Fable 3

Az uralkodók élete nemcsak unalmas protokollfeladatokból és percre pontosan meghatározott feladatok sorából áll, az etikett szabályai szerint. Peter Molyneux szókimondó ember, szeret a figyelem középpontjában állni, olykor nagy bejelentés címén közöl mindössze annyit, hogy a Fable 3 kézzelfogható HUD nélkül érkezik. S habár a játék magján nem változtatnak túlzottan, ez a mese már nem csupán egy szerepjáték. Más, mint amit megszokhattunk.

Egy megdöbbentő  nyilatkozat szerint a Fable 3 távol esik attól, amit az első két játékban már megtapasztalhattunk, a Lionhead gyökeres irányváltásokat hoz. Felejtsd el a kötött szabályrendszert, úgy, mintha hősünk állati belekből készült óvszer nélkül tivornyázna a bordélyban, a harmadik eljövetel sokkal inkább emlékezetet egy akció-kaland körmönfont jellegzetességeire. A fejlesztőknek meg kellett hozniuk ezt a döntést, hiszen a második rész puszta zsenialitását túlszárnyalni, kibővíteni szinte lehetetlen vállalkozás, ezért volt szükség a műfajváltásra. Szükségszerű, vagy nem – elfordulni tőle még a rajongók sem fognak. Hiszen marad a szatirikus fantasy világ, legjobb barátunk ismét a kutyánk, Albionban azonban eltelt hatvan év, és nem nyomtalanul.


Az ipari forradalom ezt a világot is elérte, a városokban a párszintes épületek az egekig szöktek, a gőzgépek beették magukat a társadalomba, a gyárkéményekből füst száll fel a szürke égbolt felé. A lakosság közötti vagyoni ellentétek még jobban kiszélesedtek, a tőkés réteg hamar meggazdagodott az új technikai vívmányok és a gyermekmunka segedelmével, míg a nélkülözők piszkosan, durva posztóruhákban dolgoznak napi húsz órákat éhbérért, a korom beleitta magát mindenbe – kétségtelen, hogy a Fable 3 hűen építkezik a viktoriánus korabeli Anglia mindennapjaiból, még akkor is, ha a mesebeli lények nem csak egy koldus gyerek lázálmaiban léteznek, hanem a városszéli erdőkben. Albion arca tehát komor és szürke, betegségek gyötrik, a mohóság és a hatalomvágy, de ezen a kontinensen felül még elhajózhatunk más vidékekre is, ha úgy tartja kedvünk.


A második rész hősének fia kerül ezúttal terelgető kezeink közé, s ha rendelkezünk még Xboxunk merevlemezén az utolsó játék mentéseivel, akkor az ott hozott döntéseink hatásai befolyásolják majd az első órákat. Feladatunk pedig nem más, mint kirántani a valaha napfényes Albiont a mély depresszióból, uszkve a játék feléig tartó időszak során ennek politikai akadályait győzzük le, hiszen mi magunk lépünk ekkor a trónra. Ám utána a birodalom sorsa csak a mi fajsúlyos döntéseink során nyeri el jövőbeli sorsát. Netán gonoszok leszünk és még szemérmetlenebb rémálomba taszítjuk a vidéket? Hiába minden megbecsülés, szavaink súlyának először csak félszegen engedelmeskednek az alattvalók, hatalmunk megszilárdítása pedig csak tettek nehézkes útján valósítható meg. Olykor mi magunk nézünk a tennivalók után, mint tette azt Mátyás király a magyar mondákban.


Bowerstone városában sétálunk a mocskos sikátorok mélyén, lányunkat keresve – csak egy apró szeglet magából a játékmenetből. Mikor megtaláljuk a porbafingót, csak egy olyan bájos fizikai kontextussal tudjuk megvigasztalni a zokogó gyereket, mint azt a valóságban is tennénk. Felvesszük a kezünkbe, gügyögünk neki, feldobjuk párszor a levegőbe. Ezután kézen fogjuk és szelíden tovasétálunk az utcákon. Ha ezután bemegyünk egy kocsmába, akkor az nem venné ki jó nevén magát, már ami a nevelési helytállásunkat illeti, ám ha mégis, akkor ilyen apróságokon csúszik el jellemünk. Netán egy koldus botorkál oda hozzánk és pénzt kér tőlünk, kézmozdulatainkkal bármikor a fogatlan fickó tudtára adhatjuk szándékunkat, még ha útbaigazítást is kérünk tőle, nem is hihetünk neki, lehet, hogy elcsal egy sötét gyárba, ahol a társai fenik késeiket a dagadó erszényű utazókra. Ezt megelőzendő, oda lehet csalni az öreget egy kapualjhoz és durván leszúrni.


