Lost Judgment teszt

Aki picit is figyelemmel követi a Ryu Ga Gotoku Studio munkásságát, talán már hallott a Sega “apokaliptikus” döntéséről: a Yakuza: Like a Dragon alaposan megkavart játékmenete nem egyszeri kísérlet volt, a Yakuza-sorozatot ugyanis meghagyja körökre osztott RPG-nek a kiadó, a klasszikus - és lássuk be, valamivel realisztikusabb - akcióvonalon pedig a két éve elrajtolt Judgment-széria halad tovább. Persze nem olyan drasztikus húzás ez, mint elsőre hangzik, hiszen a Judgment első számú változtatása az, hogy ezúttal a jók oldalán tevékenykedünk - ha kicseréljük a főhőst, és átfazonírozzuk a sztorit, kis túlzással meg sem tudnánk mondani a különbséget a két franchise között.

Ennek pedig jócskán van jelentősége tesztünk tárgya, a Lost Judgment esetében is. Az ezúttal már világszerte azonos címen futó folytatás az első rész által kitaposott ösvényen halad tovább, és csak minimális változtatásokat eszközöl az eddigi koncepción, aminek az alapjait a Yakuza óta görgetik a fejlesztők. Ez egyrészt jó, mert a recept abszolút működik továbbra is, ráadásul a készítők jó érzékkel úgy dobták össze a Lost Judgmentet, hogy lényegében az előzmények mindenféle ismerete nélkül nyugodtan belevághatunk. Ugyanakkor van egy rossz oldala is: a veteránoknak egész egyszerűen túlzottan ismerős lesz, és inkább tűnik egy újabb évadnak a sorozatból, amit megszokásból néznek, mint a második résznek, amit tűkön ülve vártak.

A történetet tehát a fenti ügy rúgja el: hogyan követhetett el a vádlott rendőrkapitány két bűntényt egyszerre, két különböző helyen? Ahogy arra a játék is felhívja a figyelmet, a japán igazságszolgáltatás senkit nem kímél, és az esetek nagyon jelentős többségében a bűnözők a rácsok mögött végzik, ez a rejtély azonban feladja a leckét a rendszernek. Itt jön a képbe Takayuki Yagami, az egykori ügyvédből lett magándetektív, akit Ehara védője kér fel arra, hogy járjon utána az esetnek, és bogozza ki a történéseket.

Az események jó 20-30 óra alatt állnak majd össze, és bár ez alapján feszesnek nem nevezném a sztorivezetést, a cselekmény alapvetően érdekes, megkapargat néhány érdekesebb társadalmi problémát, és ahogy az a stúdió játékainál lenni szokott, a komolykodás mellé némi viccelődés is befigyel majd. Mindebben természetesen óriási szerepe van a kiválóan megírt karaktereknek és az őket eljátszó színészgárdának is, amely pazar teljesítményt nyújt - ráadásul a Sega ezúttal is befizetett az angol szinkronra, amely abszolút vállalhatóan sikerült. És hát nézzetek rá a képekre: összességében nagyon jól néz ki a játék, még az előző generációs konzolokon is!

Oké, bele lehet kötni néhány ponton, például a kevésbé fontos karaktermodellek nincsenek olyan szépen kidolgozva, és az átvezetők prezentációjának minősége is ingadozik attól függően, hogy azok mennyire kulcsfontosságúak. A legtöbb kisfilm viszont egészen filmszerűen fest, és akkor is lesz mire rácsodálkoznunk, amikor nyakunkba vesszük a játszótérként rendelkezésünkre bocsátott városrészeket, és megkezdjük a tényleges nyomozást - ezek különösen éjszaka festenek szépen, a víztócsákon megcsillanó neonfényekkel a Yakuza-játékok óta nem lehet betelni.

