Az utóbbi évek nosztalgiahulláma tavaly új erőre kapott a Resident Evil 2 megjelenésével. A játékot nem csak felújították, de abszolút nulláról építették fel újra, a rajongók pedig imádták a régi-új klasszikust. A legtöbb helyen az év játéka díjat is elvitte a cím, valamint üzletileg is hatalmas siker lett, így egyértelművé vált a kiadóknak, hogy hatalmas igény van az ilyen újragondolásokra. A Final Fantasy VII Remake-en már jó ideje dolgoztak, a játékot pedig kultsátusza miatt még nagyobb várakozás előzte meg, mint a Capcom klasszikusát. Az elvárások tehát a fellegekben voltak, az alábbiakban pedig kiderül, sikerült-e megfelelni nekik.
De mi is az a Final Fantasy VII? Mivel én az eredeti kaland megjelenésekor alig ötéves voltam, így nem tudok első kézből mesélni arról, mekkora élmény volt 1997-ben először kipróbálni és végigjátszani a játékot. Figyelembe véve azonban az első PlayStation és az akkori játékok technikai korlátait, a cím mai szemmel is csodálatra méltó. A Final Fantasy VII világa hatalmas, emellé pedig egy szépen felépített izgalmas történet társul, teli érdekes karakterekkel. Jól példázza az eredeti méreteit, hogy az egészen ambiciózus Remake esetében több részre bontották a kalandot, hogy mindent a megfelelő minőségben sikerüljön feldolgozni.
Szintén az eredetit dicséri, hogy bár itt-ott kiegészítették és megtoldották a történetet, de igazából az 1997-es cselekmény ma is tökéletesen megállja a helyét. A sztori főszereplője Cloud Strife, aki zsoldosként dolgozik be az AVALANCHE néven futó ökoterrorista szervezetnek. A csoport célja, hogy véget vessenek a Shinra vállalat bolygót kiszipolyozó tevékenységének, a hatalmas megacég ugyanis reaktorok segítségével szívja ki a bolygó zölden csillogó spirituális energiáját, a makót. Ez az anyag látja el a Remake első felvonásának helyszínéül szolgáló többemeletes posztindusztriális városát, Midgart energiával, így pedig érthető, hogy a makobányászatot irányító Shinra korlátlan hatalommal rendelkezik a metropliszban.
A Remake az eredetihez hasonlóan elég hatásos bevezetővel indít, a nyitóküldetésben ugyanis azonnal bedobnak minket az események sűrűjébe, és az AVALANCHE első makoreaktor támadását kell kiviteleznünk. A cselekmény nagyszerűségét mutatja, hogy bár a történet már az alapfelállásban rengeteg konfliktust mutat be, a játékosnak nincs szüksége hosszú-hosszú dialógusokra vagy naplóbejegyzésekre, hogy felvegye az események fonalát. A makoreaktor felrobbantása, valamint az azt követő menekülés rengeteg kérdést hagy maga után, így a legjobb sorozatok epizódjai után érzett kíváncsisággal vetjük bele magunkat a folytatásba.
Ezután picit visszavesznek a tempóból a fejlesztők, hogy legyen végre időnk részletesebben is megismerkedni Midgarral és a karakterekkel. A Final Fantasy VII legnagyobb erőssége ugyanis mégsem a történet, hanem az abban felvonultatott karakterek. Hihetetlen, hogy ezek a ’90-es évek végén megálmodott személyiségek hogyan verik kenterbe a mai címek sokszor klisés és papírmasé szereplőit. Elsőre talán ismerősek lesznek egyes történeti elemek, de ahogy haladunk előre, úgy ismerjük meg egyre jobban társainkat vagy éppen ellenfeleinket. A főhős talán a legnagyobb rejtély az összes közül, de a történet egyik legizgalmasabb része őt kiismerni.
A történet már az eredeti játékban is zseniális volt, így a Remake ezen része adott volt, a játékmenet szempontjából azonban már nem lehetett a ’97-es elemekre támaszkodni, muszáj volt új alapokra építkezni. A Final Fantasy VII-et ebből a szempontból érte a legnagyobb átalakítás - természetesen a technikai kivitelezés mellett -, ugyanis a fejlesztők leváltották a körökre osztott harcokat, és valós idejű összecsapásokra cserélték azokat.
Az akciójátékokhoz hasonlóan van támadás, blokkolás, elugrás, és néha még a gombok püfölése is kifizetődő stratégia. A csaták azonban nem teljesen valós időben zajlanak, ugyanis a bevitt támadásokért vagy sikeres védekezésekért akciópontokat kapunk, amiket aztán lassított időben különleges támadásokra, varázslatra, vagy szimplán élettöltő potionök használatára költhetünk el. A harcok során lehetőségünk lesz váltogatni a karakterek között, amire érzésem szerint gyakran szükség is van, ugyanis a mesterséges intelligencia által irányított szereplők nem olyan hatékonyak, mint a játékos. Emellett az akció pontjaik is lassabban töltődnek, így, ha például éppen az ő képességeikre van szükség egy-egy ellenfél legyőzéséhez, érdemes inkább lecserélni a főhőst ideiglenesen.
