Warhammer 40,000: Rogue Trader teszt

Michael Douse, a Larian Studios kiadóigazgatója szerint a Larian tudatosan kerüli a CRPG kifejezés használatát, mivel a stúdió játékai nem korlátozzák magukat egy platformra, a "klasszikus RPG" kifejezés pedig azért nem állja meg a helyét, mert a gyakorlatilag a 2023-as díjátadókat domináló Baldur's Gate 3 nem klasszikus, hanem minden ízében modern. És bár ez az érvelés a pozícionálás szempontjából érthető, hiszen a lehető legnagyobb közönséget igyekeznek elérni, a cRPG továbbra is remekül használható műfaji meghatározásként, hiszen a jRPG-hez hasonlóan egyértelműsíti, hogy az adott játék pontosan hogyan is működik, és alapvetően mely tábort erősíti.

Ennek aktualitása pedig most különösen nagy, hiszen a cRPG jelenleg is aranykorát éli, a hullámokat pedig alapvetően két titán verte fel: a zsánert a modern környezetbe áttoló, a Larian számára mostanra sablonként szolgáló Divinity: Original Sin, és a 2015-ös Pillars of Eternity, amely a Fallout és a Baldur's Gate hagyatékát igyekezett a kor eszközeivel újraalkotni. Sikerük pedig nemcsak a cRPG-k jövőjének ágyazott meg, de olyan új stúdióknak is, akik az új vadászterületen igyekeznek elmesélni a maguk történetét - vagy ha az orosz gyökerű Owlcat Gamesről van szó, akkor olyan világokét, melyek a műfajjal eddig maximum csak szemeztek, de közreműködésükkel végre megtették a legnagyobb lépést.

Erről pedig a Warhammer 40,000: Rogue Trader is bőven tudna mit mesélni, hiszen a harmadik Owlcat-játék a több mint három évtizedes múlttal rendelkező W40k-franchise első hivatalos cRPG-je, azaz egy olyan, régi vágású szerepjáték, amely a Baldur's Gate-et vagy a Neverwinter Nightsot idéző formában kelt életre egy olyan univerzumot, amely fennállása óta minden elképzelhető köpönyeget magára öltött már, a stratégiától kezdve az akción át a TPS-ig mesélve tovább a távoli jövő komor történetét, ahol a galaxist meghódító emberiség örökös háborúban áll nem csupán a területi integritását veszélyeztető idegen fajokkal, de saját magával is, tűzzel-vassal irtva a legtöbbször az árnyékban leselkedő, az egyetemes rendet és a birodalom hatalmát megkérdőjelező és kikezdő eretnekeket és mindazokat, akiket a rend képviselői ellenségnek bélyegeznek.

A Rogue Trader eseményeit pedig pont egy ilyen titokzatos ellenség indítja el, bár ez az első tíz órában nem annyira egyértelmű, hiszen a történet egy látszólag elszigetelt incidensen indul egy árva űrhajón, amit mégis galaxis szerte ismernek. Hiszen ez az otthona és bázisa annak a Lord Captain Theodora von Valancius Massimo af Scarusnak, aki a maroknyi Rogue Trader egyike: egy olyan, mérhetetlen hatalommal felruházott személy, aki a Birodalom határain túl tevékenykedik, egyszerre töltve be felfedező, hódító és kereskedő szerepet, és olyat is megtehet, ami a birodalom határain belül eretnekségnek minősülne. A titulus egy-egy család birtokában van, a vérrokonsággal tovaszálló címmel együtt pedig az illető megkapja a többezer embernek otthont adó zászlóshajót, bizonyos esetekben pedig komplett seregeket is. A Rogue Trader elején az egyik ilyen utódjelölt pedig te magad vagy, egész pontosan az általad alakított karakter, aki gyakorlatilag bármi és bárki lehet.