Hősünk ezúttal két nagyobb városrészt járhat majd be a nyomozása során, Kamurocho mellett ugyanis a yokohamai Ijinchóba is ellátogatunk - naná, hiszen a Yakuza: Like a Dragon is itt játszódott. Mivel a két sorozat papíron azonos univerzumban kapott helyet, a Lost Judgment is azonos formában örökölte meg a Yakuza-játékok helyszíneit, azt leszámítva azonban, hogy ismerősek lesznek, különösebb panaszunk azonban nem lehet rájuk. A Ryu Ga Gotoku Studio továbbra sem arra gyúr, hogy minél nagyobb nyitott területekkel tömje meg a játékait, inkább a sűrűséget tartotta fontosnak: itt minden sarkon lesz valami látni- és tennivaló, és az utcák hemzsegnek az emberektől. Persze így is eltart egy darabig, míg eljutunk a kerület egyik végéből a másikba, még szerencse, hogy bármikor taxiba pattanhatunk, és immár gördeszkával is gyorsíthatunk a tempónkon. Egy fontosabb és viszonylag nagy helyszínünk lesz még, ez pedig a helyi középiskola: ide rendszeresen visszatérünk majd, és alaposan belefolyunk a diákok hétköznapjaiba.

A városokban oda megyünk, ahová szeretnénk, és azt csinálunk, amit akarunk: a Lost Judgment nem köti meg a kezünket, sőt a küldetések úgy vannak részfeladatokra felosztva általában, hogy viszonylag hamar le tudjunk farolni róluk, ha valami mellékessel bűvészkednénk. Amivel a Judgment-játékok igyekeznek egyedi arcukat mutatni, az maga a nyomozás: tucatnyi kisebb mechanikát kapunk, amelyek arra hivatottak, hogy színesítsék a játékmenetet. Az már más kérdés, hogy ezek jellemzően rettenetesen felületes, butácska megoldások, és a játék is rugalmatlanul használja őket: általában nincs több megoldás egy-egy feladatra, jó alaposan a szánkba rágják, hogy mit is kellene csinálni legközelebb.

Nézzük csak: most is tudjuk követni a célpontjainkat, kikérdezhetjük őket, van lopakodás, QTE-alapú menekülős jelenetek, parkourozhatunk, pixelvadászhatjuk a bizonyítékokat, lesz lehallgatókészülékünk és poloskadetektorunk, sőt még az interneten is keresgélhetünk különféle kulcsszavakra, hátha újabb nyomokra bukkanunk a közösségi oldalakon megejtett bejegyzések alapján - és még sorolhatnám. A játék folyamatosan adagolja a régi-új elemeket, és az első részhez hasonlóan tényleg minden apróságba belenyal, ugyanakkor már ott is probléma volt, hogy ezek az ötletek nem voltak rendesen kidolgozva, így inkább unalmasnak és feleslegesnek hatottak.

A lopakodást például nem úgy kell elképzelni, hogy egy ponton mi dönthetünk úgy, hogy sunyulással érjük el a célunkat, hanem a játék “finoman” bekeretezi nekünk a dolgot: most aztán keresnek minket, lopakodni kell, nehogy meglássanak! Aztán ez többnyire kimerül annyiban, hogy érméket dobálunk, amivel elterelhetjük az ellenfeleink figyelmét. Ahogy arra mindjárt visszatérünk, a Ryu Ga Gotoku Studio híres az igényes minijátékairól, és egyértelmű, hogy ezeket az elemeket is ebben a szellemben készítették. A gond csak az, hogy így nem lesznek integráns részei, organikusan elérhető mechanikái a játéknak, pedig erre is lehetne törekedni. A  fejlesztők próbáltak persze reszelni rajtuk, így például a követés már sokkal kevésbé frusztráló, mert tehetünk úgy, mintha telefonoznánk, hogy elkerüljük a lebukást - de ettől még nem lesz szórakoztató a dolog hosszú távon.

