God of War III Remastered teszt

A legjobb dolguk a videojáték-hősöknek van, nem látszódnak rajtuk az öregedés jelei, pláne úgy nem, hogy a kiadók mindenféle remastered és definitív kiadással szeretnének gyors pénzt bezsebelni. Kratos köszöni szépen, jól van, főleg, hogy ő is kapott némi ráncfelvarrást. Oké, de miért pont a trilógia harmadik részét írták át PlayStation 4-re, öt évvel az előző generációs kiadás megjelenése után? A Sony Santa Monica döntése logikus, szó sincs arról, hogy vakon kiragadott volna egy részt a sorozatból, hiszen ez volt az utolsó olyan epizód, amely minden tekintetben megállta a helyét. Nem úgy, mint a 2013-as előzmény, az Ascension, amely rámutatott arra, hogy még egy betonbiztosnak hitt frencsájz is elfáradhat.  A God of War III Remastered kétségkívül a rajongóknak szól, elvégre a spártai harcos történetének záróakkordja nem feltétlenül a legjobb kiindulópont az újoncok számára.


Azért a zöldfülűek kedvéért elevenítsük fel a történetet dióhéjban! A God of War III bevezetője még ennyi év távlatából is üt. Miután az istenek becsapták Kratost, és megölték feleségét és gyermekét, a spártai bosszút esküszik – még apját, Zeuszt sem kíméli. Hősünk a nyitányban Földanya, Gaia hátán küzd meg Poszeidónnal, miközben az Olümposzra kapaszkodik fel. A többfordulós küzdelem nem csupán látványos, hanem bitang jól megkomponált is, egyike a zsáner legemlékezetesebb összecsapásainak. A hatás ezúttal sem maradt el: az államat kerestem a padlón mialatt bömböltek az epikus traktusok, a jelenetek egymásra licitáltak, pedig még csak a játék legelejéről van szó. Szerencsére a 9-10 órás kampány kellően változatos és üresjáratoktól mentes, a God of War III ennyi év elteltével sem veszített fényéből. Nem mindenre emlékeztem a PS3-as verzióból, de a Remastered kiadás tökéletes alternatíva volt arra, hogy felelevenítsem az emlékeket. Tenyerem izzadt, arcomon mindvégig torz grimasz ült.


Az Ascensionnel összevetve nyilvánvaló a különbség a harmadik rész javára: az eredettörténetben túl sok volt a fejtörő, a tempó így gyakran megakadt, ezzel szemben a harmadik rész tökéletesen találta meg az egyensúlyt a csaták és az egyéb tevékenységek között. A harcrendszer teljesen rendben van, a kombók nincsenek túlbonyolítva, mint egyik-másik japán címben. Ha úgy tetszik, az alap és az erősebb támadás csapkodásával minden nagyobb küzdelem abszolválható, persze a durvább nehézségi szinteken ez már kevés lesz, mindenképpen érdemes bemagolni néhány ütősebb kombinációt, és célszerű ugrás közben pofozkodni, hogy odalenn ne szedjen szét a csapat. A kitérésre is szükség van, ha nem akarjuk, hogy minduntalan velünk töröljék fel padlót. Minden ellenféltípus ellen másmilyen taktika működik, de nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Figyelnünk kell, mikor indulnak rohamra, mikor csapnak durvákat, hogy ilyenkor azért ne legyünk az útjukban. A többféle harci stílus mixelése pedig kellően változatos vérontást ígér, de Kratos sem legyőzhetetlen. Az egyensúlyt normál szinten sikerült úgy belőni, hogy a csaták mindvégig kihívást nyújtsanak.


A két funkcióval bíró alappengéinken kívül még három fegyvert zsákmányolhatunk a bosszúhadjáratunk során. Hadész karmai mellett, egy oroszlánfejet formázó acélöklöt és Hefaisztosztól elszedhető – szintén láncos – tőröket vethetünk be az istenek talpnyalói ellen. Mindegyik darab valóban használható, sűrűn váltottam köztük a harcok közben is, nem csak holmi bónuszcuccként kerültek a játékba. Nem beszélve a különféle egyéb, fegyverként is bevethető tárgyakról (íj, Héliosz feje), melyek nem csupán a harcban, hanem a fejtörők megoldásánál is szükségesek. Ha ez nem lenne elég, a folyamatosan megszerezhető relikviákkal további mélységeket kap a játék: például Ikarusz szárnyaival a szakadékok felett repülhetünk át. A barátságos Spárta Dühe nevű képességünket akkor süthetjük el, ha elengedő ellenfelet belezünk ki előtte, ilyenkor Kratos még gyorsabban és még brutálisabban támad, véres belsőségeket hagyva maga után. A leölt ellenfelekből vörös orbokat szívhatunk magunkba, melyek a fegyvereink és képességeink fejlesztéséhez szükségesek. Naná, hogy a következő szintek ára több ezer ilyen valutába kerül, így alaposan meg kell gondolunk, hogy pontosan mibe fektetünk be. A God of War III-ban ezt egy kissé puritán, de azért logikusan felépített menüpontban tehetjük meg, igaz, nincs is szükség terebélyes skillfára.