Az Owlcat korábbi játékaihoz hasonlóan a karakterkreálás hatalmas mélységgel rendelkezik, és az alapvető külsőn túl lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet a háttértörténetre: arra, hogy az illető milyen típusú világból származik (amely meghatározza az alapvető tulajdonságait), mivel kereste a kenyerét (nemes, hadiparancsnok, pap, vagy épp bűnöző), és milyen archetípust, azaz kasztot erősít. Utóbbi kezdetben négy kiindulási pontot kínál: harcosként a közelharc van hangsúlyban; tisztként a csapat támogatása; ügynökként az ellenfél gyengepontjainak megtalálása és kiaknázása van a főszerepben; katonaként a távolsági harcról szól minden. Később ugyanakkor további specializációk érhetők el, a 16. szinten további irányokba terelve a választott sorsot, amely a 36. szinttől csúcsosodik ki, lehetővé téve további archetípusok eltanulását. A Rogue Trader karakterfejlesztése ennek okán már-már rémisztően mély, aktív és passzív képességek tucatjait lehet elsajátítani és csata közben bevetni, emiatt pedig a tanulási görbéje is lényegesen meredekebb, mint akár a hasonló komplexitással rendelkező Pathfinderé, különösen a rendelkezésre álló csapattagok mennyisége okán, akik a Rogue Trader színpadán, a Koronus Expanse-ben, a galaxis egy relatíve felderítetlen, kiaknázható lehetőségekkel rendelkező szegletében tűnnek fel.

Az utódjelöltségi státusz ugyanakkor nem tart túl sokáig, miután a dinasztia befolyását és kincstárát már-már mérhetetlen mértékben megerősítő Theodora von Valancius távozik az élők sorából, az utódlási sor egy másik jelöltjéről pedig gyorsan kiderül, hogy a nem éppen természetes halál egyik kiváltója volt. Így te, azaz az általad létrehozott karakter azon nyomban megkapja a tisztséget, a hozzá tartozó hajót és azt a megszámlálhatatlanul sok problémát, amit a ház a fennállása során felhalmozott, és mellyel a Koronus Expanse várja. Például a gyilkosságot kitervelő tettesek megtalálását, na meg annak az összeesküvésnek a felgöngyölítését, amely az űr ezen szegletének egészét behálózza, hogy egy a kívülállók számára ismeretlen cél felé tereljék a világot.

Ennek kiderítése pedig az ismert keretek között zajlik, azaz egy olyan, szöveg- és történetcentrikus szerepjáték szabályai mentén, ahol immáron Rogue Traderként kell újabb és újabb naprendszerekbe eljutni és ott aktívan tevékenykedni. Ez itt számtalan dolgot jelent: például nyersanyagok után való kutatást, melyekkel megbízások teljesíthetők, és így a kereskedői ázsió erősíthető, amely zsírosabb üzleteket, értékesebb portékákat nyit meg; ennél persze lényegesen hangsúlyosabbak a nevesített küldetések, melyek mindegyike egy-egy településsel rendelkező, az űr itteni részén rendkívül komoly szerepet betöltő helyszínen érhető el. Ezek mérete is jelentősen eltér egymástól, az alig pár száz fős településektől kezdve a többszázezres űrállomásokon át egészen a több milliós kolóniákig mindenhol meg lehet majd fordulni, feltéve, ha sikerül oda egyben eljutni.

A Rogue Trader során akadályt ugyanis rengeteg minden jelent: az űrben például a távolság, hiszen a W40K-univerzumban a naprendszerek közti utazás egy valóságos rituálé, a galaxis e részében pedig hatalmas rizikókkal jár, mert a kitaposott, mindenki által ismert ösvények használata helyett gyakorlatilag saját magunknak kell megtalálni az ideális útvonalat, amely nem mentes a veszélyektől. Ezek lehetnek az utazást megszakító interdimenzionális lények inváziói, vagy épp a rakományra éhes kalózok támadásai is, melynek során űrcsatákat kell vívni. Ez egy négyzetrácsos térképen zajlik, ahol a felek körökre osztva követik egymást, és leginkább egy tengeri ütközethez hasonlíthatók.

