlatok nyílnak meg, amelyekre bátran lehet és kell is alapozni egy esetleg folytatásban (merthogy lesznek még itt érdekes dolgok, beleértve Baylan Skoll történetszálát, Ray Stevenson sajnálatos halála ide vagy oda), és a fénykardpárbajokban, valamint a szettingben is szépen visszamennek Lucas eredeti szamurájos koncepciójához. Csak láthatóan a Disney az Ashokánál is ragaszkodott a célként kitűzött közepes vagy maximum a jót alulról súroló színvonalhoz, ami mind a kreativitásban, mint pedig az anyagi ráfordításban is kőkeményen megmutatkozik, és ami sajnos manapság már nem csak a Star Wars-tartalmakat érinti.

És most feltehetném a kérdést, hogy ennyi elég-e a rajongóknak – de teljesen felesleges lenne, mert nagyon úgy néz ki, hogy igen. Felnőtt mára egy generáció, akikben nosztalgikus emlékeket ébreszt A klónok háborúja és a Lázadók, ugyanúgy, mint az én korosztályomban az eredeti trilógia és talán az előzmények. Elég számukra néhány ismert karakter, az animációs szériákból átmentett dallamok, és ők ezzel tökéletesen elégedettek. Ők kettő, három, vagy akár négy pontot is hozzáadhatnak az alant olvasható értékeléshez. Számukra az Ahsoka egy korszakos mestermű, és jaj annak, aki mást mer mondani, még akkor is, ha logikusan végigvezetett érvekkel támasztja alá a negatív véleményét – végülis a „nem érted a Star Wars filozófiáját” című parafrázissal mindent el lehet intézni.

Aztán hogy az idősebb, régivágású rajongókkal mi a helyzet, akik már nem dobják hanyatt magukat az egy pillanatra felvillanó Darth Vadertől, a megviselt páncélzatú rohamosztagosoktól, meg a képernyőre bekúszó csillagrombolótól, és ennyi év után talán egy kicsit többre vágynak az olcsó fan service-nél meg a negyven esztendeje változatlan alappilléreknél, nem számít, de láthatóan a Disneyt is egyre kevésbé érdekli. De tulajdonképpen mindegy: a hardcore fanokkal úgysem tudják megutáltatni a frencsájzt, már a folytatástrilógiával sem sikerült, a többieknek meg még mindig ott van a három, jobb esetben hat film, amit bármikor újra lehet nézni – és amit régen úgy hívtunk: Star Wars.

Gamekapocs értékelés: 6

Készítő: Dave Filoni
Rendező: Dave Filoni, Steph Green, Peter Ramsey, Jennifer Getzinger, Geeta Vasant Patel, Rick Famuyiwa
Producer: John Bartnicki
Író: Dave Filoni
Szereplők: Rosario Dawson, Natasha Liu Bordizzo, Mary Elizabeth Winstead, Ray Stevenson, Ivanna Sakhno, Diana Lee Inosanto, David Tennant, Eman Esfandi, Hayden Christensen, Lars Mikkelsen
Zene: Kevin Kliner
Operatőr: Eric Steelberg, Quyen Tran
Vágó: Dana E. Glauberman, Rosanne Tan, James D. Wilcox
Gyártó: Lucasfilm
Forgalmazó: Disney+
Játékidő: 37-57 perc
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 8
Premier: 2023. augusztus 22. - 2023. október 3.