Marvel's Spider-Man 2 teszt

Cirka öt esztendő telt el azóta, hogy az addig főleg a Spyro, a Ratchet & Clank és a Resistance szériákról ismert Insomniac Games fejlesztőcsapata vörös szőnyegen gördült be a halhatatlan képregényadaptációk panteonjába a Marvel’s Spider-Man című szuperhős-eposszal. A Sony 2018-ban egyébként is erős évet tudhatott maga mögött PlayStation-exkluzív fronton: először a Shadow of the Colossus káprázatos felújításával találkozhatott a nagyérdemű, majd Spárta Szelleme, vagyis Kratos tért vissza, hogy fiával karöltve rendet tegyen a skandináv mitológia istenei között a hideg északon, egy újragondolt mechanikájú soft-reboot formájában, aztán a Detroit: Become Human androidjai ébredtek öntudatukra és járták végig a kíméletlen szocio-poklot a szokásos David Cage-es színvonalon mozogva. Végül, ennek a dicső palettának mintegy megkoronázásaként robbant be a barátságos és közkedvelt Pókember a videojáték-piacra.

És noha az akkori felhozatal a Spider-Man megjelenéséig sem volt épp gyenge (és akkor a szintén zseniális multiplatform címekről – mint pl. a Red Dead Redemption 2 – még nem is beszéltünk), az tagadhatatlan, hogy az Insomniac milliókat nyűgözött le a Falmászó kalandjával, és olyan szépen rabolta el a játékosok szívét, ahogy arra csak nagyon-nagyon kevesen képesek ebben a művészeti ágban. Tették mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem találták fel a spanyolviaszt, nem mutattak semmi olyat, amit azelőtt még nem láttunk volna szuperhősös videojátékban, vagy úgy egyáltalán egy AAA-kategóriás cuccban – helyette csupán csak vették az előző Pókember-játékok legfontosabb elemeit, és tökélyre fejlesztették azokat. Azaz megmutatták, hogyan is kell ezt jól csinálni. Mély szakértelemmel, maximális tisztelettel és odaadással – szóval az alapanyag rendíthetetlen szeretetével és beható ismeretével, ahogy mindig is kellene, ha az emberfia egy hosszú múltra visszatekintő popkulturális alapvetés feldolgozására adja a fejét.

Ez a fajta tanítanivaló hozzáértés legjobban a bámulatos karakterprezentálásban és a szenzációs történetmesélésben mutatkozott meg. Vonatkoztassunk el most kicsit a gyönyörű grafikától, a gördülékeny játékmenetről, az olajozott harcrendszerről és a rengeteg egyéb apróságtól, melyek már eleve egy 10 pontos gyöngyszemé varázsolták a játékot, és tekintsünk végig a főhős jellemvonásain, mitológiáján, valamint azon a változaton, amit végül az Insomniac aranylemezre álmodott. Pókember már 1962 óta létezik, az eltelt több mint hatvan év alatt rengetegen alakítgatták a pályafutását, rengeteg különböző értelmezés látott napvilágot, ennek megfelelően minden generációnak megvan a maga Pókembere, akihez kötődni tud, akiért izgulhat, akivel képes azonosulni, együtt érezni, örülni, nevetni és sírni. A készítők legnagyobb bravúrja az volt, hogy a saját Pókemberükben minden, de tényleg minden összpontosult, ami meghatározza ezt a karaktert. A rendíthetetlen kötelességtudat, hogy bár néha meg-meginog, és majdnem enged a „sötét oldal” csábításának, végül mégsem lépi át azt a bizonyos határt.

A feszültségoldó humoros sziporkák, melyek időnként többet érnek két ökölnél és minden Pók-erőnél. A hit, a remény, hogy mindig van egy út, hogy bár általában fizikai erejével győzi le az ellenséget, szakadatlanul hisz benne, hogy mindenkiben ott lakozik a jó, és elsősorban segíteni akar nekik, mert végső soron ez egy szuperhős dolga, nem ész nélküli pusztítás (ezt manapság mennyien, de mennyien hajlamosak figyelmen kívül hagyni, te jó ég!). A meggyőződés, hogy a többség érdeke fontosabb az ő saját, egyéni érdekeinél, az emberfeletti konokság, hogy legyen bármekkora is a kihívás, legyen bármennyire nagy a tét, fáradhatatlanul hajt előre, fogcsikorgatva harcol, és akkor sem adja fel, ha beledöglik.