Egyébként az érintkezésnek igen hangsúlyos szerepe van a játékban. Csak egy példa arra, ha elismert személyiségek vagyunk a városban, többen kezet akarnak rázni velünk, de a főbb NPC-kkel becsületes tetteink után egy baráti ölelésben vehetünk részt. Szívünk választottjaival mehet a testi érintkezés komolyabban is. Igen, a Fable 3 továbbra is tiszteletben tartja a testi örömöket, hormonjainknak bárhol és bármikor, tisztességesen vagy kicsapongón hódolni is tudunk.


Királynak lenni pedig egyáltalán nem könnyű. Molyneux szerint viszont a Fable 3 legalább akkora lépést jelent a fejlődés útján, mint a legelső játék a maga korában. A hatalom gyakorlása nagy felelősséget von maga után, döntések következményekkel járnak, olykor teljesen átformálva országunkat. Ígérgetni pedig a lehető legegyszerűbb dolog, ám azokat megvalósítani pedig embert próbáló feladat. Mert csak egy olyan király legendája marad fenn az idők végéig, aki nem beszél mellé. Az igazán nagy alakok ebben mutatkoznak meg. Nem titok, hogy talán az egész játék erre épül majd. A Fable 3 legfőbb valutája a követőink számában mutatkozik meg, érthető, hogy ők is befolyásolni akarják majd uralkodójukat, több szervezet, nézet feszül majd egymásnak, mi pedig vagy szívünkre hallgatunk, vagy eszünkre. Karakterünk gonosz, vagy jóságos jelleme hamar a felszínre kerül. Változni tehát fog a történet, aszerint, hogy milyen lépéseket hozunk, de, hogy mindez milyen mértékben változtatja meg a térséget, az már sokkal sarkalatosabb téma.


Kudarcaink előtt felelni kell, bizonyára nem lesz felemelő érzés, amikor kicsúszik kezeink közül az irányítás, mert az ellenségeink fondorlatos csellel rászedtek minket – maga a mese sokkal nagyobb volumenű lesz, mint azt bármikor hittük volna – s a narratíváról semmi nem vonhatja el a figyelmünket. Még az olyan szerepjátékos klisék sem, amiért szintlépéskor unalmas pontelosztások miatt kellene kilépni a menübe. Molyneux víziója az, hogy ki kell iktatni minden XP-szerzéses mizériát, nem lesz életerő-csík, sem pedig az elhullott ellenfelekből felszedhető ilyen-olyan színű orbok.


Harcolni viszont szinte mindig kell majd, ezen nem történt semmi lényegre törő változás. A Fable 2 hozta elvek a következő részre is érvényesek lesznek: a csihipuhi továbbra is kardozáson, távolsági fegyverek pontos használatán és a mágia elsütésén alapul majd. Egy gombnyomásra kiválaszthatjuk majd, hogy éppen milyen stílust képviselünk, olykor ezeket kombinálnunk is kell: a dombtetőn áll a kalózsipkás haramia, először számszeríjjal kibillentjük az egyensúlyából, szablyánkkal rácsapkodunk néhányat, majd a csatazajra odacsődülő társai ellen egy lángoló tűzgyűrűt vonunk magunk köré, mígnem az összes bandita ropogósra nem sül. Olyan jól kézre állt korábban, itt is látványos lesz. Értelem szerűen abban a fegyvertípusban érvényesülünk a leginkább, amit többet is használunk – sőt, a kezdeti modell is két óra elteltével átalakul egy nagyobb, brutálisabb példánnyá. A harc vége nem feltétlenül az ellenfél halálával végződik, ha mégis, akkor elmegyünk a gonosz irányába, a jók viszont azt látják, hogy mindenki megérdemel egy másik esélyt.


Technikai oldalról nézve a grafika továbbra is pazar, meseszerű, kicsit idétlen, karikatúraszerű, olykor viszont komor és horrorisztikus is lehet, a külcsín is követi a világ alakulását, a tökéletesen elvárható szinten. A Fable 3 támogatja a Natal mozgásérzékelős technológiát, elsősorban a szépszámú testbeszédeknél és a harcnál – már magam előtt sejlik, amint lepisilünk valakit, közben úgy tartjuk a kezünket az ágyékunknál, mintha a brét fognánk. Könnyen elképzelhető, mégis a Natal elsősorban csupán kiegészítő funkcióként lesz jelen, a játékmenet ténylegesen nem erre az eljárásra épül, hanem a hagyományos kontrolleres témára. Megjelenés 2010 utolsó negyedévében lehetséges, kizárólag a Microsoft konzoljára.