Amiben viszont továbbra sem okoznak csalódást a készítők, az a bunyó: a nézeteltéréseinket ezúttal is (valós idejű) kungfuval rendezzük majd, a Ryu Ga Gotoku Studiónál jobb brawlert pedig senki nem tud készíteni jelenleg. Akár puszta kézzel ütjük az ellent, akár biciklivel, most is több különböző harcmodor áll a rendelkezésünkre, amelyek között szabadon váltogathatunk. Az újdonságot az jelenti, hogy a több ellenfél párhuzamos gyepálására alkalmas Daru- és az 1v1-ben jól használható Tigris-stílus mellé kaptunk megkaptuk a Kigyó technikáját is, amely a higgadt ellentámadásokra és a lefegyverzésre épít. Végső soron rajtunk áll a dolog: ha bírjuk ízületekkel, a gombcsépléssel is elég sokáig juthatunk, de ha betanuljuk (és persze feloldjuk a fejlesztések között) a megfelelő kombókat, létezik hatékonyabb módszer is az érvényesülésre.

A feladataink teljesítéséért tapasztalati pontokat és pénzt kapunk majd, előbbiből költünk értelemszerűen a különféle fejlesztésekre, az utóbbiból pedig nagyjából minden másra. És aki ismeri a készítők munkásságát, tudja, hogy a “minden más” kapja a főszerepet: ahogy említettem, a játszóterünk dugig van tennivalóval, szinte mindig akad a közelben egy bolt vagy egy étterem, ahol vásárolhatunk némi boostert vagy feltöltődhetünk. Minijátékokból sem lesz hiány, ezek pedig szokás szerint valódi játékok a játékban. Én például egyik este egy órát dartsoztam az egyik kocsmában, mert olyanom volt, de visszatért a drónverseny, a Mario Partyra hajazó VR-társasjáték, és bokszolhatunk is, míg az irodánkban egy Master System figyel egy sor teljes értékű klasszikus játékkal, amihez később újabbak is érkeznek majd. Aggodalomra semmi ok: természetesen játéktermek is akadnak, ahol akár a Sonic the Fighterst is nyúzhatjuk.

És persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egy sor mellékküldetés vár majd ránk, ezek pedig sokak szerint még jobbak, mint maga a fősztori. Jellemző, hogy ezek rövidebb, vicces történetek, és bár a Yakuza 0 dominás misszióját nem sikerült felülmúlni (nyilván), lesznek emlékezetes pillanatok bőséggel: nyomozhatunk majd UFO-k után, meg kell keresnünk egy rejtélyes, csak éjjelente felbukkanó rámenárust, és még egy bugyitolvaj perverz is a kezünk ügyébe akad. A legjobb, hogy a már említett iskolában is aktívkodhatunk: segíthetjük a helyi nyomozócsapat munkáját, beugorhatunk a táncklubba, sőt harci robotokat is építhetünk majd. (Az már kicsit ellentmondásos mondjuk, hogy bár a bullying központi szerepet kap a játékban, a diákokat rendszeresen megagyaljuk - de ne kössünk bele mindenbe.)

Bár a Lost Judgment az év legsűrűbb időszakában jelent meg, nem nyúlsz mellé, ha megvásárolod, ugyanis egy remek játék. Nem becsülném le, hogy “csak” egy új sztorit hozott magával, ugyanakkor tényleg nagy kár, hogy nem sokat változott az elődjéhez (bizonyos szempontból pedig akár a Yakuzákhoz) képest: még a kezelőfelület is koppra megegyezik, miközben bőven lett volna hol fejleszteni az anyagon. Sokkal izgalmasabb lenne, ha a nyomozáshoz kapcsolódó mechanikákat jobban kidolgoznák és szervesebben belegyúrnák a játékmenetbe, és a prezentációra is rá lehetne feküdni, mert a filmszerű animációk és a feliratozott, statikus párbeszédek között ugrálni azért elég meredek. Én a magam részéről nagyon remélem, hogy a pletykákkal ellentétben megmenekül a sorozat, és a következő részre ki tudják javítani ezeket a hibákat!

A Lost Judgment PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re jelent meg. Mi PS5-ön teszteltük.