Minden hajó hatalmas távolságokat kell, hogy megtegyen, folyamatosan pályát kell módosítani, mert a lézerágyúk, gépfegyverek, torpedók csak a bárkák egy-egy oldalán aktívak, így borzasztó lassú manőverezéssel kell a megfelelő szögbe fordulni ahhoz, hogy egyáltalán esély legyen eltalálni a riválisokat, vagy általuk útnak indított torpedókat. Ráadásul a legtöbb minden oldalt is lefedő pajzzsal rendelkezik, így még azt is le kell fejteni, ha nem lett volna elég az általában 3-4x-es túlerő veszedelme. Ezen hajócsaták felemásak, a legtöbb idő igazából azzal megy el, hogy sikerüljön előnyös pozíciót felvenni, így sok az elvesztegetett, unalmas kör, máskor viszont pont az ellenkezője történik - a küzdelem annyira kiélezett, intenzív, és látszólag nyerhetetlen, hogy nehéz nem izgalomba jönni. Főleg, mert ehhez is külön fejlesztési rendszer tartozik, melynek során a hajó főbb komponensei cserélhetők le, megerősíthető a hajófal, vagy épp az a hajóorr, amellyel szó szerint ketté lehet törni azt a szerencsétlen célpontot, aki túl közel merészkedik.

Ugyanakkor a játékidő tetemes hányadát nem ezek, hanem a földi ütközetek teszik ki, melyekből végtelen mennyiségű található meg: ha épp nem egy-egy szekta vagy bűnbanda képviselői igyekeznek meglepni egy űrállomáson vagy egy fényűző palotában, akkor idegenek, gépesített egységek, elvakult fanatikusok, vagy épp a helyi állatpopuláció próbál meg átküldeni a holtak világába, vagy egy teljesen más dimenzióba. A Rogue Trader pedig alapvetően itt brillírozik igazán, két játékkal a tarsolyukban az Owlcat pedig pontosan tudta, hogy miként csiszolja minden eddiginél élvezetesebbé a körökre osztott harcrendszerét.

A maximum hat főt számláló csapat szinte kivétel nélkül mindig többszörös túlerővel találja szemben magát, így a túléléshez nélkülözhetetlen, hogy lehetőség szerint minden elképzelhető archetípus képviseltesse magát, mert a harcosok, a támogatók, az asszasszinok közreműködése szükséges ahhoz, hogy sikerüljön leküzdeni az akadályokat. Az izometrikus nézetből tálalt taktikus harcot több tényező fogja közre: egyrészt a korlátozott mozgás, melynek okán a nagyobb csatatereken muszáj megfontoltan, a fedezékeket és egyéb veszélyforrásokat figyelembe véve császkálni. Másrészt a szintén limitált mennyiségben elérhető akciópontok, melyekből az aktív- és passzív képességeket lehet aktiválni, valamint az alapjáraton egy darab támadást is, ahol sokat nyom a latba a kiválasztott ellenfél típusa, annak távolsága, az elintézéséhez használt felszerelés, valamint azon pozitív- és negatív módosítók, melyek helyszínről helyszínre, ellenfélről ellenfélre változnak.

A rendszer alapvetően a momentum kiépítésére van kihegyezve, amely egy olyan pontsáv, amely speciális támadást tesz lehetővé - ezek azok, melyekkel igazán nagy sebzést lehet bevinni, és a momentum az, amellyel ki lehet "cselezni" az egy támadásra szorítkozó korlátozást, a mozgást feláldozva a több csapás vagy lövés érdekében. Ez a szisztéma pedig egész egyszerűen briliáns, a kasztok, a csataterek erősségeinek jó kihasználása egy valóságos haláltánc komponálásával ér fel, ahol minden ütemnek, minden akciónak megvan a maga szerepe, és ahol a tudatos tervezés pont annyira fontos, mint a jól megválogatott csapat.