Ami pedig a mitológiai lények mennyiségét és minőségét illeti, a Sony Santa Monica továbbra is brillírozik, látszik, hogy kellően beleásta magát a görög mondákba. Nem ritkán több tucat ellenfél ugrik a torkunknak, gyakran a hordák élén egy-egy nagyobb bestia is, akiket nem elég tisztességesen összeszabdalni, még egy QTE során ki is kell végeznünk. Elégedetten konstatáltam, hogy ilyenkor Kratos tényleg nem viccel: irtózatos dühvel, vérben fürödve tesz pontot a minótauroszok, medúzák, és más erősebb lények életének végére. Noha a műfaj velejárói az elhúzódó összecsapások, mégsem válik monotonná a játék, hiszen remek ütemben vált át nyugisabb szakaszokba és fejtörőkbe. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de a fejlesztőknek még a szimpla objektumtologatást és a kapcsolók húzogatását is sikerült kellően érdekesen megtervezniük.


Az irányítás maradt a régiben, továbbra is roppant reszponzív. A gombkiosztás is ugyanaz, nagy kár, hogy a fejlesztők nem használták ki a DualShock 4 képességeit: a tapipadra került a korábbi Start-gombnak megfelelő pause menü, de ennyi. Sajnos a renderelt videók minősége nem sokban változott a korábbi változathoz képest, zavaróan pixeles a képük – ez az a pont, ahol a fejlesztők spórolósra vették a dolgot. Viszont a pályatervezés még ennyi év távlatából is zseniális, a fix kameranézetek egyáltalán nem zavaróak, még mindig hatalmas élvezet, amikor Kratos elnáspángol egy istent, az áldozat kálváriáját pedig belső nézetből követhetjük. Ráadásul a hatalmas építményekkel és őrült magasságokkal is előszeretettel henceg az operatőr, egy-egy fontos helyszínnél meg is állhatunk bámészkodni.


Magán a játékmeneten nem sokat lehet finomítani, a Remastered kiadás leginkább a látványra gyúr rá. Az 1080p felbontás és a 60 fps magáért beszél, sokkal simább játékélményt kapunk, hiszen a PS3-as változat 30-40 fps között ingadozott, ami már elég lényeges különbség. Már az is egészen elképesztő grafikával operált, így az élesebb textúrák és a fejlettebb shaderek dacára sem olyan markáns a különbség. A tartalmat kicsit kevésnek éreztem. Megkapjuk az eddigi összes DLC-t, beleértve a Challenge of Exile arénamódot és néhány karakterskint is, de azért az Ascensiont még elviseltem volna a csomagban, vagy legalább némi fejlesztői kommentárt, urambocsá’ új játékmódokat, tudván azt, hogy más definitív kiadásoknál milyen bőkezűen dobálják az extrákat. Minden Sony-féle remaster kötelező kelléke a fotómód, amellyel pazar állóképeket rögzíthetünk többféle filter, kameraállás és keret segítségével... Pár próbakép után elő sem vettem többet.


Az egyik szemem sír, mivel a God of War III Remastered a felturbózott látványon kívül nem sok pluszt nyújt a rajongók számára. Azoknak, akik már rongyosra játszották az előző generációban, nem biztos, hogy magasabb felbontás és a jobb framerate megér 12 ezer forintot. Az újoncok számára sem ez a legjobb belépő, hiszen a történetből nem sokat fognak érteni, hacsak nem pótolják gyorsan az előző részeket. Ettől eltekintve a játék egy kikezdhetetlen klasszikus, amit bármikor elő lehet venni egy-egy instant kaszabolás erejéig, s a nosztalgiázásnak már PS4-en hódolhatunk. Sajnos még manapság is ritka az olyan program, ahol a narratíva, a harcrendszer és a vizualitás olyan magas színvonalat képvisel, mint a God of War III-ban. Ez a Santa Monica-i stúdió eddigi mesterműve, igazi system seller, amit csak a készülő negyedik rész taszíthat le a trónról.