Habár Ubisoftékat sem kell féltenünk, mikor a nagycéges hozzáállásról beszélünk játékfejlesztés terén, azért azt is beláthatjuk, hogy egy fokkal bevállalósabbak, mint mondjuk a két betűs versenytársuk. Viszonylag nem rég jelentették meg az új alapokon nyugvó Prince of Persia játékukat - és milyen jól tették -, valamint a The Settlerszel is kísérleteztek egyet - és milyen rosszul tették -, most pedig a 2014-es megjelenésű Valiant Hearts: The Great War eredetileg mobilos folytatása jelent meg PC-re és konzolokra. Hisz a Ubisoft Montpellier és az ezúttal nekik besegítő Old Skull Games közös játékának Netflix exkluzivitása lejárt, így végre mi is megnéztük, hogy hogyan is ér véget az a történet, amit majd tíz évvel ezelőtt meséltek el nekünk olyan nagyszerűen.
A Valiant Hearts: Coming Home sztorija tehát a mi megszakadt szívünkkel és az USA háborúba való belépésével kezdődik 1917-ben. Ezúttal is több szereplőt fogunk követni és irányítani, köztük pár ismerős arcot és néhány újat. Először is megismerjük Freddie öccsét, James-t az amerikaiak oldaláról, kettejük testvéri kapcsolata erősen jelen lesz a narratíva során. Természetesen Anna is újra a történések középpontjába kerül, illetve újra társunk lesz az ezer nyelven is parancsot értő kutya, Walt. Mellettük fontosabb szerepet kap George, a brit felderítőpilóta és Ernst, a német búvárból lett U-boat tengerész. Sajnos ez utóbbi két szereplő inkább érződik töltelék karakternek a többiek mellett, ezúttal nem sikerült olyan egyenlően elosztani a narratív súlyokat az irányítható figurák között.
Azonban ez a kisebb probléma. A nagyobb, hogy a narratíva a teljes egészet nézve fel lett hígítva, a súlyukat elvesztették a minijátékok, az események ereje megcsappant. Míg az első rész egy fantasztikus dokumentumfilm hangulatán belül teremtette meg az életérzést, hogy egy könyörtelen gépezet apró elemei vagyunk csupán, akik főleg a szerencséjükben bízhatnak csak, addig a Coming Home minden elemében egy tipikus videójátékra emlékeztet, ami éppen az első világégés ideje alatt játszódik. Freddie, James, Anna és a többiek már nem hétköznapi emberek, akik a sors áldozatai, hanem filmhősök, akiken csak akkor fog a golyó, mikor a forgatókönyv megkívánja, és akik egymaguk visznek véghez olyan tetteket, amit máskor egy egész osztag szokott.
Igaz, az első részben is volt pár videójátékos pillanat az erős, dokumentumfilmes hangulat mellett, de most inkább néhány erős pillanat van a videójátékos hangulat mellett. Ezen az átvezető videók alatt futó narráció sem segít. A narrátor megírt szövegei ezúttal túl sok hatásvadász jelzőt kaptak. A tényszerű borzalmak bemutatásának hatásossága helyett a magyarázó leírásra fektették a hangsúlyt, vagyis ezzel is a videójátékos miliőt erőltették. A legszerencsétlenebb döntésük pedig vagy a szerelmi szál bevezetése volt Anna és Freddie között, vagy a játék legvégső, utolsó utáni három perce. (Írom ezt én, aki alapvetően szereti a romantikus elemeket egy-egy történetben, de ezúttal szerintem is feleslegesen vezették be.)
Hogy végre egy kicsit a játékmechanikákról is beszéljek, a Coming Home ezen a téren nem akar eltérni az elődjétől: ezúttal is minijátékokat oldunk meg, minimálisan logikai platformerkedünk, felfedezzük a képi világával történetet mesélő apró pályákat, közben a hétköznapi életről és a csatákról mesélő tárgyakat gyűjtögetünk. Ez rendben is van, hiszen az elsőben is élveztük ezeket csinálni, most is jól sikerültek. Az más kérdés, hogy kivitelezésükben akad különbség. Míg az első részben a feladatok többségének volt valami jelentősége, vagy szimbolikus jelentése, addig az új rész ezekből visszább vett. Nagyon nem ugyan az az élmény, például az első részben megszökni a hadifogoly táborból, hogy lássuk beteg gyermekünket, miközben a börtön hibáit próbáljuk kijátszani, majd rohanni az életünkért, mint most konyhai eszközökért rohangálni a lövészárokban. Komolyan, a tüzérnél volt a lábos fedele, aki csak egy adag munícióért adta azt oda. Rendben, pont a leggyengébb mozzanatot hoztam fel példának, de érzékeltetni szerettem volna a különbséget.
Nem tudom, hogy mennyire vagyok igazságos a Valiant Hearts: Coming Home-mal. Egyfelől nem lett rossz játék, inkább csak pozitívan közepes. Ez egy, az első világháborúban játszódó könnyű logikai platformer kalandjáték, kedvelhető hősökkel. Csak hát a Valiant Hearts: The Great War tíz évvel ezelőtt bemutatta, hogy hogyan is kell gyomorgörcsöt okozó izgalmakat és könnyfakasztó pillanatokat előadni egy stilizált, kétdimenziós játékban, szerethető karakterekkel. Nyilván az sem segített a dolgon, hogy habár a Coming Home-ot teszteltem, de a Valiant Hearts: Collectiont kaptam meg, így - igaz átugorhattam volna - közvetlenül egymás után játszottam a két játékot. A különbség pedig kiütközött. Ez a szűk három óra ugyan befejezi a történetet, így végre lezárást adva minden rajongónak, csak nem biztos, hogy ebben a minőségben vártunk rá.
A Valiant Hearts: Coming Home március 7.-én jelent meg PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switchre. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.