Bár a harcrendszer egyszerűnek tűnhet első ránézésre, néha azért akadtak vele problémáim. A fenti ötletek jól működnek egy-két típusú ellenfél esetén, nagyobb tömegeknél, erősebb bossoknál azonban hektikussá válik a rendszer. Hiába van meg minden lény, katona vagy robot ellen a megfelelő taktika, a macerás kamerakezelés és az akciópontok felhasználása miatti menüben való kotorászás átláthatatlanná teszi nagyobb csaták esetén, hogy mi is történik a képernyőn. Ráadásul vannak elég aljas nehézségi „tüskék” a játékban, amikor egy amúgy sima küldetés során, egyszer csak szembekerülünk pár olyan ellenféllel, akiknek a legyőzése elsőre reménytelen esetnek tűnik a nehézségi szint megbolygatása nélkül. Félreértés ne essék, a játékot nem teszik tönkre a harcrendszer betegségei, de én jobban örültem volna, ha az akciópontos megoldás helyett átemelik valamelyik népszerű hack & slashből a harcrendszert kamerakezeléssel és gombkiosztással együtt.
Az eredeti játékból visszatért a materia felhasználása, amelyekkel, miután a fegyverünkbe illesztettük őket, meghatározhatjuk, hogy milyen varázslatokat tud az adott karakter használni. A rendszer működése egyszerű: a ritkább materiák adják természetesen a leghasznosabb képességeket, valamint minél többet használjuk őket, annál hatékonyabbak lesznek. Bár egy akció-RPG-ről beszélünk, a karakterek fejlesztése nem kap túl nagy hangsúlyt a játék során. Természetesen fontos szerepe van, hogy milyen felszereléssel, eszközökkel vagy varázslatokkal vágunk neki egy-egy küldetésnek, de egy kis odafigyeléssel nem igazán lehet rossz döntéseket hozni. A Remake-ben határozottan az akció került az előtérbe, és bár stratégiázásra van lehetőség, inkább a reflexeink fogják meghatározni egy-egy csata kimenetelét.
A Final Fantasy VII a mai trendekkel ellentétben nem nyitott világú játék, még ha a városi helyszín miatt adta volna magát ez a fajta megközelítés. Ennek ellenére van pár kisebb-nagyobb pályarész, ahol mászkálhatunk, mellékküldetéseket vállalhatunk, de elveszni vagy eltévedni sosem fogunk. Rá lehetne aggatni a Remake-re a csőjáték jelzőt, de őszintén megmondom, hogy számomra nem hiányzott a sok játékban fárasztóan nagy és felesleges hülyeségekkel megtöltött világ. Így is kereknek éreztem a történetet, a zárt pályák miatt pedig a tempó is feszesebb.
Technikai szempontból a játék bár rendben van, de nem egységes. A karakterek, az effektek, az átvezetők elképesztően festenek, a generáció egyik legjobbja ebből szempontból a cím. Egyes pályarészeket vagy tereptárgyakat azonban borzasztóan elnagyoltak a fejlesztők. Talán azért is tűnik fel ennyire, mert néha pont az extrarészletes karaktermodellek mellett bukkan fel egy előző generációból visszamaradt doboz vagy ajtó.
Amit azonban nem lehet elvitatni, hogy a Remake művészeti szempontból nagyon rendben van. A fejlesztőknek hatalmas kihívás lehetett úgy modernizálni Midgart, hogy közben hűek maradjanak a pixeles, de vitathatatlanul hangulatos playstationös eredetihez. Az akadályokat azonban remekül vették: már a demóban megcsodálhattuk, hogyan emelték át a jeleneteket ’97-ből 2020-ba, a teljes változatban pedig tartották magukat ehhez a megközelítéshez. Itt nincs arról szó, mint a Resident Evil 3 esetében, hogy a játékra rá sem lehet ismerni. A hangulat a helyén van, és csak irigyelni tudom azokat a játékosokat, akik az eredeti változattal a megjelenés körül tudtak játszani, ugyanis nekik egy igazi nosztalgia-atombomba az újragondolt változat.
Bár a Final Fantasy VII Remake nem hibátlan játék, a fejlesztőknek sikerült a lényeget megragadniuk. Át tudták emelni a PlayStation 1-es eredeti minden báját úgy, hogy közben egy nagyközönség számára is fogyasztható játékot raktak össze. Sokszor láttuk már az utóbbi években, hogy mennyire nehéz megfelelni a rajongóknak, ebben az esetben azonban bátran ki merem jelenteni, hogy sikerült ez is. De a Final Fantasy VII legnagyobb érdeme mégis az, hogy az új játékosoknak is meg tudja mutatni, miért is imádják annyian Cloud Strife kalandjait.
A Final Fantas VII Remake kizárólag PlayStation 4-re jelent, mi az alapgépen teszteltük.
Kapcsolódó cikkek
Tényleg, az ipar ezekkel a relófaszokkal szórakoztat minket, mert kitalálták, hogy a 30-40 közötti gamer elég jól fizetőképes a 16 éves srácokhoz képest és lapátolni tudja a lóvét a nosztalgiavonat kazánjába. Aztán meg sorra átalakítják a játékukat egy teljesen másra, ami "mindenkinek" megfelel. Így lehet megoldani, hogy az időseknek se legyen jó, meg a fiatalok is csak nézzenek utána, hogy ez lett volna a legendás FF7? Hát nem, mert az FF7 nem csak nem ilyen volt, hanem másról is szólt.
Most is az...
Korrekt a teszt is, bár az már az én bajom hogy ezt az "rpg-be legyen hack'n'slash harc" mentalitást sosem tudtam befogadni.
Főleg egy ilyen jrpg klasszikus remake esetén lett volna izgalmas egy okosabb harcrendszer. (tudom amíg egy csomó játékosnak már AC Odyssey is rpg, nehéz őket bevonzani, de hadd ne legyen már egy akció játékos a célközönség)
Én nagyon kellemesen csalódtam ebben a feldolgozásban, bár Ps4 fronton azért egy Persona, Tales of Berseria vagy a Legend of Heroes sorozat beelőzik mint jrpg játékok.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.