Ezek teszik Peter Parkert és Pókembert azzá, aki. Az Insomniac briliánsan elkapta a (pók) fonalat: különböző képregényekből, filmekből és korábbi videojátékokból csipegetve alkották meg a saját verziójukat. Az emberközeli, esendő, vicces és szerethető hőst, az erő és a felelősség két lábon járó színtiszta megtestesítőjét (basszus, hiába vált az évek során Ben bácsi mondásából agyonhasznált, szétkoptatott coelhós kocsma-bölcsesség, még mindig piszkosul hatásos, és szinte könny szökik a szemembe, ha csak rágondolok), azaz a tökéletes Pókembert.

Mert félreértés ne essék, hiába az alternatív, önálló univerzum, ez minden ízében a jól ismert, klasszikus Pókember. Az a Pókember, akinek alapjában véve nincs elég ereje ahhoz, hogy megbirkózzon az őt csapdába ejtő többtonnányi vastörmelékkel, mégis elszánja magát és felemeli a romokat, hogy megmentse May nénikéje életét. Az a Pókember, aki normális esetben nincs egy szinten a megállíthatatlan Bulldózerrel, mégis az utolsó csepp véréig küzd, és végül ennek köszönhetően le is győzi. Az a Pókember, aki, megcsömörülve a szuperhős-léttől kukába vágja a jelmezét, hogy végre élhesse az életét, de legyen ez bármennyire is jó döntés, végül mégis újra felölti azt, mert lehetetlen és elképzelhetetlen, hogy letérjen arról az ösvényről, amelyre a sors rendelte. A gyerekkorunk Pókembere, a mi Pókemberünk, mindenki Pókembere. És főleg emiatt voltam baromi szkeptikus a folytatással kapcsolatban: az Insomniac veszettül magasra tette a lécet az első résszel, és az igazi kérdés nem is az volt, hogy a Marvel’s Spider-Man 2 vajon szebb, nagyobb, látványosabb lesz-e, mint a nagy előd, hanem, hogy tudja-e hozni, vagy esetleg le felül tudja-e múlni annak precízen megszerkesztett narratíváját és hatalmas érzelmi töltetét.

Mert persze mondanom sem kell, ami a grafikát, a bejárható területet és a fékevesztett tempót illeti, a második felvonás lazán lekörözi az előzményt. A játékban minden karakter és helyszín messzemenőkig ki van dolgozva, a Petert alakító „új” színészt könnyű megszokni (már ha eddig nem sikerült volna), a bőr-textúrák ezúttal is áll leejtők, azokról az apróságokról nem is beszélve, amit tartok tőle, a legtöbben észre sem vesznek. Gondolok itt elsősorban arra, hogy az épületek ablaküvegeiről, de még egy szimpla lufiról is visszatükröződik minden, vagy arra, hogy a Parker-fotóalbumban lévő képek mindegyikét tisztességesen megszerkesztették, hiába csak a fotómóddal látunk rájuk. Apropó fotómód: a fenti gondolatmenetet folytatva nem árt néha részletesebben megszemlélni a környezetet. Hűtőkre, szekrényekre ragasztott cetlik, szobákban lógó plakátok, polcokon sorakozó könyvek, a karakterek testén kidagadó erek, szeplők, pattanások – és még sok minden más kis dolog szolgál bizonyítékul arra, hogy a fejlesztők nem sumákoltak el semmit, és igenis odafigyeltek a részletekre, még az olyanokra is, amelyek felett könnyen elsiklunk a feszes, lendületes akciójelenetek közben.

Mert azok bizony csont nélkül felülmúlják az összes eddigi Pókember-filmet, de még az idei, A Pókverzumon át című animációs alkotást is. Ha már az első rész helikopteres csihipuhijánál, a Baljós Hatos megalakulásánál, vagy az epikus Oki Dokis finálénál megnyaltad mind a tíz ujjadat, akkor a Spider-Man 2 akcióit látva csorogni fog a nyálad, rajongóként pedig az ötpercenkénti b@szdmegelésből hamar hagyomány lesz. És ezeket nem holmi modern hollywoodi módon adagolja a cselekmény, hogy a legelején vagy a közepén ellövik a trailerekben már agyonreklámozott money shotokat, aztán az utolsó nagy jelenetnél már nem tudják hova emelni a tétet, te meg csak értetlenül vakaródzol, nem, dehogyis. A Spider-Man 2 remekül megadja az alaphangot a prológussal, amely egyfajta betanuló-szakaszként funkcionál (na nem mintha különösebb meglepetés érné az újoncokat, azokat meg főleg nem, akiknek már megvolt az első epizód), majd szépen, fokozatosan dobálja bele a szenet a gőzgépbe, melynek köszönhetően sorban jönnek az eggyel mindig látványosabb, izgalmasabb szekvenciák.