Ez ugyanakkor sokszor frusztrációval jár. A karakterfejlesztés mélysége, a rendelkezésre álló képességek elrettentő mennyisége könnyen meg tud alapozni egy félresikerült, egyáltalán nem hatékony buildnek, ahogy az is, ha pont nem áll rendelkezésre az a karakter, akinek egy-egy specifikus tulajdonsága szükséges a boldoguláshoz. Éppen ezért fontos a specializáció, fontos, hogy legalább 2 ember is értsen ugyanahhoz, legyen az a párbeszéd, a csapdák hatástalanítása, a technológia használata, vagy a fajok, a birodalom és az űrutazás részleteinek ismerete. Ehhez a Rogue Trader minden eszközt megad, a legénységet erősítő nevesített szereplők egy kisebb hadserege csatlakozik idővel, és szinte mindegyik kivétel nélkül remekül kidolgozott, nagyon gazdag háttértörténettel rendelkező, igazi karakter. Ennek okán a belviszály is folyamatosan jelen levő problémát jelent, hiszen az inkvizíció képviselője, vagy egy elvakult vallási fanatikus egyáltalán nem nézi jó szemmel egy kalóz, vagy egyenesen egy idegen faj csatlakozását, ez a feszültség pedig időnként a szópárbajokon is túl tud nyúlni...

Az biztos, hogy ezek kibontakozására bőven van idő, a Rogue Trader alsóhangon is 50-60 órányi játékidővel kecsegtet, de minden mellékfeladattal, megbízással, felfedeznivalóval együtt sokkal realisztikusabb 100-120 órával számolni. Ráadásul nemcsak tartalomban nem szűkölködik, de látnivalóban sem - túlzás nélkül kijelenthető, hogy ez minden idők leggazdagabban díszített, legjobban kidolgozott Warhammer 40,000-játéka, mely olyan elhivatottsággal és aprólékossággal építi fel az univerzumot, mint korábban még semmi. És ehhez nem követeli meg annak mélyreható vagy akár felületes ismeretét, minden kiemelten fontos dologról pármondatos leírást tartalmaz, valamint egy részletes enciklopédiát, amely remekül rendszerezett formában foglalja össze a Warhammer 40,000 összes fontos elemét. A több tucatnyi helyszín minden elképzelhetőt bemutat, a fényűző nemesi kúriáktól kezdve a nyomor által fogva tartott űrállomásokon át egészen a lenyűgöző vidékig, legyenek azok természeti csodák, vagy emberi kezek faragta fémszörnyetegek, hol templomként, hol kolóniaként, hol könyörtelen csatatérként.

Ennek ugyanakkor megvan az ára, sajnos technológiai szempontból nézve ez az Owlcat-történetének egyik leggyengébb darabja. Bár részletgazdagsága páratlan, rettenetesen egyszerű karaktermodelljei, fapados animációi, néha már-már egészen banális és nevetséges, a kétezres évek első felét idéző átvezető videói jelentősen tudnak rontani az élményen, ahogy a csak az említés szintjén, ünnepi alkalmakkor jelenlevő szinkron és a teljesen felejthető zene is. A tálalás egyértelműen nem az erőssége, különösen, ha figyelembe vesszük azt is, hogy még a patchelt verzió is bővelkedik a bugokban és hibákban - de a teljesség igénye miatt muszáj kiemelni, hogy még ezek fényében is ez az eddigi legstabilabb és leghibamentesebb Owlcat-játék. És ami talán ennél is fontosabb, az egyik legjobb Warhammer-játék, amit valaha csináltak. Bár tempója nagyon egyenetlen, eseményei sokszor vontatottak, a véletlenszerű összecsapások, a teljesen feleslegesen erőltetett harcok, a céltalan, akadályt nem jelentő túlerő pedig sok bosszúságot tud okozni, a Warhammer 40,000 világa még sose volt ennyire csábító és lebilincselő a képernyők előtt, különösen a szerteágazó küldetéseknek, a végkimenetelt befolyásoló ideológiának, az újrajátszhatóságnak megalapozó változatosságnak hála - és ez talán még az Istencsászárnak is kedvére lenne.

A Warhammer 40,000: Rogue Trader PC-re, PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re jelent meg - mi PC-n teszteltük. A teszt a megjelenéskor elérhető verziót tükrözi. (2023. december, 1.0.62)

Kapcsolódó cikk

• Warhammer 40 000: Rogue Trader próbakör