Suicide Squad: Kill the Justice League teszt

A live service játékok az előző generációban kezdték meg igazán menetelésüket, és olyan gigantikus címeket termeltek ki a kiadók, mint a Destiny 2, a League of Legends vagy éppen a Call of Duty: Warzone. Elképesztő pénzeket tudnak kihúzni a felhasználókból ezekben a gyakorlatilag végtelen szavatossággal ellátott címekben, így nem csoda, hogy szinte minden cég konyhájában készül valami live service alapokon nyugvó cím. Habár egy-két csúfos bukást már láthattunk az utóbbi években (Marvel's Avengers, Anthem), valamint a játékosok akár már a megjelenés előtt hangot adnak nem tetszésüknek egy-egy ilyen üzleti modellre épülő cím esetében, a bevételek arra sarkallják a piac szereplőit, hogy továbbra is belefogjanak az ilyen játékok fejlesztésébe. Az utóbbi időben azonban már felbukkantak itt-ott olyan előjelek, amik azt mutatják, hogy talán telítődött a piac, és a végtelen mennyiségű DLC-k, szezonok és skinek nem fogják örökké lekötni a játékosokat. Bár egy félresikerült kiegészítő is kellett hozzá, de egyelőre megcsappanni látszanak a Destiny 2 számai, magával rántva a patinás Bungie stúdiót is. De a tavaly megjelent Diablo IV és Call of Duty: Modern Warfare III sem okoztak akkora felhajtást a játékosok között, mint vártuk volna.

Így jutunk el tesztünk alanyához, a Suicide Squad: Kill the Justice League-hez, ami már az első játékmenet videó megjelenésekor megosztotta a játékosokat. A történet a szokásos: egy single player játékokkal már bizonyított, elismert fejlesztőstúdió (Rocksteady) kiváló alapanyagból (Suicide Squad) próbál live service játékot varázsolni – a trailerekben erősen rámennek a cselekményre és a hangulatra, valamint minden interjúban és sajtóanyagban megesküdnek, hogy az új cím pontosan ugyanolyan minőségi lesz, mint az előző egyjátékos munkájuk. Ezúttal azonban nem sikerült rászedni a közönséget, a korábbi buktákból tanulva bizony sokan nekimentek a játéknak már jóval a megjelenés előtt, így a kiadó kénytelen volt tűzoltásként majdnem egy évvel eltolni a megjelenést, igaz, tagadták, hogy ez lett volna az oka. Természetesen ennyi idő nem elég ahhoz, hogy teljesen átalakítsák a játékot, a tavaly tavaszi negatív fogadtatáson azonban sikerült picit enyhíteni, ráadásul egy relatíve csendes időszakban sikerült boltokba küldeni a címet.

Meglepő módon a történet és az azt bemutató videók a játék egyik erősségei közé tartoznak, ez azonban ne tévesszen meg senkit, ettől még nem tekinthetünk sztoriorientált címként a Suicide Squadra. Azt azonban kár lenne elvitatni tőle, hogy az átvezetők rendkívül jól sikerültek. A Harley Quinn, Deadshot, King Shark és Captain Boomerang által alkotott négyes tök jól működik a képernyőn, de a mellékszereplők és különféle támogató karakterek is erősek a játékban. A szinkronszínészek kiválóan végzik a munkájukat, az igényes arcmimika és a jó rendezés pedig fogyaszthatóvá teszi a néha 6-7 percesre nyúlt videókat is. A párbeszédek pörögnek, a poénok pedig nagyrészt betalálnak, ebből a szempontból abszolút megkapjuk a Rocksteady minőséget, amit az Arkham-játékokban láthattunk. Az ellenünk felvonuló, ezúttal gonosz szerepet játszó szuperhősök hasonlóan lehengerlően mutatnak a képernyőn, ez a fordított felállás pedig van annyira érdekes, hogy a cselekmény végéig kitartsunk a cím mellett – igaz sajnos a küldetések és az egyhangú lövöldözés abszolút aláássák ezen próbálkozásainkat.

Hasonlóan jókat tudok mesélni a játék helyszínéül szolgáló Metropolisról. Habár főleg a levegőben ugrálva és lövöldözve töltjük majd időnk nagy részét, ha lelassítunk picit és körülnézünk az utcaszinten is, egy szépen kidolgozott, egyedi játszóteret fedezhetünk fel. A különféle negyedek jól elkülönülnek egymástól, valamint rengeteg egyedi és érdekes látványosságot is megleshetünk. A harcrendszer erősen a mozgásra és a nagy terekre épít, így belső helyiségekben nem igazán fogunk lövöldözni, de a sztorit követve azért benézünk majd egy-egy épületbe is, ahol a belső terek hasonló körültekintéssel lettek megalkotva.

Sajnos azonban a Suicide Squad meg sem próbál „normális” játékként funkcionálni, a küldetések típustól függetlenül egy kaptafára épülő, végtelenül egyszerű összecsapások, amik bizony a live service játékok ismérvei/rákfenéi. Felhozhatnánk példaként a Diablót vagy akár a Boderlandset, ahol hasonló módon a harcrendszer adja a gerincét a játékmenetnek, ez esetben azonban semmiféle prémium kontent nem található a játékban. Sokkoló módon a kampányt követve is ugyanazokat a más játékokban mellékesként vagy véletlenszerű eseményként funkcionáló célokat kell teljesítenünk, néha akár egymás után többször is. Tovább ront a helyzeten, hogy alig pár küldetéstípussal találkozunk, így a nagyjából 12-13 órás fő sodor lefolyása alatt több escort misszió, valamint számtalan hordamódos és king of the hill-jellegű misszión kell átrágnunk magunkat. Kivételt jelentenek a boss fightok, igaz minőségük csak a többi feladat mellett emelkedik ki - amúgy ezek sem éppen kifejezetten ötletesek vagy összetettek.