A készítők mindig engednek egy kicsit a pórázon, mindig csak annyival húznak többet, hogy az felülmúlja az előző nagy attrakciót, de ne verjen rá a következőre – és mikor azt hinnéd, hogy ezt már nem lehet hova fokozni, rendre behoznak valami olyat, amely felülírja minden addigi meggyőződésedet. És ezen a ponton szeretnék kilyukadni oda, hogy a Spider-Man 2 mennyire nagyszerűen kezeli nemcsak a főhősét, de a komplett Pókember-univerzumot is. Nagyjából mindenki a rá kiosztott szerepet játssza, az írók több mint tisztességesen álmodták meg az olyan népszerű, hosszú múltra visszatekintő karaktereket, mint Miles Morales, Mary Jane, Harry Osborn, Kraven, vagy épp a fő attrakcióként funkcionáló Venom (akivel kapcsolatban nem akarok spoilerezni, de annyit elárulok, hogy ennyire hatásosan és brutálisan talán még sosem sikerült közvetíteni a figura erejét és zabolátlanságát – emellett a Venom mellett a Tom Hardy-s verzió sírva kuporogna a sarokban), annyi pikantériával, hogy közben hozzátették saját, egyedi ötleteiket, melynek hála néhányuk kissé új, eddig még nem látott színben tűnik fel. De mindezt úgy vitték véghez, hogy az ne lógjon ki a klasszikus keretek közül, ne legyen identitászavaros és kicsit se váljon idegenné ettől a világtól.

Az alapanyaghoz, illetve az első rész képregényhű stílusához sokkal kevésbé ragaszkodó történet szépen simul bele a Pókember-mitológiába: régi barátságok elevenednek fel, szerelmek kezdenek kivirágozni, előkerül a fekete pókruha és vele együtt elnyomott érzelmek és komplexusok törnek felszínre, szorosnak hitt kapcsolatok tépődnek kettő – mi pedig együtt szorítunk hőseinkkel, a sztori ezúttal is húzza magával a mechanikát, és vica-versa. Közben az előző felvonásban bemutatkozó, majd később egy külön játékot kapó Miles Morales sem halványul el Peter mellett, sőt, az ő szála is gyönyörűen egészíti ki a cselekményt. A saját dilemmái, vívódása, belső konfliktusai és a fontos, emocionális csúcspontokkal teli útkeresése során ő is megtanulja azt, amit Peternek már számtalanszor a fejébe vert az élet, és amiből ezúttal is jókora leckét kap: hogy tulajdonképpen mit is jelent Pókembernek lenni.

Az előzménynél jóval komolyabb és darkosabb sztori szintén ez alá dolgozik: hol Petert, hol pedig Miles irányítva kell legyűrnünk a rosszfiúkat (mindkettőjüknek vannak specifikus küldetéseik, amelyeket kizárólag egyikükkel tudunk megoldani, de egyébként a missziókon kívül bármikor váltogathatunk közöttük), és a fejlesztők mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy élvezetes, szórakoztató videojátékká kommunikálják a „te vagy Pókember” koncepciót. Nem szúrják tele a térképet ikonokkal, hogy azt se tudd, hirtelen mihez kezdj magaddal, hanem szépen, lassan adagolják a tennivalókat.

Első körben jönnek a bűntények, amelyeket hálóhintázás közben random dobálnak elénk (annyi különbséggel, hogy a kimaxoláshoz ezúttal már nem kell kötelezően teljesíteni őket), a város nevezetességeinek és egyedi kulturális életének lefotózása, majd a folyamatos bunyózás alól némi feloldozást adó logikai feladványok, Kraven vadászbázisainak kipucolása, a Láng nevű fanatikus szekta felszámolása, Miles nagybátyja, Prowler rejtekhelyeinek a megkeresése. És még számtalan kellemes melléktevékenység (természetesen az időre teljesíthető challenge-ek sem maradnak ki a mókából, de az, hogy ez melyik karakterhez kapcsolódik, maradjon meglepetés), amelyeket nem holmi Assassin’s Creed vagy Far Cry módjára erőltet rád a game, és nem is azért kerültek bele, hogy kitolják az amúgy mindent összevetve körülbelül 30 órára rúgó játékidőt.

A Spider-Man 2 sikeresen megörökölte az előd játékosbarát jellegét, ennek fényében a magára vállalt open world stílusa sem csap át monoton, időhúzó gyűjtögetésbe (igaz, a műfajt nem újítja meg, de igazából nem is ez a célja), ehelyett egyszerűen csak játszatja magát. Megkockáztatom, a hardcore gamerek mellett a casualok is ki fogják platinázni, nem elsősorban azért, mert amúgy könnyű száz százalékra megcsinálni, hanem mert olyan megfoghatatlan vonzereje van a cuccnak, hogy nem hagy nyugodni, húz magával a lendülete – a Pókember-rajongók nyilván maradéktalanul látni is akarnak mindent, amit ez a játék kínál. A kínálat mellé pedig díszes masnival körbekötött dobozban kapjuk meg a Nagy Almát, csak immáron Manhattan szigete mellé hozzácsapták Queenst, Brooklynt és Coney Islandet is. Attól függetlenül, hogy a bejárható területre nem lehet ráfogni, hogy kicsi lenne, az Insomniac ismét szembement a mai átlag open world játékok tekintélyes méreteivel, cserébe a Spider-Man 2 világa valósággal él és lélegzik, elég csak letekinteni a magasból az akadozások nélkül szuperáló járműforgalomra, vagy az utcákon sétáló járókelők tömegére, akikkel ezúttal is interakcióba léphetünk.

Igazi nagyvárosi feeling kerít hatalmába a zsúfolt járdák, a parkokban sétálgató NPC-k, a tetőkön labdázó tinédzserek láttán és a szinte fülsüketítő zajt hallgatva, az épületek falaira festett graffitik, a romos, lebontásra ítélt tömbházak és a zöldövezetben található fákról lehulló levelek még jobban hozzásegítenek minket a tipikus New York-i hangulathoz, az érzéshez, hogy tényleg ebben a hatalmas metropoliszban vagyunk, még ha csak virtuálisan is. Valószínűleg az alkotók kifejezetten arra akarnak biztatni minket, hogy szépen járjuk be a térkép minden egyes szegletét, akár a felhőkarcolók közt lengedezve, akár repülve (a ruhánkba újonnan beépített „szárnyak” segítségével, amelyek a siklóernyős metodikát alkalmazzák), nem véletlen, hogy a fast travel lehetősége lassan, kerületenként nyílik meg.

Ezek után meg sem kell magyaráznom, hogy a belső terek esetében is hasonló színvonalat produkál a játék: legyen szó ultramodern laboratóriumról, puccos penthouse lakásról, gyér megvilágítású kikötői raktárakról, kacskaringós csatornarendszerről, vagy az Arkham-trilógiához hasonló rémálom-szekvenciákról, minden kis zegzug rejt valami izgalmat és mindegyiket képesek hasznosítani egy-egy fejet repesztő akciójelenet erejéig.

Az Arkham-játékok felemlegetése azért is releváns, mert az Insomniac már az első részben is a Rocksteady által többször sikerre vitt látásmódot alkalmazta. Itt most elsősorban nem a balettszerű harcrendszerre gondolok (bár persze a Spider-Man 2 ezen a téren is hasít – Miles Méreg-erejével és a Peterre rátapadt szimbiótával olyan pusztításorgiát rendezhetünk, hogy öröm nézni), hanem ezeknek a játékoknak a háttérfilozófiájára és szerkezetére. Hogy a rajzolt füzetek farvizén úszva mindig képes valami váratlan meglepetéssel szolgálni, hogy a mellékküldetések legtöbbje akár fő-missziónak is beillene. Hogy a játék két marékkal szórja a képregényes utalásokat és húsvéti tojásokat, hogy a fejlesztők nem csupán feldolgoztak egy olyan alapanyagot, amit előttük már sokan megtettek, hanem egyúttal egy önálló, saját maga lábán tökéletesen megálló világot teremtettek, és alkotásukkal nem a nyerészkedés az elsődleges céljuk, hanem hogy egy felejthetetlen élménnyel gazdagodj, miközben időt és pénzt áldozol a produktumukra.