A Suicide Squad küldetései annyira kritikán alulian egyszerűek, hogy mellettük még a legbénább Ubisoftos melléktevékenységek is életre szóló kalandnak tűnnek. A legszomorúbb, hogy így az egyébként teljesen korrekt és jól összerakott harcrendszert sem tudjuk eléggé kihasználni. Az előzetesekben már láthattuk, hogy mindegyik irányítható karakter másképp győzi le a távolsági akadályokat, így teleportálhatunk, Batman-szerűen csákányozhatunk, ugrálhatunk vagy éppen jetpackezhetünk is attól függően, kit választunk ki éppen irányítható karakterek közül. A gunplay pontos és szórakoztató, így ezekkel a mozgásokkal összefűzve kifejezetten látványos tűzpárbajokat vívhatunk ellenségeinkkel a levegőben és a földön is. A teljes szórakozáshoz azonban nagyon hiányoznak normálisan megrendezett összecsapások. Hiába operál néhol szkriptelt eseményekkel a játék, minden tűzpárbaj csak valamilyen véletlenszerűen kirobbant lövöldözésnek tűnik, nem bukkannak fel például egyedi minibossok, nincsenek fordulatok vagy egyedi események, sőt idő előtt véget ér a nagy részük.

Ettől borzasztóan vontatottá válik játék, így alig öt óra alatt kifullad az egész koncepció, és még 2-3 órás kis adagokban is unalmassá válik a Suicide Squad, hiszen hiába a nagyszerű átvezetők és az úgy-ahogy érdekes sztori, ha minden küldetés olyan érzést kelt, mintha internet nélkül, botokkal játszanánk egy 32 főre tervezett multiplayer játékkal. A fentebb emlegetett részletesen megalkotott város is csak inkább egy látványos díszletként funkcionál, hiszen nem igazán van miért felfedezni Metropolist, az ikonokkal jelölt mellékfeladatokon kívül nem sok értelme van bárhova is bemenni vagy szétnézni. Ez amiatt is kellemetlen, mert ugye a fő történetszál után elvileg nekünk folytatni kellene a játékot és készülni a menetrend szerint érkező szezonokra. Ezekkel a küldetésekkel azonban már a fő történet során is telítődünk, így nem igazán látni, miért is akarna a legnagyobb DC-rajongókon és az időmilliomosokon kívül bárki is maradni.

Természetesen a címből nem hiányozhatnak  lootboxok sem, valamint az azokból kiszedhető színkódokkal ellátott tárgyak és fegyverek - igaz ezúttal fizetni nem kell értük. Ezek a lootmániás játékosokat egy ideig leköthetik, igaz, nagyon hamar össze lehet kaparni arany szetteket is, és alapanyagokból is el vagyunk látva rendesen. Az első pár órában úgy tűnhet, hogy rengeteg funkciót és lehetőséget kínál a játék a folyamatosan beékelődő oktatómissziók vagy az állandóan felbukkanó magyarázó szövegek miatt, hamar kiderül azonban, hogy hasonszőrű címekből ismert boltokat, és fejlesztő műhelyeket kapjuk meg. A négyfős szereplőgárdának köszönhetően természetesen kooperatív módban is játszható a játék, ez viszont nem sokat javít a fentebb említett félrement játékmechanikákon. Sőt, egyedül játszva talán egy kissé koncentráltabb élményt nyújt a történet, hiszen a már amúgy is visszafogott mennyiségben adagolt összecsapások ketten játszva is rövidülnek és egyszerűsödnek, hát még négy fővel!

Ha a Suicide Squad darabjait külön vizsgálnánk meg, még akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy a játék jó és kifejezetten szórakoztató is. Hiszen ahogy írtam, a korrektül megírt történetre és az ízléses tálalásra nem lehet panasz, de látványos tűzharcokra sem lenne okunk fintorogni. Az összképet azonban nagymértékben lerontja a játékba szuszakolt kontent és küldetések minősége, valamint mennyisége. Botrányosan megúszósra sikerült a játék ezen része, ami miatt szinte minden pozitívuma zárójelbe kerül úgy nagyjából az ötödik óra után, amit egy sima open world kaland esetében is nehezményeznénk, de egy live service cím esetében ez egyenesen kritikus probléma. A jó hír, hogy ezeken némileg segíthetnek majd a már bejelentett szezonok, ahol az új tartalmak talán feldobják majd a rendkívül monoton endgame-et, a rossz hír azonban, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a játékosok ki fognak tartani addig, egy ilyen típusú cím esetében pedig már jól tudjuk, hogy mit is jelent ez.

A Suicide Squad: Kill the Justice League PC-re, PS5-re és Xbox Series-konzolokra jelent meg. Mi az utóbbi platformon, Xbox Series X-en teszteltük.

Kapcsolódó cikkek

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2024-ben
• Húsz cím, amivel játszanod kell 2022-ben