És ez manapság ritka kincs: tripla A-kategóriás videojátékok jönnek-mennek, olyan széles választék tárul a gamerek elé, mint korábban még soha, mégis, ilyen minőségű gyöngyszemek jó, ha kétévente születnek. Nyilván felesleges lenne tagadnom, hogy a képregények és legfőképp a Pókember-mítosz iránti szeretetem miatt bejátszik egy ici-pici elfogultság abba, hogy ennyire nagyra tartom az Insomniac munkáját – de ha elhessegetem a rózsaszín ködöt és megpróbálom kritikusabb szemmel nézni a játékot, ordas nagy hibákat akkor sem tudnék felfedezni benne. Természetesen minden pozitívuma ellenére a Spider-Man 2 sem tökéletes: kisebb bugok elő-előfordulnak, még ha nagyítóval is kell kutatni utánuk, aztán ott vannak az érdekes glitchek, mint például amikor főhősünk olyan vakító fehéren világít, hogy a sötét helyszíneken semmit sem látni tőle, a felirat gyakori csúszásáról nem is beszélve (több mint valószínű, hogy eme problémákat a megjelenésre orvosolják).

Továbbá arra is érdemes kitérni, hogy a korábban említett játékosbarát megközelítést kissé megsínyli a kihívás. A játék normál fokozaton sem túl nehéz, de maxra felhúzott vagy ahhoz közelítő karakterekkel még a vége felé is szinte sétagalopp, hardon pedig (szintén maximumra fejlesztett skillekkel) nagyjából úgy lett belőve a nehézség, mint ahogy más játékoknál a normál fokozaton szokás. És ez magával hozhatja a rossz szájízt, mivel ennek következtében viszonylag „hamar” lepereg az egész kaland – a 30 óra alapvetően nem kevés (és mint mondtam, ebben benne van minden, a fő-misszióktól kezdve a melléktevékenységeken át az egyéb gyűjtögetnivalókig és a platináig bezárólag), ami az átlag open world játékokhoz képest, ha nem is fájóan rövid, de mindenképpen eltér a megszokottól.

Az öröm az ürömben viszont az, hogy az Insomniac remekül kompenzálta ezt: mert a Spider-Man 2 tényleg nagyszerű élményekkel ajándékoz meg, amihez persze sokat tesz hozzá az, ha szereted a címszereplőt és szereted a képregényeket, de a laikusoknak is tökéletesen megfelel, mi több, azoknak is, akiknek mostanra elegük lett a szuperhősős témából. Jól lehet, a játék ugyanazt tudja, mint amit a Batman: Arkham Asylum, az Arkham City, az Arkham Knight és az első rész is tudott – csak jobban. Ha az előd fináléjánál remegő kezekkel, összeszorított fogakkal markoltad a kontrollert, és már folytak a könnyeid az audiovizuális gyönyörtől és drámától, akkor készülj fel, mert a Spider-Man 2 megkétszerezi ezt a bizonyos katarzist – és ahhoz, hogy elkapjon, még csak nem is kell feltétlenül Pókember-rajongónak lenned. Tömény jóság ez kérem szépen, amin meglátszik minden egyes ráköltött dollár és az összes megfeszített munkaóra, és amibe ugyan lehet hibákat találni (még ha nem is sokat), végeredményben teljesen felesleges belekötni, csak kényelmesen hátra kell dőlni a fotelben és élvezni.

Mert pontosan ez a Spider-Man 2 lényege: hogy átadd magad a nem mindennapi élménynek, hogy a suliban vagy épp a melóban ülve idegesen számold a perceket, hogy mikor mehetsz már haza tolni a játékot, és hogy előcsalogassa belőled azt a kisgyereket, aki annak idején a világon mindent megígért az édesanyjának, hogy az megvegye neki az újságosbódé polcán ékeskedő Pókember-képregényt, pedig akkor még olvasni sem tudott. Nem ez az első, és teszem fel, nem is az utolsó cím, ami nyugodtan pályázhat az év játékának díjára, de az, hogy magasan az indulók között van, az vitathatatlan. A narratíva, a karakterprezentálás, a külcsín, a cselekmény és a számtalan kisebb-nagyobb extra elszakíthatatlan, betonkemény pókhálóvá szövi össze a Spider-Man 2-t, és a közepén ott áll mindenki kedvenc, barátságos és közkedvelt Pókembere, akit ezúttal olyan tanítanivaló profizmussal keltettek életre, ahogyan arra még nem volt példa. Ezek után csakis azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy feltétlenül nevezzenek be erre a kalandra. Higgyétek el, megéri!

A Marvel's Spider-Man 2 október 20-án érkezik kizárólag PlayStation 5-re.

Kapcsolódó cikkek

• Szavazz 2023 legjobb játékaira!
• Húsz cím, amivel játszanod kell 2023-ban